Vissza a hírekhez
Következő cikk
Korábbi cikk

ELTE-sek messzi földről - dr. Umemura Yuko

ELTE-sek messzi földről

-

2021.08.16

Újonnan indult interjúsorozatunk harmadik részében dr. Umemura Yukot (BTK '04), történészt, az ELTE Japán Tanszékének vezetőjét és egyetemi docensét kérdeztük egyetemi emlékeiről, ELTE-s kötődéséről, szakmai életútjáról és a magyar kultúrához való viszonyáról.

Dr. Umemura Yuko a tokiói  Toho Gauken Zeneművészeti Egyetemen diplomázott művészképző zongora szakon 1982-ben. Ebben az évben nyerte el a Művelődésügyi Minisztérium államközi ösztöndíját, így érkezett Budapestre, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre. A rendszerváltozás időszakában a japán sajtónak dolgozott, cikkeket írt, majd 1993-95 között diplomataként szolgált a Japán Nagykövetség politikai szekciójában. Ezen megbízatása után visszatért Japánba, ahol tanárként tevékenykedett, emellett mindkét ország szolgálatában a japán külügyminisztérium tolmácsaként működött és kalauzolta a magas rangú állami vendégeket. 1998-ban nyert felvételt az ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskolájába, az Új- és legújabb kori magyar történelem Doktori Programba. Disszertációját 2004-ben "summa cum laude" minősítéssel védte meg. Eközben már óraadó tanárként dolgozott az ELTE Japán Tanszékén, ahol 2004-től tudományos kutatóként, 2006-tól adjunktusként, 2018-tól pedig egyetemi docensként, illetve tanszékvezetőként tevékenykedik. Főbb magyar nyelvű publikációi a Japánok és magyarok egymásról, valamint a A Japán-tengertől a Duna-partig – Imaoka Dzsúicsiró életpályája a magyar-japán kapcsolatok tükrében című kötetek.

Ön zongoraművésznek készült, és államközi ösztöndíjjal került Budapestre, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre. Később miért fordult az érdeklődése mégis a történelem felé?

A történelem és a politika mindig is érdekelt. Először zenét tanulni jöttem, és már majdnem haza készültem, amikor eljött a rendszerváltozás első időszaka (1987-88), és sok minden mozgásba lendült. Az volt az érzésem, hogy ezeket a történelmi pillanatokat meg kell figyelnem. Végül is ez a folyamat elsodorta az életemet. A társadalom elkezdett változni sok területen, minden abba az irányba mutatott, hogy a szemem előtt össze fog omlani egy rendszer. Közben sok japán újságíró jött ide tudósítani ezekről a változásokról. Az ő kérésükre kezdtem el tolmácsolni, az itteni helyzetről tájékoztatni és kalauzolni őket, így magam is azokon a helyszíneken voltam végig, ahol a fontosabb politikai események zajlottak le. Közben a japán újságok szerkesztőjének ajánlására cikkeket küldtem számukra. Természetesen ezek nem zenei, hanem politikai és történelmi témájú cikkek voltak, úgyhogy ezzel együtt fokozatosan változott a tevékenységem is. Aztán hazamentem, majd újra visszajöttem pályázati úton a japán nagykövetségre diplomataként dolgozni. Akkor is politikával foglalkoztam, de emellett kalauzolnom kellett az ide érkező állami vendégeket, köztük például a japán császári család tagjait, Takamado herceget és hitvesét az 1994-es látogatásuk alkalmával. Ez adott alkalmat arra, hogy a két ország közötti kapcsolatokkal foglalkozzam. Rájöttem, hogy addig sok mindent nem ismertem, hiszen már a II. világháború előtt is gyümölcsöző, baráti viszony létezett a két ország között. Így fokozatosan alakult ki az érdeklődés bennem a kapcsolatok története iránt, majd elkezdtem ezekkel komolyabban is foglalkozni. 

Akkor, amikor idejött a Zeneművészeti Egyetemre, biztos volt valamilyen elképzelése vagy elvárása. Amennyire vissza tud emlékezni, elégedett volt az itt tanultakkal? Másfajta módszereket tapasztalt, mint Japánban?

