Vissza a hírekhez
Következő cikk
Korábbi cikk

ELTE-sek messzi földről - Interjú dr. Uchikawa Kazumival

ELTE-sek messzi földről

-

2023.06.01

Interjúsorozatunk keretében ezúttal dr. Uchikawa Kazumit (BTK '13, '22), az ELTE BTK Japán Tanszék oktatóját, lektorát kérdeztük egyetemi emlékeiről, ELTE-s kötődéséről, szakmai életútjáról és a magyar kultúrához való viszonyáról. 

Hogyan került Magyarországra? Miért épp egyetemünkre esett a választása? 

Magyar szakos voltam Oszakában. Amikor ezt mondom, természetesen meg szokták kérdezni, hogy miért választottam a magyar szakot. Sajnos nem olyan a válaszom, ami örömöt szerezhet a magyaroknak: nem én választottam, hanem az egyetem. Amikor én jártam az Oszakai Idegennyelvi Egyetemre (a mai Oszakai Egyetem Idegennyelvi Karára), két szak volt ott, és akik az egyikre jelentkeztek, kiválasztották a nyelvet, akik a másikra, azok pedig specializációt (Nyelv és információ, Japán nyelv, Összehasonlító kultúra, Nemzetközi kapcsolatok, Fejlesztés és környezet) választhattak, de ami a nyelvet illeti, a felvételi vizsgára való jelentkezésnél csak sorba lehetett állítani, hogy az elsőtől a 24-ig melyik nyelvet szeretnénk tanulni. Én az Összehasonlító kultúra specializációt választottam, a nyelvvel nem nagyon foglalkoztam. Őszintén szólva könnyelműen azt gondoltam, hogy úgyis az első, második vagy harmadik helyen megjelölt nyelvet tanuljuk mindannyian, de később kiderült, hogy ez nagyon nem így működött. Egy jó barátnőm hindi nyelvet tanult, amit 17-ként jelölt meg a listán (a hindi szak arról volt híres, hogy elég szigorú volt és a csoport kb. fele megbukott minden évben). Én sajnos a fent írott naivságom miatt nem írtam le magamnak, hogy melyik nyelvet hányadikként jelöltem meg, így nem tudom, hányadik volt a magyar nyelv az én esetemben. Szégyenkezve bevallom, hogy amikor a nagybácsimnak mondtam, hogy magyar szakra vettek fel, amire azt válaszolta, hogy ja, szóval Budapest, nem tudtam, hogy mi az. De bizonyos szempontból ez sokkal jobbnak bizonyult később, mintha esetleg angol vagy francia szakos lettem volna. Japánban ez az egyetlen egy magyar szak, ahol főszakosként lehet tanulni a magyar nyelvet és kultúrát, így mondhatnám, hogy sokkal több esélye van bármire annak, aki a magyar nyelvet sajátítja el, mint annak, aki egy népszerű nyelvet.

Így magyar szakos lettem. Első éves koromban mondta az édesapám, hogy ha már a magyar nyelvet tanulom, egyszer menjek el oda és nézzem meg az országot is (a szüleim sem nem kényeztettek el, sem túl szigorúak nem voltak, hanem kellő távolságot tartottak tőlem, de mindig támogatták azt, amit akartam csinálni, és felvetettek ötleteket, hogy előrébb juthassak). El is jöttem Magyarországra három hónapnyi Oszakában való magyar nyelvtanulás után, a Debreceni Egyetemen vettem részt a nyári egyetemen. A kollégiumi élet két olasz szobatársammal, különböző szabadtéri programok, a japánhoz képest sokkal lazább ruházat, ismeretlen ételek, italok, csomagolás, közlekedés, épületek, nehéz, de éppen attól nagy sikerélményt eredményező kommunikáció... minden annyira erősen bejött nekem (könnybe lábadt a szemem, miközben visszaemlékeztem). Tehát nagyon megtetszett Magyarország. Sajnos nem minden osztálytársam volt így vele, akivel együtt jöttünk Japánból, mert akkor még Magyarországnak elég sötét hangulata is volt a korábbi rendszer miatt, és nekünk, akik egy bécsi városnézés után érkeztünk Budapestre vonattal, elég nagy volt a kontraszt az ottani pompás látványhoz képest. Én is éreztem a különbséget, de ezt is beleértve határozottan megszerettem Magyarországot.    

