ELTE-sek messzi földről - dr. José Jesús Reyes Nuñez

Újonnan indult interjúsorozatunk második részében dr. José Jesús Reyes Nuñezt (TTK '86), térképészt, az ELTE IK Térképtudományi és Geoinformatikai Intézetének egyetemi docensét kérdeztük egyetemi emlékeiről, ELTE-s kötődéséről, szakmai életútjáról és a magyar kultúrához való viszonyáról.

Az ELTE Informatikai Karának nemzetközi és pályázati ügyekért felelős dékánhelyettese, dr. José Jesús Reyes Nuñez 1962-ben született Havannában, Kubában. Általános és középiskolai tanulmányait is a szigetországban végezte, majd 1981-től 1986-ig az ELTE Térképtudományi Tanszékének hallgatója volt. Ezt követően hazaköltözött, és a Kartográfiai és Geodéziai Intézet Kutató Központjában dolgozott. 1992-ben tért vissza családjával Magyarországra, 1993 óta dolgozik egyetemünkön. Először mint megbízott tanár, később mint tanársegéd öregbítette alma materünk hírnevét. 2003-ban avatták doktorrá, doktori értekezését "summa cum laudem" védte meg. Ettől az évtől kezdve egyetemi adjunktusként, 2007-től egyetemi docensként vesz tevékenyen részt a Térképtudományi és Geoinformatikai Intézet munkájában. Fő kutatási területe a digitális térképkészítés, a kartográfia oktatása gyermekeknek, valamint a vakok és gyengén látók részére szerkesztett térképek.

Mindig is tudta, hogy térképészettel szeretne foglalkozni? Mikor alakult ki Önben az érdeklődés eziránt a tudományterület iránt?

Természetesen nem… Gyermekkoromban leginkább régésznek szerettem volna tanulni, bár apukám barátai mindig igyekeztek meggyőzni, hogy Kubában nem sok feladata lehet egy régésznek. Ezzel együtt, talán 9 vagy 10 éves lehettem, amikor egy napon apukám hozott nekem egy könyvet ajándékba: Verne Gyulától az „Öt hét léghajón” című regényt. Elkezdtem olvasni, és először éreztem úgy, hogy szükségem van egy térképre ahhoz, hogy „földrajzilag” is követni tudjam a cselekményeket. Akkoriban otthon csak egy régebbi, az 1950-es évekből származó amerikai iskolai atlasz volt (nem is emlékszem rá, melyik kiadótól volt ez az atlasz) és azon kezdtem megnézni, mi hol van. Ezután pedig egymást követték Verne és más szerzők ifjúsági regényei, és gyakorlatilag észrevétlenül térképeket kezdtem többé-kevésbé rendszeresen használni. De csak akkor merült fel bennem igazán, hogy térképészetet akarok tanulni, amikor a gimnáziumban töltött utolsó év elején megláttam a külföldi tanulmányok lehetőségeit ismertető hirdetést, és köztük láttam a térképészetet.

Hogyan került Magyarországra? Miért épp egyetemünkre esett a választása?

Választásom valójában nem elsősorban az ELTE-re esett, hanem a térképészetre és Magyarországra. 1980 elején havannai gimnáziumom bejáratánál kiírták, mely (csak szocialista :)) országokban lehet egyetemi tanulmányokat kezdeni. Érdekes módon, ha Havannában maradtam volna, akkor talán egy bölcsészszakot végeztem volna el, valószínűleg francia vagy angol irodalmat. De ahogy olvastam a külföldön kínált szakokat, a szemem egyszer csak a térképészeten állt meg. Ezután mást nem is láttam, a többi szakra nem is emlékszem azon a listán. Térképészetet három országban lehetett tanulni: az első a Szovjetunió volt, ezt gyakorlatilag gondolkodás nélkül, automatikusan kizártam :). Két ország maradt: Csehszlovákia és Magyarország. Csehszlovákia esetén arra lettem figyelmes, hogy a tanulmányok leírásában túl nagy hangsúlyt kapott a műszaki jelleg és ez nem annyira nyerte el a tetszésemet. Magyarország esetén éreztem úgy, hogy a leírás a leginkább közelít ahhoz a talán nagyon romantikus ideálomhoz, amilyennek elképzeltem a térképészetet és emiatt döntöttem úgy, hogy ide akarok jönni tanulni. De ugyanakkor felmerült bennem egy nagyon komoly kérdés: voltaképpen akkor semmit nem tudtam Magyarországról… de ez már egy másik történet :). 