Igen, természetesen nagyon ismert Japánban Liszt és Bartók zeneszerző, a sok híres kiváló előadóművész és a zeneoktatás. Én is régóta vágytam rá, hogy Magyarországra jöjjek tanulni, annál is inkább, mivel Zeneművészeti Egyetemet végeztem Tokióban. Sikerült államközi ösztöndíjat nyernem, így kerültem a budapesti Zeneakadémiára, ahol legendás tanárhoz, Rados Ferenchez jártam. A kezdeti zenei életem, a tanulás évei felejthetetlenek voltak, sokat tanultam, aztán koncerteztem is elég sok helyen, majd tanítottam is az egyik zeneművészeti szakközépiskolában. Bár utána megváltoztattam a szakmámat, ezek igen szép idők voltak. 

Esetleg az egyetemi társai közül vannak olyanok, akikkel még mindig tartja a kapcsolatot, vagy esetleg újra felvette, amikor életvitelszerűen Magyarországra költözött? 

Néhány régi barát megmaradt, még most is tartom a kapcsolatot velük. Amikor ismét Budapestre kerültem hallgatóként, a doktori képzésben rendesen jártam az órákra. Az akkor megismert társaimmal már kollégák lettünk, úgyhogy vannak persze kapcsolatok, amik megmaradtak, igen. 

Van olyan kedves ELTE-s oktatója, akire szívesen emlékszik vissza?

Természetesen. A történelem tanszéken számos tanárhoz jártam, többek közt a következő professzorokra emlékszem vissza szívesen: Pölöskei Ferenc, Kósa László, Kiss Gy. Csaba, Pritz Pál. Nem csak jártam az óráikra, hanem a kutatásom során sok hasznos tanáccsal láttak el, és segítették a munkámat, ezért igen hálás vagyok nekik.

A doktori képzésének idejéből, vagy amikor már tanított, van olyan emléke, vagy élménye, ami nagyon meghatározó? Akár hallgatóként, akár oktatóként. 

Viszonylag későn váltottam szakmát, hálás vagyok, hogy ennek ellenére itt taníthatok.  Kitűnő hallgatók járnak ide, szeretek velük foglalkozni, néha csodálom őket, hogy pár év alatt milyen jó színvonalon tudják elsajátítani a nyelvet. Vannak kimagasló tehetségű hallgatók is. Nagy öröm látni, amikor szakszövegolvasás órán sikerül nekik ötletesen és találóan magyar műfordítási szöveget alkotni japán novellából, vagy tudni, hogy kedvelik a japán klasszikus műveket, és jól meg is értik a sorok között húzódó japános hangulatot. 

Amikor Magyarországra jött tanulni – kezdetben a Zeneakadémiára –, és említette, hogy később diplomataként is a nagykövetségen dolgozott, akkor már megfogalmazódott Önben, vagy felmerült, hogy esetleg később még visszatér Magyarországra, ha nem is munka kapcsán, de legalább látogatóba?

Egyszer hazaköltöztem a 90-es évek elején, de előtte már megismerkedtem a későbbi férjemmel. Ez a szerelem is közrejátszott abban, hogy visszajöttem Magyarországra. Utána férjhez mentem hozzá, a vele való kapcsolat sokat jelent nekem. Ha az ember külföldön van, és jól megtanulja az ottani nyelvet, akkor egy új világ nyílik ki. A férjem révén belsőséges családi kapcsolatba kerültem bele, így még egy másik világ nyílt meg előttem, hiszen már családtagként fogadtak. Annak idején az anyósomék egy faluban éltek Tolna megyében, sokszor jártam oda, ami akkoriban számomra mesebeli, természetközeli életnek tűnt a ház körüli gazdasággal, a sok jószággal. Mindez nekem különleges újdonság volt, jó értelemben véve egyfajta kultúrsokkot tapasztaltam. Nagyon megszerettem, más világ volt a budapestihez képest. Telente szívesen jártam disznóvágásra. Aztán végül a férjem révén sok mindenről tájékozódhattam, a történelmi dolgokról, a régi Magyarországról. Külföldiként honnan is tudhatna ilyenekről az ember ennyire részletesen? Sokkal többet jelent ez a családi kötelék tíz könyv elolvasásánál. 

