Torma László: Későn érő típus

Torma László (ÁJK '24) a 2024. évi  "Az én ELTE-s történetem" prózaíró pályázat egyik különdíjasa. Az ELTE Alumni Központ, az ELTE Online és az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével immár ötödször megvalósuló verseny eredményhirdetésére 2024. november 18-án került sor, az ünnepélyes díjkiosztóra pedig 2024. november 29-én, az ELTE Alumni Jótékonysági Hálaest keretében. Íme volt hallgatónk különdíjjal jutalmazott írása!

Torma László: Későn érő típus

I.

A tévében épp a Petrocelli ment a Kapcsoltam után, amikor a kis Lacika a gyerekszobából leste a tévét. A vasárnap esti alku a szülőkkel így szólt: a vetélkedőt megnézheti, de utána mennie kell aludni. Harmadikos lévén, kilenc évesen szüksége volt a megfelelő mennyiségű alvásra. És 1982-ben a gyerekek még szót fogadtak a szüleiknek.

Na jó, pont annyira, mint most, ha valami érdekes ment a tévében.

A Petrocelli pedig érdekes volt. Mindig volt benne valaki, aki bajba került, mert olyannal vádolták meg, amit biztosan nem követett el. Lacika ezt nem tudta, csak érezte, ugyanúgy, ahogy Tony Petrocelli. Persze a tévésorozat Harvardon végzett olasz-amerikai ügyvédjének a megérzésein kívül ott voltak a jogi ismeretei, melyek különösen imponáltak Lacikának. Ennél jobban már csak az tetszett neki, ahogy az ügyvéd okosan mindig megvédi ügyfeleit, megvédi az ártatlanokat és a gyengéket. Az iskolában Lacika is a gyengék közé tartozott, már a fizikumát illetően. Időnként jól jött volna neki padtársként egy Petrocelli... Ezért aztán minden vasárnap este azzal az elhatározással zuhant álomba a leskelődés után, hogy ha nagy lesz, ügyvéd lesz, és megvédi a rászorulókat.

Teltek-múltak az évek, Laci középiskolás lett, elektrotechnikusnak tanult. Már nem kellett alkudoznia a szüleivel, hogy vasárnap éjjel tévét nézhessen, s mivel a Kapcsoltam is véget ért, a Két férfi, egy eset nem is kezdődött olyan későn. Laci ezt a sorozatot is kedvelte, mert az epizódok végén itt is mindig az igazság győzött. S bár mintha Petrocelli karaktere szétvált volna dr. Renz és Josef Matula szerepeire, a nagy tudású ügyvéd alakja továbbra is közelebb állt a szívéhez, mint a kemény öklű magánnyomozóé. Ekkortájt volt, hogy újra feléledt benne az érdeklődés az ügyvédi hivatás iránt, mert unta már a forrasztóón gyantás illatát. Ráadásul a technikumban harminc fiúra egy lány osztálytárs jutott, s a dübörgő hormonok hangzavarában Laci hangját az az egy csak nem akarta meghallani...

S ha mindez nem lett volna elég, még a sorkatonaság réme is fenyegette. Ezért egy minden problémájára megoldást kínáló döntést hozott: elhatározta, hogy diplomát szerez.

Ahogy később éveken át mesélte, ha megkérdezték, hosszas gondolkodás után végül két jelentkezési lapot töltött ki. Egyet az esztergomi tanítóképzőbe, egyet az ELTE jogi karára. Mikor közeledett a lapok postázásának határideje, számolgatni kezdte a pontjait és latolgatni az esélyeit. Esztergom - Budapest, otthon lakás - kollégium, csupa lány évfolyamtárs - konkurens hímek hada. Így aztán a borítékból az ELTE jelentkezési lapja kimaradt.

Aznap a tévében semmilyen ügyvédes sorozat nem volt műsoron.

II.

A főiskolán ismerte meg Orsit. Kedves lány volt, szép és okos. Kapcsolatuk nem volt szerelem első látásra, elég sok pillantást váltottak, mire elvesztek egymás szemében. A diplomaosztó előtt eljött az ideje a családdal való megismerkedésnek is. A lányos háznál aztán Orsi bátyjáról kiderült, hogy Pécsett joghallgató. Laci el is mesélte neki, hogy ő is majdnem az lett, s kicsit talán bánja is, hogy nem, de ha máshogy alakul, sosem ismerte volna meg a húgát, szóval így van ez jól. Ennyiben maradtak.

Két év múlva került sor Laci és Orsi esküvőjére. A vőlegény épp sorkatonai állományban volt, polgári szolgálaton, közben menyasszonya unszolására és támogatásával angoltanárnak készült, tanítói diplomáját kiegészítendő. A násznép között volt Orsi unokatestvére, akivel Laci az esküvőn találkozott először. Anikó is, akárcsak Orsi, kedves volt, szép és okos. És joghallgató az ELTE-n. Laci neki is elmesélte, hogy ő is majdnem azt lett, s kicsit bánja is, hogy nem, de ha máshogy alakul, sosem lett volna angoltanár, szóval így van ez jól. Ennyiben maradtak.

Házasságuk elején Laci és Orsi, a két fiatal pedagógus természetesen kivette a részét a nyári táboroztatásokból is. Egy ilyen alkalommal történt, hogy tanártársukat, Mónit meglátogatta a táborban a férje, Kálmán. Mikor a gyerekek aludni tértek, a felnőttek csendben felnyitottak egy üveg finom vörösbort, és beszélgetni kezdtek a tábortűz mellett, a csillagok alatt. Kálmánról kiderült, hogy ő is ELTE-s joghallgató volt mielőtt bíróként, aztán ügyvédként dolgozott, s szenvedélye volt a jogi ismeretek terjesztése. Laci faggatni is kezdte a kontinentális jogrendszer és az angolszász jogrendszer közti különbségekről, miközben neki is elmesélte, hogy ő is majdnem joghallgató lett, s már bánja is, hogy nem, de ha máshogy alakul, akkor most nem találkoztak volna, szóval így van ez jól. Ennyiben maradtak.