Mi a kedvenc egyetemi emléke/élménye az itt töltött időszakból?

Magyarországi élményeim nem az ELTE-n kezdődtek, mert előtte egy évet töltöttem a Nemzetközi Előkészítő Intézetben, ahol magyar nyelvet tanultunk és az az év sokat jelentett nekünk, külföldi hallgatóknak. De a kedvenc egyetemi emlékeim és élményeim között tudnám említeni az egyhetes almaszedést, amit valahol Vásárosnamény mellett, a Tisza partján töltöttünk. Attól volt különleges, mert akkor még a szintén kollégista hallgatókon kívül senkit nem ismertünk az egyetemen, és mert egyetlenegy alkalomról volt szó az egész képzés során. De elég sok mindenre emlékszem az első szorgalmi hétről is, amikor az egyetemet közösen kezdtük felfedezni, egyik előadóteremről a másikra, sőt a Múzeum körútról a Klinikákra, illetve visszafelé is kellett sietnünk, hogy a következő órára időben megérkezhessünk. De mivel földtudományi szakon tanultam, megemlíthetném a tanulmányi kirándulásokat, amelyekből minden tanévben volt legalább kettő vagy három. A 6. félévtől már térképész szakon tanultam, és minden nyáron volt terepgyakorlat, amiket szintén nagyon élveztünk.

Volt olyan kiemelkedő oktató, akire szívesen emlékszik vissza?

Több oktató van, akire szívesen gondolok vissza, de abban a nagyon szerencsés helyzetben vagyok, hogy hat évvel az egyetem elvégzése után tanulmányaim „helyszínén” tudtam elkezdeni dolgozni és egykori oktatóim a munkatársaim lettek… Úgy érzem, nem lennék igazságos, ha csak 1, 2 vagy 3 nevet említenék.

1993 óta tanít egyetemünkön, 2019 augusztusa óta pedig az IK nemzetközi dékánhelyettese. Milyen érzés volt visszatérni abba az egyetembe tanítani, ahol évekkel korábban hallgatóként volt bejárása?

Talán közhelynek tűnik, de gyakorlatilag olyan volt, mintha hazatérnék. Igazán nagyon élveztem újra találkozni, beszélgetni az egykori tanáraimmal és azt, hogy idővel munkatársaknak is nevezhettem őket.

Vannak olyan barátai, akikkel itt ismerkedett meg, és akikkel azóta is tartja a kapcsolatot?

A volt térképész hallgatókkal majdnem évente tartunk évfolyam-találkozót, vagyis ha nem is nagyon gyakran és nem is mindenki lehet ott, időnként találkozunk és beszélgetünk az elmúlt időszakról, ki mivel foglalkozik, hogyan alakult az életünk.

Mik a tapasztalatai a magyar nyelvvel kapcsolatban? Mit volt a legnehezebb megtanulnia?

Úgy veszem észre, ahogy múlnak az évek, egyre inkább csak a legszebb vagy legkellemesebb pillanatokra „akarok emlékezni”; ez azokra az emlékekre is igaz, amelyek a magyar nyelvtanuláshoz kapcsolódnak. Pedig minden bizonnyal voltak nehéz pillanatok is, mert például arra is emlékszem, hogy az első heteken, hónapokban milyen hosszú ideig kellett gondolkoznom egy-egy házi feladat megoldásán. Az elején a legnehezebb az volt, hogy sokszor a magyar nyelvben a mondatszerkezet teljesen más, mint a latin nyelvek esetén. Illetve hozzá kellett szokni, hogy a magyarban nincs annyi múlt idő, mint a spanyolban… de pl. akkor is bajban voltunk az első időkben, amikor a folyamatos jelen időt akartuk kifejezni magyarul. De legtöbbször a magyar nyelvtanulás szép pillanataira emlékszem, talán azért, mert nagyon jó tanárunk volt, Lilienberg Sándor volt a neve és korábban az ELTE Bölcsész Karán oktatott. Ő tudta belénk ültetni azt a meggyőződést, hogy igazából nincs nehéz nyelv, legfeljebb olyannal találkozhatunk, amit jobban kell gyakorolni az elsajátításhoz.

