Az új „Irodalmi staféta” sorozatunk keretében jeles íróink tollából származó, az Egyetemünkhöz kötődő írásokat közlünk. Első szerzőnk Lackfi János (BTK ’96, ’03) József Attila- és Prima Primissima-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő. Nevéhez fűződik több mint 30 felnőtteknek, ill. gyermekeknek szóló könyv, valamint számos francia műfordítás.
Lackfi János 2018-ban az ELTE Sikerek tudásmegosztási előadás-sorozatunk vendége is volt. A teltházas előadás beszámolója itt olvasható, a felvétele ezen a linken visszanézhető.
Lackfi János
AZ EGYEMISTA VISSZAVÁG
Másodévesként eltökéltem: otthagyom azt a nyavalyás egyetemet. Hiszen tudom, mit akarok az élettől. Mondjuk feleségül venni azt a szép gimnazista lányt, akinek udvaroltam. (Ez egy évvel később sikerült, idén leszünk harmincéves házasok.) Meg hogy gyerekeink legyenek. (Lett is, hat gyönyörű, evilágra született, plusz két aranyos angyalkánk, akik félúton visszafordultak, de velünk vannak azóta is.) Tudtam, írni szeretnék, volt nagy rakás tervem, öt életre sok. A megélhetést összedobtam újságírásból, dzsúdóedzés-tartásból. Egy puccos budai környéken lévő, rozoga családi ingatlanban laktam, a rezsit magam fizettem. Anyámékhoz jártam haza mosni. Belegyömöszöltem a szennyest apám régi légiós-zsákjába, felcipeltem az ősi fészekbe, megvártam, míg lejár a program, a víztől dögnehéz pakkot feldobtam a vállamra, és visszaballagtam vele. Mint egy amerikai kommandós, aki sebesült bajtársát cipeli hátra a frontvonalból. Otthon ledobtam az öregfiút, műtétileg szétválogattam a testrészeit, és felaggattam száradni. Ha pénzszűkében voltam, ettem egy kis karatézott kenyeret sűrített paradicsommal. A csontkeményre száradt kenyeret püfölve nem mindennapi mámor lett rajtam úrrá. Kiütéssel győztem mindannyiszor. Egyszer sem a kenyér evett meg engem.
A hangulatos egyetemista-léttel nem volt bajom. Sutyerák-sapkát hordtunk és pesti kapualjakban szívtuk a pocsék Csongor-szivart. Versenyt ittuk a budai büdösvizet az Erzsébet-híd tövében lévő Ivócsarnokban, míg csak a vesztes gyomra bírta. Sörpárbajt tartottunk filmszakadásig. Tízforintos diákjeggyel minden cseh és francia újhullámos filmet végignéztük a Tabánban. Tepertős szendvicset ettünk hagymával az Illúzióban. Baconbe göngyölt májat ösztöndíj-napon a Gildében. Teáztunk a Tabán teázóban, mert a tea olcsó és hosszantartó. Mint a reklámban a frissesség. A fene tudja, mit reklámoz, a lényeg, hogy friss meg hosszan. A BÜFÉ névre hallgató, rettentő téeszbort mérő rakparti kocsmában ezerszer megváltottuk a világot, és ámultunk, hogyhogy mégsincs megváltva.
Csak közben ezer felesleges tantárgyat kell benyalni, amelyekre soha semmi szükségem nem lesz. Mi közöm a finnugor medvemítoszhoz, miért kell abból vizsgázni? Ha kedvem támad, olvasok róla egy cikket, és annyi. A Névtan nevű kamu-tantárgy kapcsán mi a fenének elmélkedünk róla, hogy Taktaharkány nem pont Nyékládháza? Francia szakosként négyszer buktam morfoszintaxisból. A tárgy éppolyan gusztustalan volt, mint ahogyan hangzik. Morfoszintaxis – egészségedre! Mint egy szaftos prüszkölés… A nyelvészek odabattyognak a NYELV névre hallgató élőlényhez, kíváncsian felcímkézik minden apró porcikáját, majd a hasraütés-szerűen kitalált megnevezéseket bemagoltatják velünk. Csinálja, akit érdekel, de otthon, négy fal között. És nekem ne legyen kötelező a más perverziója! Muszáj volt egyenlő arányban felvenni a nyelvészeti és az irodalmi tantárgyakat, nem volt válogatás. Prüszköltem kegyetlenül.
Végül nem hagytam ott az egyetemet, bár párhuzamosan férj lettem és egy, kettő, majd három gyermek apukája, a negyedik születése táján írtam a PhD-mat. Kevesebb sörpárbaj és több fürdetés, kevesebb lógás a Széchenyiben és több pelenkázás, kevesebb évfolyambuli és több kiegészítő munka, hogy túlélhessünk. Igazából a nagy tanáregyéniségek miatt volt érdemes végigcsinálni. Igazi mesterekre leltem. Vajda András mikroszkóp alatt boncolta a francia nyelvi jelentést, és viccesen nézett ránk, véreres szemmel: gondoltuk volna, mennyi minden bújik a versben? Ferenczi Lacika láncban dohányzott az órán, ismerte a koszos pletykákat és az életet, meg nyilván tudta, mi történt Moszkvában, Pekingben és New Yorkban 1877-ben vagy 1762-ben. Kenyeres Zoltán háta mögött vibrált a fényreklám, hiszen közben rendszert váltottunk, a Pepsi után beköszöntött a Coca. Ő pedig tudományos hivatkozások hálóját feszítette ki alattunk, hogy ha mutatványokat végzünk a levegőben, legyen, ami elkap. Lator László a verslábainkat mosdatta, és remélte, hogy tudjuk, melyik költő eredeti neve Kostrowitzky…
A mókás a dologban, hogy később csaknem húsz évig okítottam egyetemen, és már docensként meghívtak külsős tagnak a volt tanszékem államvizsga-bizottságába. Jöttek az aranyos jelöltek, mellettem pedig ott ült a kolléga, aki anno négyszer meghúzott nyelvészetből. Ugyanúgy kukkot sem értettem abból, amit a vizsgázó összenyelvészkedett nekünk, de eddigre megtanultam jelentőségteljesen hümmögni. És meg tudtam volna buktatni romantikus irodalomból hajdani nyelvészet-tanáromat. Talán. Ha alkalmam nyílt volna rá, nyilván mindent megteszek az ügy érdekében.
Megjelent a Nők Lapja 2021/2. számában.
Megjegyzések0
Nincs jogosultsága a megtekintéshez, illetve megjegyzés írásához.Kérjük, jelentkezzen be.
Javasolt cikkek