És ha már szó volt a kultúrsokkról, illetve a kulturális különbségekről, emlékszik olyanra, amin nagyon megütközött, ami nagyon más volt, amikor először megérkezett országunkba?

Mivel régóta élek itt, fiatalon kerültem ide, teljesen megszoktam az itteni életet, úgyhogy nem nagyon emlékszem ilyesmire. Akkoriban természetesen sok minden meglepő volt, a kezdeti időkben érdekesnek találtam ezeket, nagy kihívást jelentettek, és mindez beleivódott az emberbe. Aztán kissé meg is magyarosodtam. Manapság, amikor hazamegyek, néha furcsa dolgok is történnek: például itt Magyarországon jellemző egyfajta lovagiasság, általában előre engedik a nőket. Japánban ez nincsen. Én ezt megszoktam, így ha hazamegyek, akkor a lift előtt a beszálláskor beleütközöm a férfiakba. És akkor a japán férfiak értetlenül néznek rám. 

Mik a tapasztalatai a magyar nyelvvel kapcsolatban? Japánul folyékonyan beszél, a két nyelv teljesen különböző, mennyire volt nehéz elsajátítania a magyar nyelvet? Mit volt a legnehezebb megtanulnia?

Az a nehéz nekünk, ami japánul nincsen, például a névelő, a többes szám, a tulajdonforma – ezek még mindig elég nehezek számunkra. 

Van kedvenc érdekes magyar szava vagy kifejezése?

Igen. Például nekem különlegesnek tűnik az, hogy a magyar nyelv „nagyot mondó”. Azt mondják, hogy „már ezer éve nem találkoztunk”, amikor régen látták egymást. De mi az, hogy ezer éve? Ez érdekes a japánok számára. Aztán van olyan kifejezés, hogy „milyen tiszta a levegő, szinte harapni lehet”. Ez is furcsa számomra, mert ha tiszta a levegő, akkor arra gondolunk, hogy inkább híg a levegő, mint a hegyen, amelyre magyarul azt mondja, hogy harapni lehet. Az efféle dolgok meghökkentőek. Mesélek egy picit furfangos helyzetről is: ugye itt a nőknek lehet használni a férjük nevét. Amikor asztalt foglalok egy étteremben vagy hívok egy taxit, a japán nevem hallatára sokszor azt kérik, hogy betűzzem. Egy idő után már meguntam, és elkezdtem alkalmazni a már kissé régies névhasználatot. Csak hétköznapi dolgokhoz használom a férjem nevét, tehát Szabó Lászlóné vagyok, és ez után a név után már senki se kéri, hogy betűzzem. Japánban viszont majdnem kötelező a nőknek a férjük nevét átvenni, egyelőre nem engedélyezett, hogy egy házaspár különböző vezetéknevet viseljen. A mi országunk társadalma még meglehetősen konzervatív, és szigorúan kezeli az ilyen dolgokat. 

Van Magyarországon olyan étel-ital, amit nagyon megszeretett?

Italnak például a villányi vörösbor. Ételnek pedig a házi készítésű disznótoros (kolbász, hurka), ha jól készítik el. 

Milyen gyakran nyílik lehetősége visszalátogatni a hazájába?

Elég gyakran járok haza, nyáron van egy hosszabb szünet, akkor hazamegyek. Meg aztán nekünk a legnagyobb ünnep az újév, ha van lehetőség, akkor is hazarepülök. 

És mit hiányol a legjobban Japánból vagy a japán életéből?

Ahogy mondtam, én már megszoktam az itteni életet, jól érzem itt magam. De természetesen hiányzik a családom és a rokonaim, továbbá a japán könyvek. 

Mesélne egy kicsit nekünk a hazájában Magyarországról kialakult képről? Mi a tapasztalata, Japánban mit gondolnak országunkról, vagy mennyire tudnak a magyarokról? 

Hogy a magyarok a többi európai néptől különböznek, valamikor Ázsiából vándoroltak ide, erről azért tudnak, de ha Magyarországról van szó, akkor Japánban inkább a zenei területre gondolnak. Már az előbb említést tettem Liszt, Bartók és Kodály zeneszerzőkről. A múltat illetően, a II. háború előtt mások voltak a viszonyok, egy rövid ideig elég szoros kapcsolat létezett a két ország között, de azután közel 50 évig a szocializmus korszakában ellentétes oldalra kerültünk, így sok minden merült feledésbe. Manapság a nyugati sajtón keresztül nem épp a legkedvezőbb hírek jutnak el Japánba, úgyhogy nekünk lenne feladatunk, hogy tájékoztassuk a japánokat Magyarország valódi helyzetéről. Sajnos az ottani ismeretek elég hézagosak és esetlegesek Magyarországról. 