Van kedvenc magyar szava?

Kifejezetten kedvenc magyar szót nem tudnék említeni… azt hiszem, nincs. De van egy talán érdekes történet, ami egy magyar szóhoz kapcsolódik. Úgy érkeztünk Magyarországra 1980. augusztus 25-én, hogy egyetlen magyar szót sem ismertünk. Néhány évig megkísérelték a magyar nyelv oktatását Havannában, de kudarc volt ez a próbálkozás és a kubai hatóságok belátták, hogy a magyar nyelvet csakis Magyarországon lehet sikeresen megtanulni. Érkezésünk után még két szabad hetünk volt a tanév megkezdéséig, amit természetesen arra használtunk, hogy a várossal ismerkedjünk. Csendben hallgattam meg a magyarok beszélgetéseit a villamosokon, buszokon és úgy tűnt, mintha egy (értelmezhetetlen) folyamatos, szünetek nélküli beszéd lenne, azonos kiejtésű hangokkal. De ebben a folyamatos beszédben, amely során alig vagy egyáltalán nem tudtam megkülönböztetni az egyes szavakat, volt egyetlen egy szó, amit kimondásakor mindig felismertem: ez volt a MINDEN. Fogalmam sem volt, mit jelent, mikor használják és miért, de mindig kitűnt a mondatokból.  Minden bizonnyal többféleképpen használták (minden, mindenki, mindenkor, mindenség stb.), de a MINDEN szót vagy szótagot mindig felismertem abban a pillanatban, amikor kimondták…

Melyik szembeötlő kulturális különbséggel volt a legnehezebb megbarátkoznia?

Kulturális különbségek minden egyes nép között vannak, de Magyarországon soha nem éreztem úgy, hogy „áthidalhatatlan” különbségekkel kellene szembenéznem. Természetesen, kisebb különbségek vannak: például először találkozni olyan ételekkel, amelyeket egyáltalán nem ismer egy külföldi. Ide tartoznak az édes (mákos, diós stb.) tészták, mivel Kubában a tésztát gyakorlatilag csak „paradicsomosan” tudjuk elképzelni (ezzel együtt nagyon megszerettem az édes tésztákat). Olyan történet jut eszembe, ami talán a legjobban tudja érzékeltetni ezeket a kis különbségeket. Körülbelül egy-két hónappal a megérkezésünk után (1980. szeptember végén – október elején lehetett) egy hétköznap este négy-öt kubaival úgy döntöttünk, hogy elmegyünk szórakozni egy nagyot a Vidámparkba, ahol még akkoriban nem voltunk. Megvacsoráztunk és este 8 óra körül elindultunk a Fehérvári útról. A földalattiról a Széchenyi fürdő mellett szálltunk ki és nagy meglepetéssel azt tapasztaltuk, hogy nagy sötétség vesz körül bennünket. Talán nem is volt annyira sötét, bár úgy emlékszem vissza erre a pillanatra, hanem leginkább nagyon nagy csend vett körül bennünket. Az első pillanatban arra gondoltunk, hogy rossz megállón jöttünk ki, de ott volt előttünk az állomás neve, a Városliget és a térkép a kezünkben. Majdnem „félősen”, „félénken”, de leginkább tanácstalanul elindultunk a térkép alapján és egyszer csak az ég sötétjén láttuk körvonalazódni a hullámvasút magas faszerkezetét. És a megdöbbenésünk sokkal nagyobb lett, amikor saját szemünkkel meggyőződtünk róla, hogy este 9 óra előtt a Vidámpark már be volt zárva. Hogyan lehetséges, hogy ilyen korán be van zárva? És csak akkor tűnt fel nekünk igazán, hogy rajtunk kívül senki más nem volt a közelben… sőt a földalattin csak 3-4 ember utazott velünk… minden bizonnyal haza :).

Van kedvenc helyszíne Budapesten? Esetleg kedvenc magyar étele vagy itala?

