Az „Irodalmi staféta” sorozatunk keretében jeles íróink tollából származó, az Egyetemünkhöz kötődő írásokat közlünk. A stafétát most G. István László (BTK ’97) József Attila-díjas költő, műfordító, esszéista, a Károli Gáspár Református Egyetem docense kapja. Tizenegy önálló verseskötete jelent meg, verseket és verses drámai műveket angolból fordít (pl. W. B. Yeats, Emily Dickinson, Sylvia Plath. Disszertációja könyv alakban 2014-ben jelent meg Dekonstruált ritmika címmel a Ráció Kiadó gondozásában.
G. István László
FÜST ÉS KÁVÉ
"Tizenkilenc évesen írtam az alábbi verset, első éves magyar-angol szakos bölcsészhallgatóként. Fél életemet a Pesti Barnabás utcai büfében töltöttem, akkoriban még füstfelhőben, az órák közötti beszélgetések egymást félszegen vagy túláradó lelkesedéssel megszólító álomközegében. Akkor még nem tudhattam, hogy az idegenség-érzet, a helyét nem találó felfokozott világfájdalom voltaképp zárt és biztonságos otthon - szellemi társakra lehetett itt lelni, a formálódó filoszlét alaktalan atmoszférájában. Máról visszatekintve fájdalmas nosztalgia és az emlékezésben átalakult otthonosságérzet van bennem: az alma mater füstbarlangjára úgy nézek, mint egy jól működő beavatási csarnokra. A kávé íze, amit naponta négyszer kortyolok, azóta is az egyetem formáló közegét hordozza, tartalmas emlékbetörések ezek a mindennapjaimban."
Esőből jöttem. Füst és kávé. A hosszú
sor fegyelmezett és triviális, mint a rengeteg
köszöngetés, fejbólintás, a hosszú hajak
igazgatása – fontos, mert mindennapi.
A sorban állásban csak annyi érdekes, hogy
egyikőnk se tudja, honnan, hová, csak azt,
hogy itt. Azt se mindig. Pláne, így eső után
álmos cseppek maradnak a szemüvegen, az ember
lusta letörülni, azon keresztül festményszerű
ez a kora délelőtt. Nem is állnék meg mellette,
továbbmegyek, mert nincs annyi idő, arra se,
hogy ne tudjam, honnan, hová. A sor
úgy fogy, idegesen, mint mikor süteményt
fogyasztunk, egyenletesen, egy kevés
fájdalommal. És a sorra kerülés is csak
annyi, hogy nincs több sütemény a dobozban.
Vállak között kenődünk üres, épp csak letörölt
kőasztalokhoz, iszunk kávét, eszünk kroasszánt.
Van még szabad hely, hogy eltöltsük, amit ingyen
sem adnak, fél órát, naptárba, órarendbe írt
dolgok között. És együk-igyuk, amit nem adtak
ott, ahonnan jöttünk és ahová megyünk. És homlokot
törüljünk, panaszkodjunk, mindegy
miről. Főleg csak arról, hogy már
megint nem /vagy pont nagyon is/ csak hát -
miközben senkit sem érdekel, ahogy a tenyerem dörzsölöm,
s – talán ettől is – kiszárad a kezem,
és felszárad a szemüvegemen a víz, rámkeményedik
a füst, elmozdul a kép. Köhögök, mintha ez lenne
a szerepem. Mindjárt kitisztul, hogy mit mondjak
még a mindig-ott-levőnek. Mégse mondom azt,
hogy nem tudom, honnan, hová. Azzal se mondom,
hogy csak erről hallgatok. Közben abból kéne
vennem, ami már elfogyott, és az marad, hogy együtt
csodálkozunk a vizes lábakon. Még mindig eshet.
Kilöttyen a kávé, csorog az asztalon, papír zsebkendővel
törlöm, a szemüveg helyett. Ettől nem látok, de érzem,
mikor a padlóra csöppen, hogy odalent
van íze, a talpunk alatt lesz keserű.
Megjelent a költő Kereszthuzat című kötetében (Liget, 1996).
Megjegyzések0
Megtekintéshez, vagy megjegyzés hozzáadásához kérjük, jelentkezzen be!
Javasolt cikkek