És akkor most visszájára fordítom a kérdést: mivel itt tanít, mit tapasztal, a magyar hallgatók közül egyre többen érdeklődnek a japán kultúra és a nyelv iránt?

Igen, szerencsére elég magas a jelentkezők száma, ez örvendetes. Azt mondják a hallgatók, hogy sokan az anime, meg manga filmeken keresztül ismerkedtek először a japán kultúrával, egyesek a japán küzdősport segítségével találkoztak az országunkkal, például cselgáncs, karate, stb. Számunkra is kissé meglepő ez a nagy népszerűség. Mindenesetre örülünk, persze. Ezen kívül már gimnáziumokban is országszerte tanítják a nyelvünket, úgyhogy vannak olyanok, akik már elég jól tudnak japánul, amikor bekerülnek a tanszékünkre.

Mit gondol, milyen olyan tulajdonsága lehet a japánoknak, amit a magyarok eltanulhatnának? Vagy olyan mentalitás, hozzáállás, ami a magyarokra nem jellemző eddigi tapasztalatai alapján?

Talán azt lehet mondani, hogy a japánokra jellemző a rend, a fegyelem, a figyelmesség, a munka szeretete. A munkaszervezést is viszonylag jól csinálják, abban talán még erősebbek vagyunk. De mi is sokat tanulhatnánk a magyaroktól. Például itt a tehetséggondozás színvonalas és sokszínű, nekünk ilyen intézményesített rendszereink nincsenek, amik a gyerekek adottságait tényleg jól tudnák fejleszteni. Ezt irigylésre méltónak tartom. Ezenkívül a kultúra támogatásának területe is példaértékű számunkra. Magyarországon arra bizonyos társadalmi konszenzus létezik, hogy a kultúrát fenn kell tartani, amelyre akár közpénzt is áldoznak. Önmagában nehéz fennmaradni a kultúrának, ha csak saját bevétellel próbálják fenntartani a működését. Továbbá, az élet mindennapjaival kapcsolatban arra lettem figyelmes, hogy itt Magyarországon jobban összhangban van a munka és a családi élet, az arányokat megfelelőbbnek tartom. Japánban a munkahelyi elvárás nagy és igen szigorú, néha eltúlzott a munka hangsúlya, ebben a tekintetben is lehetne egy kicsit változtatni a japán gondolkodásmódon. Ilyen különbséget lehet érezni.

Van olyan művészeti alkotás, vagy kiemelkedő személyiség a japánok között, aki kevésbé ismert nálunk, és akit mindenképpen megemlítene?

Az a benyomásom, hogy elég jól ismerik Magyarországon a japán művészeti fajtákat. Nálunk inkább az ipari termékek erősebbek, ezek a színvonalas termékek már itt vannak (pl. autók), tehát az ilyen technikai dolgok már jelen vannak a piacon, jól ismerik a magyarok. De lehetne említeni például az itt annyira nem ismert lakktárgyakat, azok is magas színvonalú művészetet képviselnek, miközben használati tárgyak is. Ezeket azért nem importálják ide, mert itt túl száraz a levegő hozzá, így nem alkalmas a használati célokra. 

Ki a kedvenc magyar írója?

Márai Sándor, Kosztolányi Dezső és Szabó Dezső. 

Mit tapasztal, a japán irodalmat mennyire ismerik a magyarok?

A Murakamit jól ismerik itt is. A többihez még jó fordító is kellene – persze a művektől függően –, de sokszor elég nehéz átültetni irodalmi alkotást egy másik nyelvre, átadni a mögöttük rejlő kultúrát. Tanítom a japán irodalmat is, és örülnék, ha sokkal többen ismernék meg a japán műveket, de hát ez nem könnyű… Japánban is megjelenhetne több magyar irodalmi mű, ugyanis nem ismerik a magyar irodalmat a japánok. Petőfit fordították már több alkalommal, de rajta kívül nem sok szerzőt ismernek, úgyhogy ezen még lehetne dolgozni, sőt, feladatunk is, hogy ezen munkálkodjunk.