Egyik kedvenc helyszínem a Várnegyed, szeretek csak úgy sétálni a régi házak között. Talán emiatt az egyik kedvenc magyar városom Eger, mégpedig azóta, hogy először 1982 húsvétjakor kirándultam arrafelé három évfolyamtársammal. A kedvenc magyar ételemet nehezebb kiválasztani, mert nagyon sok kedvencem van, de leginkább olyat említenék, ami teljesen „idegen” a hagyományos kubai konyha számára: az a paprikás csirke házi nokedlivel, ahogy anyósom és feleségem készíti. Ennek első és leglényegesebb feltétele, hogy a nokedlit nem szabad boltban vásárolni, hanem kézzel kell elkészíteni :). Különben szerencsésnek érzem magam, mivel két ország receptjeit tudjuk elkészíteni, sőt ötvözni egyetlen asztalon… évek óta gyakoroljuk a fúziós konyhát anélkül, hogy tudtunk volna róla :).

Mit hiányol a legjobban szülőföldjéről?

Gondolkodtató egy kérdés. Mindenki, akaratlanul is, azt mondja vagy magában gondolja: szülőföldem a legszebb, mert ott születtem meg, ott nőttem fel és büszke vagyok arra, hogy kubai (vagy pl. magyar) vagyok. És ezt komolyan gondoljuk, érezzük. De a hétköznapi életben ez a fogalom összetettebbé válik, mert a kellemes vagy kellemetlen napi történések is hatással vannak rá. Kubában, a mindennapokban (még ma is) túl sok a kellemetlen történés és emiatt annak idején úgy döntöttük a feleségemmel közösen, hogy visszajövünk Magyarországra. Ezt a döntést soha nem bántam meg, és nagyon boldog vagyok, hogy a gyerekeim itt nőttek fel és az unokáim is itt nőnek fel. De ha triviálisabb dolgokról is meg kellene emlékeznem, akkor például az is boldoggá tett, hogy itt ismerkedhettem meg a hóval, bár síelni soha nem tanultam meg :). De ettől függetlenül, igenis néha hiányzik a kék tenger: nagyon szép a Balaton, de nem tudja (valójában nem is kell) helyettesíteni. A nyári délutáni esőzések is hiányoztak, de (szerencsére?) az utóbbi nyarakon néha itt is olyan esők voltak, amelyek az otthoniakra emlékeztettek. És ami talán bűnnek fog hangzani sok magyar fülében: a párás meleg is tud hiányozni. Évek óta a magyar munkatársaim, barátaim próbálnak meggyőzni arról, mennyivel jobb a száraz meleg a párásnál. Hát, idáig nem sikerült nekik :).

Életrajzából és publikációs listájából is kitűnik, hogy szenvedélyesen szereti, amit csinál. Hogyan tud mindenre időt szakítani?

(Mosoly) Nagyon szeretem mindazt, amit csinálok… de sajnos igazából nem tudok elegendő időt szakítani mindenre: még mindig van egy pár meg nem valósult elképzelésem, mert nem jutott rájuk elég idő.

Hogyan fordult érdeklődése a gyermekek és az iskolai kartográfia felé?

Kb. két évvel egyetemi tanulmányaim elvégzése után kezdtem érdeklődni a gyermekek részére készíthető térképek iránt. Ez még Havannában történt, szabadidőnkben egy kollégával elkezdtünk megtervezni egy képes történelmi atlaszt Kubáról, ami a 19. század végéig terjedt volna ki. Öt-hat makettet készítettünk, elmentünk velük az ország egyetlen gyermekkönyveket publikáló könyvkiadójába és elfogadták a javaslatunkat. Sajnos, ez soha nem valósult meg, mivel 1989-ben a kelet-európai rendszerváltás miatt Kubát nagyon súlyos válság kezdte sújtani és a könyvkiadás majdnem teljesen megállt a finanszírozás hiánya miatt. 1993 januárjában kezdtem el dolgozni az akkori Térképtudományi Tanszéken és áprilisban, Visegrádban a tanszék tartott egy nemzetközi szimpóziumot. Itt ismerkedtem a montreali Concordia Egyetemen oktató Jacqueline Andersonnal, aki már akkor gondolkozott egy olyan szakbizottság megalapításán a Nemzetközi Térképészeti Társulás berkein belül, ami a gyerekek részére készített térképekkel, az iskolákban használt térképekkel foglalkozik. Kapcsolatban maradtunk és 1995-ben megalakult az a munkacsoport, amelyből 1999-ben a Kartográfia és Gyermekek Bizottság megszületett. Szerencsésnek tartom magam, hogy az alapító tagok egyike lehettem.  Azóta Jacqueline nyugdíjba vonult, de még mindig sokan tovább dolgozunk, részt veszünk a bizottság tevékenységében.

