Az én ELTE-s történetem: Besse Attila - Anya csak egy van?

Besse Attila (BTK '15, PPK '18, '23) a 2023. évi "Az én ELTE-s történetem" prózaíró pályázat egyik különdíjasa. Az ELTE Alumni Központ, az ELTE Online az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével immár negyedszer megvalósuló verseny eredményhirdetésére 2023. november 23-án került sor, az ünnepélyes díjkiosztóra pedig az ELTE Alumni Jótékonysági Hálaest keretében, 2023. december 1-én. Íme volt hallgatónk különdíjjal jutalmazott írása. 

Besse Attila: Anya csak egy van?

Budapesten élni, egyetemre járni valami olyasmi élmény lehet, mint amikor gimnáziumi irodalomórán azt tanítják, hogy vidékről a fővárosba költöző írók számára kinyílt a világ. Én is ezt gondoltam akkor, amikor felvettek 2011-ben az ELTE-re. 

Jó lehet, szülővárosom, Székesfehérvár sosem volt az az unalmas kisváros, ugyanakkor összehasonlíthatatlan lehetőségeket biztosított az, ha az ember önmagát és környezetét már nem lokálisan tudta csak értelmezni, hanem átkerült egy sokkal nagyobb vízbe.

Nagy kamaszként nem elfojtott vágyunk az, hogy ne anya és apa mondja meg azt, hogy mit együnk, mikor keljünk, mikor feküdjünk, mikor mit csináljunk, hanem önmagunk urai akarunk lenni. “Már csak néhány hónap, és ha akarom, este iszom kávét, ha úgy tetszik, akkor dél előtt ki sem kelek az ágyból, és ha egyszerűen kedvem támad elindulni, hogy az éjszakai utcákat róhassam, megtehetem.” - mondogatjuk ezt magunknak utolsó évesként, majd a leghosszabb nyári szünet után egyszerre csak megtapasztaljuk azt, amire vágytunk éveken keresztül.

Aztán elindult az első tanév, és hirtelen szembesültünk azzal, hogy ezen vágyak megélésében sokkalta nehezebb örömünket lelni. Már nem azért akarunk este kávét inni, hogy lázadjunk, hanem azért, mert világos, hogy valamivel szükséges önmagunkat ébren tartani. Már nem azért akarunk aludni, mert meg akarjuk élni önnön lustaságunkat, hanem azért, mert az egymást érő beadandók és vizsgák miatt alapvető, folyamatosan hiányt szenvedő emberi szükségletünket akarjuk ezzel kielégíteni. 

Friss egyetemistaként úton-útfélen azt éltem meg, hogy a Zenei Tanszékre járni egy másokban megmosolyogtató, “milyen édes, bezzeg ha normális szakon lenne” érzést keltett. A távolról jött emberek azt hitték, hogy mi vagyunk azok, akik egyetemi óráikon kedélyesen énekelgetnek, vagy valamit pilinckáznak a zongorán (különös tekintettel skáláznak), esetleg a levegőben hadonásznak. Ez azért nem ugyanaz, mint folyamatosan idegen nyelvű könyveket olvasni, lehetőség szerint tegnapra. Csak azt sokan hajlamosak elfelejteni, hogy egy-egy koncerten vezényelni csupán a jéghegy csúcsát jelenti. A mélyben számtalan órányi kutatást, gyakorlást, stílusismeretet, kommunikációt, közösségi munkát, együttműködést és önfegyelmet követel ez meg, amely messze túlmutat azokon az egyetem órákon, ahol ezeket a Zenei Tanszék oktatói csiszolhatták.

Ahogy teltek a hónapok, majd az évek, szembekerültem azzal a szörnyű valósággal, amellyel az önálló lét jár: a hűtőt kinyithatom tízpercenként, hogy vajon került-e bele valami, de a sokadik próbálkozás után rájön az ember, hogy az csak rajta áll, nem úgy, mint otthon. Jól esne, ha reggel forró kávéval várnának, mint otthon, de az sajnos nem készíti el magát. Olyan jó lenne egy hosszú egyetemi nap után elmondani valakinek most azonnal, ami történt, de ez már nem úgy van, mint otthon… kivéve, ha kiderül, hogy van valaki, aki részben minden BTK-s anyja, de talán a Zenei Tanszéké egy kicsit jobban.

A Gólyavár épületének volt egy Kriszti nénije, akivel mindannyiunk kapcsolata túlmutatott a szia-szia, ezt-azt kérek, ennyi-annyi lesz, szia-szia kapcsolaton. Ő hozzá bemenni egyszerre volt rekreációs idő, mentálhigiénés tíz perc, pszichológusi foglalkozás, párkapcsolati tanácsadás, kríziskezelés, baráti jobb, egy mosolyt kérek, hallgass meg, csak a szokásos, most jó lenne egyet sírni.