Kálmán aztán Laci legjobb barátja lett, még egy zenekart is alapítottak közösen. Egyszer Andrisnak, Kálmán fiának, akinek Laci adott angolórákat, az esküvőjére készültek egy meglepetés műsorral, melynek része volt, hogy Andris keresztapja beugrik gitározni a bandába. Ehhez neki persze el kellett mennie a zenekari próbára, így ismerte meg Laci Zolit, aki Kálmán évfolyamtársa volt az ELTE jogi karán. Laci neki is elmesélte, hogy ő is majdnem joghallgató lett, s egyre jobban bánja is, hogy nem, de ha máshogy alakul, most nem nyomhatnák együtt a Johnny B. Goode-ot, szóval így van ez jól. Ennyiben maradtak.

Nem sokkal később Laci és Orsi keresztlánya, Szasza ballagott el a gimnáziumból. A családi banketten arról beszélgetett vele Laci, hová adta be a jelentkezését. Mikor Szasza elárulta, hogy az ELTE jogi karára, Laci neki is elmesélte, hogy ő is majdnem joghallgató lett, s már nagyon bánja, hogy nem, de ha máshogy alakul, akkor most nem lehetne a keresztapja, szóval így van ez jól. Ennyiben is maradtak – volna, de Szasza visszakérdezett:

– Keresztapu, tényleg így van ez jól?

III.

Laci fülében még késő éjjel is ezek a szavak csengtek. Nehezen is aludt el, és nyugtalanul forgolódott. Álmában a tetőtéri szoba ablakát valami – talán a szél? – folyton kinyitotta, és fel kellett kelnie, hogy becsukja. De hiába tette ezt meg többször is, az ablak csak nem akart csukva maradni, újra és újra kinyílt. Mikor utoljára ment oda, hogy bereteszelje, kinézett rajta, és meglepődve látta, hogy egy fájdalmasan ismerősnek tűnő kisfiú a tetőablak mellett gubbaszt. Ő nyitogatta hát az ablakot!

– Te meg ki vagy, és hogy kerülsz a tetőnkre? - kérdezte számonkérően a kisfiútól.

– Tudod, hogy ki vagyok, és azt is, hogy mindig itt voltam. - Válaszolta csendben a fiú, és egyből visszakérdezett:

– És te tudod, hogy te ki vagy?

Laci meglepődött a kérdésen, és épp dühösen replikázni szeretett volna, de a kisfiú közbe vágott.

– Vagy inkább kérdezzem úgy: az vagy, aki lenni akartál?

Laci elnémult, és Szasza kérdése helyett most már a kisfiú kérdését visszhangozták koponyájának csontfalai. A gondolat egyre hangosodó cikázása majdnem eltakarta előle, hogy a kisfiú hirtelen lefelé kezdett csúszni, a tető szélén túli mélység felé. Apai ösztönének reflexeivel megpróbált utána nyúlni, de nem érte el a fiú kezét. Őt viszont elérte a fiú hangja:

– Tudod, hogy engem nem így lehet megmenteni...

Ekkor megszólalt az ébresztő, és Laci felébredt. A zaklatott álom után teljes nyugalom szállta meg, tudta, mit kell tennie.

IV.

Öt évvel később Laci jogász doktori avatásának napja egybe esett a házassági évfordulójukkal Orsival. Tartalmas nap volt, izgalmakkal, ünnepséggel, családi összejövetellel. Mikor Laci ezen köszönetet mondott szeretteinek a támogatásukért, két dolgot emelt ki rövid beszédében. Elmondta, hogy a jelentkezési lapok sztoriját az elmúlt évtizedekben olyan sokszor mesélte el, hogy már maga is úgy érezte, meséli – s valójában talán meg sem történt. Így aztán hogy szavahihetőségét megőrizze, kénytelen volt elvégezni az ELTE jogi karát. Ezen jót nevetett mindenki, de Laci tudta, hogy nem ez volt a fő motivációja. Ezért gondolatait azzal zárta, hogy mindenkinek azt kívánta: hozzá hasonlóan valósítsák meg a bennük élő kisfiúk és kislányok álmait, mert így lehet megmenteni az álmaikban élő kisgyermeket. Ezen is elmosolyodott mindenki, s magában Laci is, mert tudta, hogy ezt a gondolatot csak ő érti igazán.

Ez az érzése aztán megerősítést is nyert, mikor este lefekvés előtt Orsi azt mondta, nem volt benne biztos, hogy értette Laci mire gondol, de elég volt éreznie is. Aztán megkérte a férjét, hogy csukja már be a tetőablakot, mert elalvás előtt még bekapcsolná a tévét, de az éjszaka neszeitől nem hallja a műsort.

Laci felkelt, és az ablakhoz ment, közben pedig eszébe jutott sok évvel azelőtti álma. Mielőtt becsukta volna a szerkezetet, izgatott kíváncsisággal pillantott körül az éjszakában.

A félhomályban örömmel vette észre a fájdalmasan ismerős kisfiút, aki öt hosszú év után újra a tetőablak mellett gubbasztott. Ezúttal egyikük sem szólt, csak mosolyogtak. Laci ezzel a mosollyal az arcán feküdt Orsi mellé az ágyba.

A tévében épp a Petrocelli ment.

Az én ELTE-s történetem" 2024. évi prózaíró pályázat kiírása  

Korábbi pályázatok díjazott írásai