Miért tartja fontosnak megtanítani az iskolás gyermekeket a megfelelő atlaszhasználatra. Milyen mélyebb ismeretek adhatók át ennek révén, amire laikusként nem gondolnánk?

A jó térképek azért különleges és egyedi szemléltetési eszközök, mert csak ők képesek térben (sőt animációs technikák alkalmazásával időben is) elhelyezni a számunkra érdekes, pontos adatokat tematikus térképeken, vagy az általánosabb információkat bemutatni dinamikus térképeken a most annyira népszerű story map-ekkel (elnézést kérek, de erre még nincs általánosan elfogadott magyar fordítás: talán web alapú multimédiás térképtörténeteknek lehetne nevezni őket). A gyerekek először az iskolai atlasszal találkoznak és vele tanulják meg, hogyan lehet térképről különféle adatokat és információkat nyerni. De nagyon fontos lenne, ha a diák megtapasztalná, hogy a térkép használata nem korlátozódik a földrajzra vagy az iskola első éveiben a földrajzhoz kötődő tantárgyakra. Térképeket lehet több tantárgy oktatásakor használni, hogy ilyen módon egészítsük ki, tegyük színesebbé a hagyományosabb módszerekkel tanított ismereteket. Rendszerint a történelem órákon szokás használni a térképet, de nem véletlenül jelentek meg pl. irodalmi atlaszok az iskolák részére, mert egy író életútját vagy egy regény cselekményét nagyon gyakran térképen is nagyon jól lehet követni. Ezzel együtt szűk látók lennénk, ha csak a kétdimenziós térképek hasznosságára határolnánk a mai kartográfiát. Nem felejthetjük el például a háromdimenziós modelleket sem, amelyek könnyebben érthető és gyorsabban áttekinthető képet kínálnak egy iskolás részére pl. egy hegyvidéki területről.

Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a jelenlegi széleskörű térképhasználat alatt rendszerint a webes térképszolgáltatások használatáról van szó mobil eszközökkel. Mindennapos tevékenységgé vált, hogy ha valahová indulunk, akkor az okostelefonban elindítjuk a térképszolgáltatást és meghatározzuk, merre kell mennünk, sőt melyik tömegközlekedési eszközzel érkezünk meg a leghamarabb. Emiatt is fontosnak kell tekintenünk a modernebb megoldások bevezetését az általános és középiskolákban: például a kutatók feladata a tanárokkal együttműködve meghatározni, hogyan lehet használni a leghatékonyabban a webes térképszolgáltatásokat nem csak az órákon a hagyományos oktatás kiegészítésére, hanem milyen feladatokban használhatják a diákok ezeket a szolgáltatásokat (és a szolgáltatásokon alapuló applikációkat is – miért is ne) az iskolán kívül is (például egy házi feladat megoldására).

A mai gyorsan fejlődő világban egyre inkább teret hódítanak a digitális megoldások az oktatásban is. Ezen módszereknek azonban lehetnek negatív hatásaik is a gyermekekre, a nyilvánvaló előnyökön túl. Mit gondol, hogyan lehet megtalálni a megfelelő egyensúlyt a hagyományos oktatási módszerek és a modern eszközök alkalmazása között? 