Bizonyára az tudná a leghitelesebben a japán műveket fordítani, aki maga is élt Japánban, vagy esetleg japán nemzetiségű, aki megtanult magyarul.

Igen, én, mint japán, ha írok, akkor inkább japánul teszem. Tehát ha adódna alkalom, akkor lefordítanám a magyar műveket japánra, míg a japán műveket inkább a tanítványaimnak, a japán szakot végzett magyaroknak kellene magyarra fordítani.

Az egyik, talán ismertebb kötete a Japánok és magyarok egymásról című mű, amelyben a két nemzet közti kapcsolatok alakulását veszi végig egészen az 1956-os forradalomig. Bizonyára nagyon sokat lehetne róla beszélni, de hogy ha ki kellene egy-két dolgot emelni, vagy röviden összefoglalni, akkor mit tapasztalt, mi változhatott a forradalom, vagy a II. világháború óta a két nemzet egymáshoz való viszonyában?

Igen, szóval azt már az előbb is említettem, hogy a II. világháború előtt elég szoros kapcsolatba kerültünk kulturális szerződés segítségével, és akkoriban viszonylag sokat beszéltek Magyarországról, hogy milyen a magyar nép. Ennek az emlékei még megmaradtak a háború után is. Amikor kitört az 1956-os forradalom, akkor azok a korábban egymással kapcsolatba került emberek is szerepet vállaltak, segítettek az adomány gyűjtésében, illetve a menekülteknek. De a háború után már ellentétes oldalra kerültünk, így gúzsba kötött volt a kapcsolat. Nehéz megmondani, hogy azóta ez hogyan változott, mivel nem volt se aktív kapcsolat, se információ, csak nagyon szűk, inkább pártközi viszonyok (ez kommunista pártot jelent) és korlátozottan kulturális események voltak. Például zenészek a 70-es években már jártak ide, nem sokan, de azért lehetett jönni tanulni, vagy részt venni versenyeken. Talán adósok vagyunk mi, akik Magyarországgal foglalkoznak, hogy jobban kellene tájékoztatnunk a japánokat a magyar valóságról.  

A másik kötetéről, a Japán tengertől a Duna-partig c. könyvéről olvastam egy ismertetőt, és abban megjegyzi a szerző (Palanovics Norbert, aki jelenleg tokiói magyar nagykövet), hogy sok a hasonlóság Ön és a tárgyalt Imaoka Dzsúicsiró életútja között. Neki is nagyon fontos szerepe volt a magyar-japán kapcsolatok alakításában, ő is diplomata volt. Mit gondol erről az összehasonlításról? 

Imaoka Dzsúicsiró hatalmas munkát végzett, bár hasonlónak tűnhetünk, hozzá képest csekélység, amit csináltam. Ha életútjaink között van is egy kis hasonlóság, nem hasonlítanám magam hozzá. Imaoka nagy ember volt, rengeteg munkát tett le az asztalra, például az első magyar-japán nagyszótárt egyedül szerkesztette és adta ki! Nagyon örültem, amikor az ő munkáját mutathattam be könyv formájában az itteni szakmai köröknek, és a hagyatékában lévő rendkívül értékes kordokumentumokat (például Szabó Lőrinc és Móra Ferenc leveleit) is közzé tehettem. Talán ennek az eredménye, hogy a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok 140-es jubileumi évében (2009-ben) felavathattuk az emléktáblát Imaokáról a Centrál Kávéházban. Ez az első hely Budapesten, amely japán emberről ad hírt.     

És Ön is forgatta esetleg a szótárat, vagy az már azóta valamelyest elavulttá vált?

Nem avult el a szótár, használható ma is. Bár az Imaoka szótáráról nyelvtanulási szempontból csak később szereztem tudomást, de amikor a kezembe került, akkor persze használtam. A japán egyetem után rögtön idejöttem, itt kezdtem magyarul tanulni, jártam előkészítő iskolába. Körülöttem minden magyarul zajlott, inkább itteni tankönyvből tanultam, illetve sok mindent autodidakta módon sajátítottam el. 

