Vít Adamovský: Az álmok azért vannak, hogy megvalósítsuk őket…

Vít Adamovský (BTK) a 2024. évi  "Az én ELTE-s történetem" prózaíró pályázat egyik különdíjasa. Az ELTE Alumni Központ, az ELTE Online és az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével immár ötödször megvalósuló verseny eredményhirdetésére 2024. november 18-án került sor, az ünnepélyes díjkiosztóra pedig 2024. november 29-én, az ELTE Alumni Jótékonysági Hálaest keretében. Íme hallgatónk különdíjjal jutalmazott írása!

Vít Adamovský: Az álmok azért vannak, hogy megvalósítsuk őket…

Az én ELTE-s történetem már talán tíz évvel ezelőtt kezdődött Nyugat-Csehországban, Domažlice 11000 lakosú kisvárosában. De akkoriban még nem tudtam róla… 

Gyerekkorom óta szerettem az idegen nyelveket. Már gimnazista éveim alatt belekóstoltam a francia, spanyol, finn, orosz vagy olasz nyelvbe is. Ezeket azonban mindig abbahagytam, nem találtam bennük akkora heves lelkesedést ahhoz, hogy tovább folytassam az elsajátításukat, nem ragadott meg egyikük sem. Egyszer csak egy esős délutánon egészen véletlenül meghallottam a magyart. Szinte fizikailag éreztem vállamon a sors kezét. Na, ez az, végre!

Kezdetekben csupán dalokból, filmekből tanultam-tanulgattam (azokat többnyire nem is értettem, csak hallgattam és élveztem a földönkívüli hangzású szavakat). Később, amikor még jobban elmélyült a magyar iránti érdeklődésem, és úgy éreztem, hogy onnantól kezdve komolyabban kell nekifogni, megismerkedtem egy környékbeli szlovákiai magyar hölggyel, aki péntekenként tanítani kezdett egy hangulatos domažlicei kávézóban, ezúttal sokkal szisztematikusabban.

A magyar nyelv általi elragadtatásom továbbra sem csökkent egy kicsit sem, ezért úgy döntöttem, jelentkezem a prágai Károly Egyetem Bölcsészettudományi Karára, magyar szakra. Fel is vettek. Ott már hivatalosan is magyar szakos hallgatóként fülig belemerültem a magyar kultúrába, irodalomba, nyelvészetbe, mentalitásba. Körülbelül abban az időben hallottam meg először, hogy létezik egy ELTE nevű valami Budapesten, Magyarországon, ahol minden tárgyat magyar nyelven lehet tanulni, nagyon messze tőlünk, de mégis a kertek alatt. „Milyen lenne egyszer az ELTE-n tanulni? Biztos remek.” Ezen gondolkodtam akkoriban – esetragokat, toldalékokat és Kosztolányi életművét szorgosan magolva. „De ahhoz még többet kell dolgozni, nem szabad hibázni sem az igekötőkben, sem az igei főnévi igenevekben. Így most inkább hagyjuk.”

De ottmaradt valahol egy kis ELTE, hallgatagon, alig észrevehetően, egészen hátul a fejemben. Az az ELTE, amelyet rendszeresen a magyar felsőoktatás paradicsomaként emlegettek. Ha az ELTE-ről jöttek Prágába vendégelőadók, az már nagy dolog volt. Ha egyik kirándulásunk során bekukkanthattunk a Múzeum körúti kampuszra, alig tudtuk elhinni, hogy tényleg ott vagyunk és hosszú kávét kortyolunk a Műhelyben. És minden magyarul volt kiírva. Mintha valósággá váltak volna a tankönyveink. És végre nem csak a mellettünk ülő szaktársainktól kellett rendelni vacsorát. 

Prágában szinte (kérem, félre ne értse senki!) kényszerítettek bennünket arra, hogy kiutazzunk legalább egy félévre. Voltam két nyári egyetemen, Pécsett, összesen egy hónapig, és mindkét alkalommal nagyszerű volt a program, minden pillanatát élveztem. De ennél még hosszabb időre menjek ki? Egyáltalán nem akaródzott. Kilépni a kényelmes cseh komfortzónámból? Ehh, lehet majd máskor…

2020-ban jött a covid. Senki nem hívta meg, mégis berontott mindennapjainkba, és pofátlanul bezárt minket otthonainkba. Nem mondhatnám, hogy csakis kellemetlen volt nekem az otthonülés. Az introvertált, távmunkához hozzászokott emberek is biztosan egyetértenének. Letettem az alapszakos államvizsgát, megvédtem a szakdolgozatomat, felvettek a magyar szakos mesterképzésre. Minden rendben volt, csakhogy… Egy olyan furcsa, addig ismeretlen érzés támadt bennem, hogy ez nem elég. Hogy ezeknél több is kell nekem. Több élmény, több kihívás, több kimozdulás. Elég volt az egy helyen való tartózkodásból. Akkor… Mégiscsak az ELTE? Jobb ötlet akkoriban nem jött. Magyarország közel van, ha történne valami, nyilván beszélnek magyarul, és az után a tapasztalatom után, hogy a járvány miatt az alapszakos szakdolgozatomhoz szükséges szakmai forrásokat több ízben Magyarországról kellett megrendelnem, nem tetszett az a kilátás, hogy ilyesmit még egyszer végig kellene szenvednem. 

