Cikkünkben Puzsár Erzsébet (Márton Lászlóné) (TTK '75), az idei prózaíró pályázat egyik indulójának írását olvashatja. A Természettudományi Kar egykori biológia-kémia tanárszakos hallgatója felvételi értesítőjének megérkezésére és egyetemünkön töltött napjaira emlékezett vissza. Pályaművét hozzájárulásával tesszük közzé. 

Puzsár Erzsébet (Márton Lászlóné): Az én ELTE-s történetem

Az 1970. évi nyárra még most is élénken emlékszem. Már túl voltam az írásbeli és szóbeli felvételi vizsgákon az ELTE Természettudományi Karán, vártam a felvételi értesítőt. Akkor még nem volt mobiltelefon és internet, minden információ postai úton közlekedett. Annyit azonban tudtunk, hogy ha az ELTE-ről nagyméretű boríték érkezik vissza, az rossz hírt jelent, mert az egyetemi jelentkezéshez beküldött dokumentumok érkeznek vissza az elutasító határozattal együtt. De ha kisméretű boríték jön, az maga a boldogság!  

Az érettségi utáni nyári szünetben bolti eladóként dolgoztam a mezőkövesdi Edény,- és kályhaboltban. Az üzlet a város főutcáján volt a központban, szép nagy üvegportálokkal. Szerettem ezt a munkát. Kívülről tudtam a zománcos edények pontos méretét és árait, a különböző poharak, bögrék, evőeszközök, olajkályhák árait, de még a kályhacsövekhez használható stucnik jellemzőit is. Volt egy kis öreg néni, aki mindig nálam vásárolt, mert ha kellett, az egész polcot lepakoltam elé, hogy ki tudja választani a neki megfelelőt. Nem nyugdíjas állásnak szántam, csak egy kis pénzt akartam nyáron gyűjteni, mert ősztől egyetemre készültem.  Egy lapra tettem fel mindent, egyedül csak az ELTE biológia-kémia tanár szakra adtam be jelentkezési lapot. Minden délben ebédszünet volt az edényboltban, mindig hazajártam ebédelni. Egyik július végi ebéd során egy kisméretű borítékot hozott a postás az ELTE-ről. Hevesen vert a szívem, remegő kézzel nyitottam ki. Juhé, felvettek! Kiáltottam fel, majd apámat átölelve, dalolva körbe táncoltam vele az ebédlő asztalt. Eufórikus érzés volt!

Szeptemberben aztán felkerekedtem nehéz bőröndjeimmel, akkor még nem gurulós kivitelűek voltak. Anyám elkisért az állomásra, majd izgatottan felültem a Budapestre tartó gyorsvonatra. A Keleti pályaudvarra érkezett a vonat, innen elindultam a VIII. Rákóczi út 5. szám alatti, akkor még működő ELTE kollégiumba. Mint tapasztalatlan vidéki lány, azt hittem, hogy a Keleti pályaudvarnál kezdődik a Rákóczi út számozása. Tévedtem. Gyalog mentem végig a Rákóczi úton, az Astoria metró megállóig. Természetesen a nagy csomagokkal együtt. Hát majdnem megszakadtam. Akkor még nem volt internet meg mobiltelefon, hogy megtervezzem az odautat, meg BKK futár, és GPS sem. De csak megérkeztem a koleszba. Mint gólya, a legfelső szinten, a harmadik emeleten kaptam szobát, 7 másik lánnyal együtt. Lift persze nem volt. Régi épület lévén nagyon magas szintek voltak, így jó sok lépcsőt kellett megmásznom a bőröndökkel. Mégis amikor felértem a szobámba, földön túli boldogságot éreztem. Hát itt vagyok végre. Ez lesz több évig a lakhelyem. Az ablakunk a Rákóczi útra nézett, az út mellett gyönyörű platánfák sorakoztak, a lombkoronában mérhetetlen számú verébbel, melyek hangos csiripelése állandóan hallható volt. Ma már nincsenek meg ezek a platánfák, a verebek pedig védett fajjá váltak, annyira lecsökkent a számuk. 

Az ELTE TTK épületei akkor még a VIII. Múzeum körút 4. szám alatt voltak (ma ez az ELTE Bölcsésztudományi Kara), a kolesz pedig a közvetlen szomszédságában, a Rákóczi úton. Elég volt reggel ¾ 8-kor kelnem, hogy 8-ra átérjek az első órákra. Ez egy hihetetlenül nagy előny volt, miután a koleszban hajnalig tartó élet folyt. Miután még a rendszerváltás előtt voltunk, az első éves leckekönyvemben politikai gazdaságtan, orosz nyelv és honvédelmi ismeretek is helyet kaptak a szakmai tantárgyak mellett. A honvédelmi ismeretek kurzust szombati napokon tartották, akkor még nem volt szabad szombat. Még lőgyakorlatunk is volt a Mátyásföldi lőtéren. 

De még ma is nosztalgiával gondolok az ELTE-n töltött időszakra, nagynevű tanáraimra, így például Erdey-Grúz Tiborra, Balogh Jánosra, Kertész Györgyre, Ranschburg Jenőre, és a többi tanáromra, valamint évfolyam-, és kollégista társaimra. Azt minden egyetemista tudja, hogy a kurzus kezdete óta eltelt idő, és az órákon jelenlévő hallgatói létszám fordítottan arányos egymással. Vagyis a kurzus végén egyre kevesebben járnak az előadásokra. Ez alól egyetlen kivétel volt egyetemi tanulmányaim alatt. Ez pedig Ranschburg Jenő kiváló pszichológus kurzusa. Ranschburg Jenő az 1971/72-es tanévemben a „Fejlődés-, és neveléslélektan” című kurzusának előadásait az „F” épületben tartotta, egy igen nagy előadóteremben (annak idején itt volt a gólyákkal a dékáni kézfogás is, szóval jó nagy előadóterem volt). Azt vettük észre, hogy az idő előrehaladtával egyre többen lettünk az előadóteremben. Híre ment a remek előadásoknak, így a kurzus vége felé már tele lett a hatalmas terem. „Belógtak” a matematikusok, fizikusok, geodéták, gyógyszerészek, és aki csak hallott róla. Óriási élmény volt ezt megélni. 

Csodálatos 5 évem volt az ELTE-n. Hogy mit adott nekem az ELTE? A szakmai tudás mellett egy komplex gondolkodási módot, és a kételkedés képességét, hogy mielőtt valamit igaznak fogadok el, azt logikusan gondoljam végig. Ez a készség nagyon nagy hasznomra vált későbbi  munkáim során. Ezzel a módszerrel lehetett építkezni a meglévő tudásra. Még 40 év múltán is melegség járja át szívemet, ha a Rákóczi út és Múzeum körút környékén járok. Köszönöm ELTE a gyönyörű éveket!