Ön nagyon sok mindennel foglalkozik, beszéltünk arról, hogy az ELTE-n tanít, a Japán tanszék vezetője, ezenkívül dolgozott diplomataként, publikál is, fordít is, zsűriként is részt vesz eseményeken, mellette folyamatosan kutat. Mégis hogy lehet ennyi mindenre időt szakítani? Van valamilyen bevált módszere, vagy egyszerűen ez a szenvedélye?

Úgy érzem, hogy bár sokfélének tűnik, végül is nagyjából ugyanazt csinálom: Magyarországon Japánról írok, tájékoztatok, tanítok, és ha Japánban vagyok, akkor Magyarországról írok. És amikor arra alkalom adódik, akkor tolmácsolok vagy fordítok. Időnként megjelenik egy-egy kötet ezekből. Tehát olyan nagyon sokféle dolgot nem csinálok. Természetesen az egyetemen dolgozok, ami azzal jár együtt, hogy konferenciákon veszek részt, zsűriként hallgatom az előadásokat, vagy a hallgatókat vezetem. Mindez egymást motiválja, ösztönözi, mégis hasonló, egymáshoz kapcsolódó tevékenységeket végzek. Úgyhogy nekem nincs az az érzésem, hogy nagyon változtattam volna a munkámon, hanem majdnem ugyanazt csinálom, és ezt nagyon szeretem is.

Akkor nem is tudna kiemelni egyet, amit kifejezetten szeret?

Nem igazán. Mondjuk írni nagyon szeretek, persze, főleg japánul. Bár most az itt nehézkes, hogy japánul írjak. 

Jelenleg min dolgozik? Mi a jelenlegi kutatásának a tárgya?

Tavaly nyertem jegyzettámogatást, és most írtam egy tankönyvet. A japán kultúra a címe, benne az országismeretet és a klasszikus irodalmat egybeszerkesztettem. Erről a témáról már régóta tartok előadásokat. Azoknak a szövegét átdolgoztam, most jelent meg. Aztán volt a Magyar Tudományos Akadémián egy nagyobb projekt: Trianon 100. A jubileumi év tavaly volt, pár évvel ezelőtt kezdtük el ezt a nagyobb kutatást egy másik történész kollégámmal, Wintermantel Péterrel. Létezik nagy mennyiségű japán levéltári dokumentum az I. világháború utáni Párizsi Békével kapcsolatban. Eddig is ezeken dolgoztunk, tucatnyi dokumentumot válogattunk át, a legérdekesebb dolgokat magyarra fordítottuk, és ez a kötet is már nemsokára megjelenik, ezen még most is dolgozom. Egyébként tervezem folytatni ezt a kutatást, mert ez nagy mennyiségű, több ezer oldalnyi levéltári anyag, egy diplomáciai jelentés, amit még szeretnék tovább vizsgálni és elemezni. Az anyag nagy részét már digitalizálták, de vannak még papírformában maradt anyagok is, és arra most kaptam egy kutatói ösztöndíjat a Japán Alapítványtól. Úgyhogy ősztől megyek haza egy évre, és akkor ezt folytatom. Nagyon izgalmas anyagról van szó, tehát a trianoni szerződéssel kapcsolatban a japán biztosoknak is volt szerepe. Nem nagy súlyúak voltak, de azért lelkiismeretesen dolgoztak, és pár határvonalat a magyarok javára tudtak javítani egy-egy helyen. Tehát volt ilyen szerepe is a japán diplomatáknak, erről rengeteg jelentés maradt fönn a levéltárban, de eddig ezekkel mások nem foglalkoztak. Japánban sem ismert ez, úgyhogy szeretném folytatni a munkánkat és szeretném majd mindezt közzétenni is.