A kérdésben megtaláljuk a választ is, mert az egyensúly megtartása a hagyományos és a digitális világ között nagyon lényeges az érdekes és hatékony oktatáshoz. A magyar iskolákban és oktatásban még mindig a hagyományos megoldások jelenléte hangsúlyosabb a digitálisaknál. Az utóbbi néhány évben a digitális megoldások teret nyertek a hagyományos oktatásban, de nem hiszem, hogy „átveszik a hatalmat” tőle, valójában nincs is erre szükség. Leginkább egyfajta „természetes” együttműködés kialakulása jelenti a helyes utat a modern és változatos oktatás felé. Például, az utóbbi években a tanárok egyre gyakrabban találkoznak QR-kódokkal a nyomtatott tankönyvekben. Ezek a kódok jelzik, hogy a könyv tartalma digitális anyagokkal van kiegészítve az úgynevezett webes vagy online felhőben. Egy diák részére ez nyilvánvaló, és a legtermészetesebb cselekedetnek veszi, hogy okostelefonjával olvassa be azt a kódot és megnézze a tartalmat, ami nagyon pozitív dolog. De a tanár szervezhet egy kirándulást, hogy az órákon megtanultakat „élőben”, természeti mivoltukban is lássák a diákok. Kirándulás közben pedig a tanár megkérheti a diákokat, hogy vegyék elő a mobileszközt és egy GPS alapú, iránytűs applikáció segítségével tájékozódjanak a terepen vagy egyszerűen egy térképszolgáltatáson nézzék meg merre kell tovább menni. Ez csak két példa a sok közül, amelyek alapján el tudjuk képzelni, meg tudjuk fogalmazni hogyan kellene megvalósulnia annak a szükséges együttműködésnek és egyensúlynak, aminek a hagyományos és digitális megoldások között kell kialakulnia. Mivel gyakorlatilag elkerülhetetlen a legújabb technológiák megjelenése és használata a diákok mindennapjaiban, az oktatásnak tudnia kell lépést tartania az ennek következtében kialakuló igényekkel, a saját javára fordítani ezeket az igényeket. Ha a tanár felismeri és megvalósítja a hagyományos-digitális egyensúlyt, akkor ez egyfajta biztosítékként is működik, hogy a diák könnyebben és szívesebben tanulja meg a tanár által oktatott ismereteket. Ilyen módon az oktatási tevékenység pozitív irányban fejlődik, teljesebbé és sikeresebbé is válik.

Min dolgozik jelenleg? Milyen irányt vettek kutatásai?

Kutatásaim valamilyen módon kapcsolódnak az iskolai kartográfiához. Jelenleg egy téma nagyon érdekel: a webes térképszolgáltatások használata az iskolákban. Sajnos, még relatíve kevesen használják őket a tanítás során a magyar általános és középiskolákban, de nagyon szeretnék bízni benne, hogy ez a helyzet még változni fog. Ezzel együtt már jó néhány éve, hogy egy magyar származású térképész iránt kezdtem el érdeklődni, aki az 1920-as évek elején emigrált az Egyesült Államokba és ott világhírű lett. Raisz Erwin a neve és ő olyan személy, aki mindazt össze tudja kötni a térképészetben, ami személyes módon hozzám is kapcsolódik: az iskolai kartográfiát, Magyarországot és Kubát. Raisz hosszú éveken át szorosan együttműködött kubai földrajzkutatókkal és térképészekkel, amelynek köszönhetően több olyan műben találjuk a nevét, amelyeket a mindenkori kubai földrajz- és térképtudomány alapműveinek lehet tekinteni. Nagyon nehéz csak az interneten keresztül megtalálni a szükséges forrásokat a kutatás folytatásához. Úgy gondolom, hogy még sok a tenni- és felfedezni való Raisznak a Kubával kialakult kapcsolatáról.

Van kedvenc térképe?

Több kedvenc térképem van, lehetetlen egyet kiemelni: Raisz Erwin magyar-amerikai térképész összes (általam ismert) térképét szeretem, mert mindegyik egy megismételhetetlen kis művészeti alkotás. De szintén kiemelkedik kedvenceim közül egy talán kevésbé ismert térképész, az angol Thomas Bowles által 1739-ben készített Havanna térképe, amit a diplomamunkám készítésekor használtam, eredetije az Országos Széchenyi Könyvtár Térképtárában van (másolata pedig otthon a falon). De nagyon sok, gyerekek által készített térképet, illetve térképrajzot csodálni tudok, mert szintén egyedülállók tudnak lenni. Könnyű megtalálni őket, mert a Térképtudományi és Geoinformatikai Intézet 1999 óta részt vesz egy nemzetközi térképrajz-verseny megszervezésében. A döntőben Magyarországot képviselő műveket a http://terkepismeret.elte.hu/VERSENYEK címen lehet megtekinteni, de ha kíváncsi a más országok által benevezett térképrajzokra is, akkor a https://childrensmaps.library.carleton.ca/ honlapot lehet meglátogatni és biztosíthatom, hogy nem fog bennük csalódni.

Mit tapasztal, megnőtt a diákok érdeklődése tudományterülete iránt az elmúlt évtizedekben?