Leadtam jelentkezésemet Erasmusra. Nyertem is, hiszen egyedül jelentkeztem a tanszékünkön belül. Nehézségek hosszú sorának ellenére mégis sikerült kiutaznom. Arra a mesebeli ELTE-re. Emlékszem, amikor valamikor január tájékán, még Csehországban, e-mailben megkaptam a Neptun-kódomat, nem is tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik velem. Nemsokára rá megindultak az órák, egyelőre onlájn. „Most mindenki röviden bemutatkozik. Mi a neve, milyen szakos, milyen elvárásokkal jelentkezett erre a kurzusra. Csak két-három mondat.” Igen, csak. Csak két-három mondat teljesen elég volt ahhoz, hogy rettenetesen izguljak. Bemutatkozni magyar anyanyelvűek előtt, még ha nem is látom őket személyesen? Nem is emlékszem, milyen zöldségeket beszéltem, biztos ezernyi hibával egy-egy mondatban. A tantárgyak többségét a Finnugor Tanszéken vettem fel. Az vonzott a legjobban. Márciusban szerencsére jelenléti oktatás kezdődött. A magyar, a finn, az észt, és valami olyasmi, mint a hanti és manysi – körülbelül ennyire széles volt a finnugor előtudásom. A Finnugrisztika, a Finnugor nyelvek, a Finnugor népek, maga a Finn nyelv kezdőknek. Annyira szerettem ezekre bejárni, hogy olyan is előfordult, hogy hazatérésem után még egyszer meghallgattam az óra alatt rögzített felvételt. Olyan világ tárult fel előttem, amelyről addig fogalmam sem volt. Hogy Oroszország, Szibéria fagyos területe telis-tele van különböző finnugor népekkel, amelyek más-más finnugor nyelven beszélnek. Már akkoriban az obi-ugor népek, a hantik és a manysik vonták magukra a figyelmemet. Nyelvüket tanulni még viszont nem mertem, hiszen ahhoz túl keveset tudtam, és valljuk be, egy „ugor” nyelvvel már jó ideje küszködtem. Véget ért az első ELTE-s félévem, észre se vettem, olyan gyorsan múlt el fölöttem. Eljött a nyár, de én már tudtam, hogy nekem nem kell új szállást keresnem Prágában. Meghosszabbítottam a tartózkodásomat a rákövetkező félévre. 

Ősszel ott folytattam, ahol nyáron abbahagytam. Felfedeztem újabb finnugor dolgokat, még jobban megismertem a tanszék barátságos hangulatát, hasznos forrásokat gyűjtöttem mesterszakos szakdolgozatomhoz, miközben összesen ötvenöt budapesti kávézót látogattam meg legalább egyszer. Januárban visszaköltöztem Csehországba, de nyolc hónap után ismét ott várakoztam a prágai pályaudvaron, felpakolva utazótáskákkal. Már nem lehetett Erasmussal, CEEPUS-szal viszont igen. Szeptember végén megindult a tárgyfelvétel. Na, és ott volt – kapaszkodjon a Kedves Olvasó – a kezdő hanti nyelvtanfolyam. Se hétfő reggel, se péntek este. Emellett az uráli népek irodalma is. A rákövetkező félévben pedig egy manysi nyelvkurzus. Azt hittem, alakul már…

Egyetlenegy kérdést tettem fel. „Lehetne-e felvételizni ide doktori képzésre, ha külföldön végzett az illető?” Egy igent kaptam rá válaszul. „Az obi-ugor népek érdekelnek,” – tettem hozzá. Néhány nappal később pedig: „Csepregi Márta elfogadja, találkozzatok és beszéljétek meg!” Az a Csepregi Márta nyelvész, finnugrista, obi-ugor népek és nyelvek kutatója és szakértője, akiről hajdan olvastam a Wikipédián. A kövek saját maguktól megmozdultak. Szó szót követett. Hanti manysit. Felvételi vizsgát pozitív eredmény. 

És most itt vagyok, a PhD tanulmányaim legeslegelején. Mi is vár rám? Pápay József nyelvész, folklorista, tanár és bátor kalandor kéziratokban megőrződött hanti nyelvű szövegei, amelyek kis híján száz éve feldolgozatlanul hevernek a budapesti levéltárban. Mi minden rejtőzik a majdnem olvashatatlan jegyzetekben? Még nem lehet tudni. Sikeres lesz az egész disszertációs projektem? Még nem lehet tudni. Viszont azt nagyon jól lehet tudni, hogy az ELTE-s történetem fő, fagyos szibériai széllel fűszerezett fejezetének első sorai éppen most kezdenek íródni…

Az én ELTE-s történetem" 2024. évi prózaíró pályázat kiírása  

Korábbi pályázatok díjazott írásai