Az érdeklődésem a trianoni szerződés iránt onnan eredeztethető, hogy amikor a férjem kalauzolásával, még a szocializmus idejében, gyakran jártam Erdélyben, akkor lettek ismerőseim, barátaim, illetve néhánnyal még a mai napig is tartom a kapcsolatot. Gyönyörű és különleges világ volt ott, óriási hatást gyakorolt rám, mondhatni viszonylag jól ismerem Erdélyt. Szintén a férjem révén, mivel az ő családja felvidéki, nekem is rokon kapcsolataim fűződnek a Felvidékre, így van kötődésem. Szinte az egész Kárpát-medencét bejártam, ezért is szívesen foglalkozom a témával. Motivált vagyok, hiszen ismerem a vidéket, a szívügyem lett. Megtapasztaltam a környéken lévő magyarok helyzetét, ezért is fontosnak tartom, történészi feladatnak látom ezt a kutatást.

Megfogalmazódott bennem a kérdés, mivel zongoraművésznek tanult, hogy a zene még mindig része-e az életének? Még mindig szokott zongorázni, vagy teljesen a történelem került az előtérbe?

Zeneakadémiát végeztem, egy darabig zongoraművészként is tevékenykedtem, de a zongorázás olyan dolog, amit jól jellemez Liszt híres mondása: „Ha egy napig nem gyakorol, észreveszi saját maga, ha két napig, akkor a kollégái, s ha három napig kimarad a gyakorlás, azt már a közönség is észreveszi”. Én pedig már 20 éve nem gyakorlok rendesen, így katasztrofális az állapota… Van zongorám, néha pötyögtetem, de már komolyabb darabok nem mennek. Hogy a zenehiányt pótoljam, bekapcsolódtam az ELTE Bartók-kórusába, részt veszek a próbákon, és kóristaként énekelek már 6-7 éve. Nagyon szeretek odajárni, énekelni, igen színvonalas a kórus. Az Alumni Központ Japán estjén – amelyet Önök szerveztek meg – mi, a kórus tagjai elénekeltünk egy japán dalt. Erre az alkalomra a követségtől is jöttek vendégek, csodálatos érzés volt nekem, és a közönség is örült a japán dalnak. Ezután itt járt egyszer a császári családból a hercegnő, meglátogatott minket a tanszéken, és ott is a Bartók-kórust kértem fel, hogy egy dallal kedveskedjünk neki. Énekeltek a hercegnőnek, nagyon jól sikerült a fellépés. Úgyhogy a Bartók énekkarnak köszönhetően megmaradt nekem mégis a zenei élet.

Gondolom a sok kutatómunka mellett, hiszen az írás és kutatás szellemileg eléggé kimerítő folyamat, szükség is van egyfajta felüdülésre, amit a zene vagy az éneklés adhat meg. Tehát jól kiegészítik egymást a munkájával.

Igen, pontosan. Meg aztán nagyon szeretek kirándulni, gyakran sétálok a közeli Svábhegyen. 

Minekutána Ön az egyetemünkön is régóta tanít, valamint több japán egyetemen is megfordult, akár úgy, hogy kiment kutatni, akár úgy, hogy ott tanított egy ideig, szeretném feltenni a következő kérdést. Ha összeveti ezeket a tapasztalatait, akkor mit gondol, az ELTE-t mi különbözteti meg a többi egyetemtől? Mit emelne ki, illetve mi az, amiben még fejlődhetne az intézmény?

Persze megfordultam több helyen, de nem jártam japán egyetemen bölcsészettudományi karra, oda csak előadóként hívtak meg, nem ismerem őket annyira, hogy most összehasonlíthassam. Az ELTE-nek nagy hagyománya van, nagy múltra tekint vissza, és, ahogy említettem, a tehetségek gondozását is nagyra értékelem (pl. TDK, OTDK). Eddig is számos hallgatót készítettem már fel, aktívan és lelkesen végzik a kutatásukat. Aztán néha – most a pandémia miatt kevésbé – tanszéki, vagy intézeti táborba mentünk több napra. A Távol-keleti Intézetben voltak évről évre ilyenek, ahol a tanárok mellett hallgatók is tartottak előadásokat. Utána kis iszogatás, kötetlen beszélgetés következett, valamint programot szerveztek, elmentünk kirándulni.  Ezeket nagyon hasznosnak tartottam. Az Egyetemi Könyvtár igen színvonalas, gyakran járok oda. Egyébként ezek az impozáns egyetemi épületek is jó hatást keltenek bennünk, a japán vendégeknek mindig büszkén mutogatom valamennyit. Úgyhogy az is egy öröm, hogy ilyen szép helyen dolgozhatok, jó érzés bejönni ide.