A kartográfia szerteágazóbb lett az utóbbi 30 évben. A térkép jelentősen átalakult, digitálissá vált és szó szerint megjelent az élet minden területén: ma már a legtermészetesebb, mindennapi mozdulataink között szerepel az, hogyha el akarunk menni valahová, akkor az okostelefonon megkeressük azt a helyet a térképen, sőt, akár a legrövidebb útvonalát tervezzük és a legmegfelelőbb tömegközlekedési eszközzel jutunk el oda. Ennek következménye, hogy néhány év óta a térképész és/vagy geoinformatikus munkakör lett az egyik legjobban keresett egyes országokban (pl. az Egyesült Államokban). Magyarországon ezt nem annyira lehet érezni, inkább kisebb számú évfolyamok indulnak, de mindenképpen figyelemre méltó, hogy közvetett módon a térkép az elemzett adatok térbeli megjelenítőjeként egyre jobban jelen van több egyetemi szakképzésben. Nem véletlen, hogy jövőre elindítjuk a Geoinformatika szakot a TTK Földrajz- és Földtudományi Intézetével együttműködésben.

Mit gondol, miben rejlik az ELTE varázsa? Milyen területen lenne érdemes még fejlődnie alma materünknek?

Furcsának fog hangzani az a válasz, ami gondolkodás nélkül megfogalmazódott bennem a kérdés elolvasása után, annak tudatával is, hogy nem a jelent, hanem a múltat idézem vele. Hallgatói koromban az egyetem varázsa a magyar nyelvben rejlett, illetve abban, amit a magyar nyelvtudás jelentett: minden évfolyamtársammal együtt lehettem az előadásokon és saját anyanyelvükön beszélhettem velük, bár az első évben leginkább ők tanítottak meg engem beszélni :), ami szintén mindennapos, de mégis rendkívüli érzés volt. Ezzel együtt meghallgathattam az oktatók előadásait magyarul, „eredeti anyanyelvükön”, ami sokkal színesebbé tette a tanulási élményt, még akkor is, ha az első évben nagyon nehéz volt követni, amiket mondtak.

Jelenleg ezek az élmények elvesztek, mert a külföldi hallgatók oktatása angol nyelven folyik és bár bekapcsolódhatnak a magyar diákok egyetemi életébe, mégsem teljesen ugyanaz, mint amikor külföldi hallgatókként „eggyé” tudtunk válni a magyar csoporttal és magyarul tudtunk beszélgetni egymással.

Akkor miben rejtőzhet az ELTE mai varázsa egy hallgató részére? Talán abban, amiért 18 éves koromban úgy indultam el Magyarországra, hogy alig tudtam valamit az országról: a kíváncsiság az ismeretlen iránt. De véleményem szerint főleg annak reménye (ez lenne az a terület, amire mindig figyelni kell), hogy egy kis országnak olyan egyetemére megyek tanulni, amely a legrégebbi hagyományokkal rendelkezik, de mégis modern, sőt futurisztikus tudást tud egy hallgatónak nyújtani. Ehhez szükséges, hogy oktatóink folyamatosan fejlesszék és naprakészen tartsák tudásukat, és szintén szükséges, hogy érdekfeszítően tudják átadni hallgatóiknak azt a tudást, mégpedig olyan módon, hogy a hallgatók felismerjék azt, valamint szívesen elismerjék azt az erőfeszítést.

De az egyetemnek is képesnek kell lennie felkínálni nem csak minőségi oktatást, hanem minőségi életmódot is: magas színvonalú lakhatási lehetőségekkel, értelmes és érdekes programokkal és még sok mindennel színesebbé tenni magyarországi tartózkodásukat. Meg kell éreztetni velük, hogy az ELTE és a hallgatók kapcsolata sokkal több annál, amit másik felsőoktatási intézmény vállalna el, mert tudjuk és bizonyosak vagyunk abban, hogy mindig a külföldi hallgatók lesznek egy egyetem legjobb nagykövetei a nagyvilágban.

Mit tanácsolna azoknak az egyetemi hallgatóknak, akik hezitálnak külföldi tanulmányútra menni?

Nagyon röviden: ne hezitáljanak! Csak akkor tudhatjuk meg igazán, mennyire sokoldalúan értékes tapasztalat egy másik országban élni, ha egyszer már ott vagyunk. Ez olyan élmény, amelyet mindenkinek át kellene élnie legalább egyszer életében.

A felhasznált kép forrása: terkep.elte.hu

Következő interjú

Előző interjú