Kriszti volt az, akihez minden délelőtti óránk előtt beszaladtunk, hogy köszönjünk. Kriszti volt az, aki a kedd 9.00-es kargyakorlat előtt már készült arra, hogy a teljes Tanszék hallgatósága be fog menni hozzá óra előtt. Kriszti volt az, aki pontosan tudta, hogy én egy cukorral, egy löttyintéssel; Petra sok cukorral, sok tejjel; Andris sok habbal két cukorral, Rita cukor és tej nélkül, Anna nagy pohárral hidegen, Juli pedig langyosan és mézzel. Kriszti volt az, aki szorított minden zárthelyi előtt-alatt értünk, és az összes vizsgánk során sokkal jobban izgult, mint mi. Akinek el lehetett mondani azt, amikor nagy felnőttként igazságtalanul bántak velünk. Akivel megoszthattuk bimbódzó egyetemi kapcsolatainkat. De Kriszti volt az is, aki elmondta kendőzetlenül, ha valamiben tévedtünk, ha valamit rosszul láttunk, ha valamihez nem vagyunk még elég nagyok, elég önállóak, pedig már évek óta azt hittük. Ugyanakkor ő volt az is, aki minden karácsonyi hangversenyen, minden évadzáró koncerten, minden vizsga-karvezetés-szigorlati-diplomakoncerten csak csendesen, mosolyogva leült a Kodály terem közepére, és tekintetével, szemeivel és lényével bíztatott minket évről évre, hogy meg tudjuk csinálni, hiszen erre készültünk hónapok óta. Mindannyian éreztük, hogy jelenléte az otthon biztonságát érzékelteti velünk a nagyvárosban nap mint nap, de azt, hogy kicsit mindannyiunk anyja, az csak később derült ki. 

2015-ben a tanszék kórusával Lyonba utaztunk, ahol több fellépésünk is volt. Kriszti néninek már tanév elején beszámoltunk az idei nagy projektünkről és izgatottan vártuk az egész kalandot. Ahogy közeledett az áprilisi utazás időpontja, egyre elnyűttebbek lettünk, hiszen világos lett, hogy a hosszú-hosszú buszozás miatt legkésőbb 4.00-kor indulnunk kell. Ez a korahajnali szeánsz nem tűnt a legjobb antrénak az Astorián. Emlékszem, hogy Annával 3.15 előtt nem sokkal álmosan, lábunknál bőrönddel, hátunkon táskával, kezünkben vállfákon ünnepi öltözetünkkel vártuk az éjszaka csöndjében az érkező buszt. A korán kezdő vagy éppen későn végző budapestiek tengerében gondolataink még az utolsó álmunkba kapaszkodtak: a lábunk vitt csak előre, de agyunk még nem ébredt fel. Végtelen óráknak tűnő percek után már baktattunk a jól ismert campuson. Láttuk a kandeláberek fényeit, néhány társunkat, akik már pakolták befelé csomagjaikat a busz feneketlen gyomrába. Ahogy egyre közeledtünk a Gólyavárhoz, észrevettük, hogy bent nem a szokásos, esti őrfények világítanak csupán. Félszegen beléptünk egymás után, fülünket megrázta a tejhabosító erős sistergése, orrunkat megcsapta a frissen főtt kávé illata. Kriszti vidáman ránk köszönt, egyet-kettőt perdült-fordult, és máris kezünkben tarthattuk a napindító kávénkat mindannyian pontosan úgy, ahogy szerettük. 

Felszálltunk a buszra, könnyeinket törölgettük (hát azért mégis mindannyian felnőttek vagyunk, ilyenen nem lehet sírni) és nagyokat sóhajtoztunk tudva, hogy most jó ideig csak az óra monoton kattogását fogjuk hallani. A busz felzúgott, az utolsó társunk is felszállt. A buszsofőrök elvégezték az adminisztrációt, közben az ablaküvegen a pirkadati pára egyre sűrűsödött. “Megfordulunk, így egyszerűbb lesz, nem kell kitolatni a körútra.” - mondták egymásnak a sofőrök. Egyre foszló révetegséggel elnéztünk balra, amikor észrevettük, hogy kinyílt a Gólyavár kapuja, és egy vörös hajú hölgy pulóverbe burkolózó sziluettjét véltük ott felfedezni. Megtöröltük az ablakot és láttuk, ahogy a mi nagy gyereki szemünkben, úgy az övében is ott a könny. Integettünk, ő puszikat dobott mindannyiunknak. Búcsúzó alakja egyre csak távolodott, míg végül a körúti kanyarban eltűnt mögöttünk.

Mert Kriszti néni úgy gondolta, hogy azért az mégsem járja, hogy ezek a szegény gyerekek úgy menjenek el a messzi Franciaországba, hogy reggel még egy jó kávét sem tudnak inni, ezért bejött hajnalok hajnalán, hogy a teljes Pro Musica Vegyeskarnak egy kicsit jobban indulhasson a napja. Emlékszem, hogy többen átöleltük őt, mert valahol anyánk helyett anyánk volt. Az otthon biztonsága volt ő. Oázis nemcsak az ELTE, de Budapest szívében is.

Az én ELTE-s történetem" 2023 prózaíró pályázat kiírása