Értesüléseink szerint nagyban hozzájárult ahhoz, hogy újra akkreditálták a japán nyelv és kultúra tanárképző szakot. Önnek is szerepe volt abban, hogy újra elindulhatott ez a képzés. Miért tartotta ezt fontosnak?

Ennek az a története, hogy már régóta tevékenykedik egy tanári egyesület, a Magyarországi Japánnyelv-Oktatók Társasága, és ők rendszeresen rendeznek szónokversenyt. Évek óta zsűrizek ott, meghallgatom a számos kiváló versenyző gimnazistát (van a középiskolásoknak is külön tagozata), akik fiatal létükre elég jól tudnak japánul, meglepően ügyesek. Mivel részt vettem, mint zsűritag, a tanárok, szülők, meg a kollégák is mindig kérdezték tőlem, szinte ostoroztak engem, hogy mikor lesz tanárképző újra az ELTE-n. Mert a japán tanárképző Magyarország EU belépése előtt még megvolt, csak amikor áttértünk a bolognai rendszerre, akkor egyszerűen megszűnt. Újra kellett akkreditáltatni, így ez egy megoldandó feladat lett. Elsősorban a tanárok és az infrastruktúra hiánya miatt nehéz volt megfelelő feltételeket teremteni a tanszéken, ám mostanra kicsit javult a helyzet, ezért elkezdtem kidolgozni a benyújtandó anyagot. Éreztem az igényt erre a képzésre a japánnal foglalkozó társadalomtól. Maga az akkreditáció folyamata nem volt egyszerű dolog. Kidolgoztam a szöveget, és sok segítséget kaptam innen-onnan, amelyért nagyon hálás vagyok. Tavaly végre sikerült is újraindítani a képzést, ennek igazán örülök. Idén az 1 éves kiegészítő képzésen már 6-an végeztek, úgyhogy nekik már tudtunk adni tanári diplomát. A gimnáziumokban, képzett tanár nélkül hivatalosan a japán kurzust nem lehetett indítani második idegen nyelvként, úgyhogy ennek a problémának a megoldásához hozzájárulhattunk.

Sokan gondolkoznak, sokan bele is vágnak a külföldi tanulmányútba. Ön mit tanácsolna azoknak, akik hezitálnak, vagy félnek külföldre menni? 

Akik már japán szakra jöttek, vagy általában is idegen nyelvet szeretnének tanulni, azoknak javaslom, hogy minél hamarabb menjenek el egyszer az adott országba tanulni hosszabb időre. Persze az lenne a legjobb, ha valamilyen ösztöndíjjal kint tudnának tartózkodni és megismerni mélyebben az adott kultúrát. Szívni az ottani levegőt, és megtapasztalni, hogy milyenek ott a hétköznapok. Mindenkit biztatnék, hogy ha van lehetőség, akkor bátran menjen! Világot látni és tapasztalatot szerezni nagyon fontos. A mi tanszékünkön manapság számos jó lehetőség kecsegtet, állam- és egyetemközi ösztöndíj is van, használják ki ezeket! Aztán a Campus Mundival is ki lehet utazni, úgyhogy szép számmal mennek Japánba a hallgatóink, és jó eredménnyel jönnek vissza. Szívből ajánlom mindenkinek, akinek van lehetősége, hogy menjen, és sok élménnyel gyarapodva térjen haza.


A felhasznált képet dr. Umemura Yuko bocsátotta rendelkezésünkre.

Következő interjú

Előző interjú

kedvel
1408 megtekintéss megtekinté
Ossza meg

Megjegyzések0

Megtekintéshez, vagy megjegyzés hozzáadásához kérjük, jelentkezzen be!

Javasolt cikkek

ELTE-sek messzi földről

ELTE-sek messzi földről - Interjú dr. Uchikawa Kazumival

egy tag profilképe

Alumni Központ

01 június

ELTE-sek messzi földről

ELTE-sek messzi földről - Interjú dr. Urkom Aleksanderrel

egy tag profilképe

Alumni Központ

12 április

ELTE-sek messzi földről

ELTE-sek messzi földről - dr. Batbayar Zeneemyadar

egy tag profilképe

Alumni Központ

16 szeptember