ELTE 700 szóban - Az én ELTE-s történetem: Csikai Dorottya
A 2021-es év folyamán ismét kiírta irodalmi pályázatát az ELTE Alumni Központ és az ELTE Online az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével. Az eredményhirdetésre online, 2022. május 26-án került sor a pályázók, a bíráló bizottság és a szervezők jelenlétében. Az ünnepélyes díjkiosztó az ELTE Alumni Est keretében kerül megtartásra 2022. december 2-án. Cikkünkben Csikai Dorottya (BTK-s hallgató), az idei harmadik helyezett írását olvashatja.
Régen, amikor az élet még egy félig kipattogott kukoricának tűnt (csodás vajillattal, világmindenségig nyújtózó fehér kukoricakeményítővel, ám egy elkerülhetetlen, kemény résszel, amire ráharapunk időnként), sokszor voltam szerelmes. Könnyen megláttam az emberekben a jót, figyelmen kívül hagytam a rosszat, rámosolyogtam a világra, és az visszamosolygott rám.
A választásban eleinte a szüleim segítettek.
– A testvéred ismeri, ő jó lesz – böktek rá a számomra eleinte ismeretlen nevekre.
Az ártatlan gyermekszerelmek aztán véget értek; felnőttünk, és más utakat választottunk.
Később találkoztam valakivel. Már az első randin úgy éreztem, mintha évek óta ismernénk egymást, mégsem kényelmesedtünk bele a megszokás langyosságába; mindig arra törekedtünk, hogy lenyűgözzük és boldoggá tegyük a másikat. Mégis búcsúznunk kellett néhány év után: nem akart a fővárosba költözni, hogy esténként a magasból lepillantva nézzük a fényeket, csillagképeket keresve a kivilágított kerületek között. Megbeszéltük, hogy jóban maradunk – ötévente megkérdezi, hogy vagyok.
Budapesten aztán megismertem valakit. Amikor válaszolt a levelemre, a világ legszerencsésebb emberének éreztem magam, és hirtelen értelmet nyert minden nyers kukoricamag, amire rá kellett harapnom az utam során, hogy megérkezzek hozzá. Randizni kezdtünk. Sokat jártunk moziba, és egyszer elmondtam neki a pattogatott kukoricás analógiámat egy vetítés előtt. Rezzenéstelen arccal nézett rám, és az eszmefuttatásomat el sem ismerve kezdett az előző esti buliról áradozni, amin én nem voltam ott. Akkor azt hittem, én vagyok a világ legunalmasabb barátnője, és az elsötétülő teremben könnyekkel küszködve szorítottam a fogaim közé a csomagolás aljáról előásott kukoricadarabkákat. Egy évvel később szakítottunk. Ez így volt rendjén – nem volt bennünk sok közös.
Ezután életem legfurcsább randevúi követték egymást: találkoztam egy férfival, aki rögtön tudni akart az előző kapcsolataimról, amit kissé tolakodónak éreztem. Beszélgettem egy sráccal, aki azt mondta, felhív a hét második felében, akkor is, ha nem voltam neki szimpatikus. Soha többé nem hallottam felőle. Volt egy fiú, akit szegről-végről ismertem már középiskolából, ő kávézni hívott el, majd másfél órán keresztül mesélt arról, hogy miért érdemes összejönnöm vele (sokszor használta a „fiatalos csapat”, „nemrég nyílt iroda”, és a „remek anyagi befektetés” fogalmakat, ami cseppet sem tűnt romantikusnak, és átverve éreztem magamat). Egy egész jópofa ismerősöm is elhívott beszélgetni, aki olyanokat kérdezett tőlem, hogy milyen állat lennék legszívesebben, és mi a legrosszabb tulajdonságom. Azt mondta, nincsen rá jó és rossz válasz, de én tudom, hogy van. Elégedetten vágtam rá tehát, hogy afrikai elefánt, és az, hogy túlságosan maximalista vagyok. Jót nevettünk mindketten, de nem találkoztunk többet. Ez így volt rendjén – nem volt meg köztünk a szikra.
Ez így volt rendjén, különben sohasem találkoztam volna Loránddal.
Még egy hete sem ismertük egymást, amikor el mertem mondani Lorándnak, hogy az élet tulajdonképpen egy zacskó popcorn, és ő elragadtatva mosolygott a hasonlóságon, majd hozzátette: jó, hogy ott vagyok vele. Csillogó szemekkel hallgatott végig, és én is őt. Hetente négyszer-ötször találkoztunk, néha még a hétvégéket is együtt töltöttük: Loránd kirándulni vitt, és kertészkedtünk, sportoltunk, kutattunk együtt. Fantasztikus barátai voltak, akik azonnal maguk közé fogadtak. Sosem éreztem magam egyedül, amikor vele voltam.
Loránd rövidesen megkérdezte, hogy beköltöznék-e hozzá. Sok hely van nála, magyarázta. Először nemet mondtam, és ő igazi úriemberként nem firtatta tovább. Ha bármikor meggondolnám magam, szóljak neki, tette hozzá. Pár hónap múlva, ahogy a szeretetem és a belévetett bizalmam egyre csak nőtt és nőtt, megkérdeztem tőle, hogy keres-e még szobatársat. Loránd csak kivillantotta a fogait, szemei köré megannyi barázdát vigyorgott, és bólintott kettőt. A belvárostól messze, ott, ahol a betondzsungel megritkul, és az ablakból kinézve már családi házakat látunk, Loránddal harmóniában éltünk együtt.
Amikor a világ belázasodott, Loránd a kezemért nyúlt; gumikesztyűbe csomagolt ujjaink összefonódtak, és azt mondta, nem engedi, hogy bármi rossz történjen velem. Biztatott, hogy legyek a családommal – ő megvár. Videóhívásban beszélgettünk és kétszáz szavas leveleket írtunk (12-es Times New Roman betűkkel, sorkizártan, másfeles sorközzel) arról, hogy mennyire hiányzunk egymásnak.
Loránd, amikor ősszel visszaköltöztem hozzá, egy hetes örömünnepet rendezett nekem, és ott folytattunk mindent, ahol abbahagytuk: álmodoztunk a jövőről, nosztalgiáztunk a múltról, és töprengtünk az életről, ami valóban olyan volt, mint a pattogatott kukorica. Egy este kinéztem az ablakon, és az egész világot láttam magam előtt; hirtelen minden olyan közelinek és elérhetőnek tűnt. Elmosolyodtam, mert tudtam: végre pont jó helyen állok. Szórakozottan szökdécseltem vissza a székhez, amin Loránd ült, átöleltem a vállát, és csak becézgettem a neve kezdőbetűjén, és kiszaladt a számon egy őszinte vallomás:
„L…te…annyira jó veled járni, L, te.”
Megjegyzések0
Nincs jogosultsága a megtekintéshez, illetve megjegyzés írásához.Kérjük, jelentkezzen be.
Javasolt cikkek