A nyári egyetem után később harmadéves koromban újra eljöttem Magyarországra, akkor már nem csak egy hónapra, hanem egy évre. Ezalatt döntöttem el, hogy itt fogok élni az egyetem elvégzése után is. Amikor újra eljöttem ide már nem egyetemistaként, eleinte sok mindennel foglalkoztam. Valamikor azzal kerestem pénzt, hogy bolhapiacokon vásároltam tárgyakat és elküldtem Japánba, amiket eladtak egy kelet-európai retró kacatokkal foglalkozó boltban. Később egy japán élelmiszerrel és könyvekkel foglalkozó kis boltban lettem eladó. Utána egy barátnőm hívott egy költöztetési céghez, ahol dolgozott, mert bővítették a japán kliensekkel foglalkozó részlegüket. Miközben dolgoztam a cégnél, elkezdtem tanítani a japán nyelvet a Japán Alapítvány Budapesti Irodájában, mert addig is magántanárként tanítottam a nyelvet, és ezt tudván értesített a toborzásról egy barátom, aki ott tanított. Így elkezdtem csoportokat tanítani, és beleszerettem a tanári munkába. Addig is nagyon szerettem a tanításban például azt, hogy annak ellenére, hogy japán anyanyelvű vagyok, folyton új dolgok derültek ki tanítás közben a japán nyelvvel kapcsolatban, és ez borzasztóan érdekes volt számomra. De mióta csoportokat kezdtem tanítani, más szempontból is érdekes lett a munka. Hogyan építsem fel az órákat? Mit lehet tenni azért, hogy a diákok aktívan, maguktól tanuljanak, egymás között, egymásért? Hívjunk japánokat és csináljunk együtt sushi-t! ... Aztán 2006-ban, amikor elhatároztam, hogy otthagyom a céget és japán nyelvtanárként fogok élni valahogyan, pont akkor történt a bolognai rendszer bevezetése Magyarországon, és hirtelen többszörösére nőtt a japán szakos hallgatók száma. Egy barátnőm kérdezett meg, aki az ELTE Japán Tanszékén dolgozott, hogy nem akarok-e dolgozni vele, mert tanárhiány van.  

Felvettek ide azzal a feltétellel, hogy majd járjak a munka mellett mesterképzésre az ELTE-n, mert Japánban nem végeztem el a mesterképzést (Japánban az Oktatási Minisztérium szerint az egyetemisták csupán 10-15 %-a tanul tovább az alapképzés után, emellett soha nem terveztem egyetemi oktató lenni, ezért nem éreztem szükséget rá). 2006-ban még nem létezett a mesterképzés mint különálló képzés az új rendszerben (mert még nem voltak hallgatók), így 2009-ben iratkoztam be az ELTE BTK-ra, Magyar nyelv és irodalom MA-ra, azon belül az Összehasonlító irodalom- és kultúratudomány specializáció hallgatója voltam. A képzés elvégzése után az Intézetvezető úr ajánlotta, hogy doktoráljak is. A Ph.D. fokozatot szintén az ELTE BTK-n, de akkor már a Nyelvtudományi Doktori Iskola Japán filológia programjának keretein belül szereztem meg. Disszertációmat a japán nyelvoktatásról írtam.     

Van kedvenc ELTE-s egyetemi emléke/élménye? 

Nekem kettő helyett négy évig tartott a mesterképzés. Többé-kevésbé azért is, mert dolgoztam tanárként mellette, de elsősorban azért, mert nem volt elég sem a magyar nyelvtudásom, sem a magyar irodalmi és nyelvészeti tudásom. Az ELTE BTK Magyarország legjobb BTK-ja, az én képességem pedig természetesen gyenge volt hozzá. Az egyik óra a klasszikus magyar nyelvről szólt. Mindig jártam az órára, de semmit nem értettem (nem is biztos, hogy tényleg klasszikus magyar nyelvről szóló óra volt ez, csak én annak értelmeztem – ilyen szinten nem értettem). Amikor háromszor buktam meg, kértem a tanártól, hogy kaphassak külön feladatot, hogy átmehessek. Kaptam egy olyan feladatot, hogy a japán vezetéknévről írjak fogalmazást. Rendeltem 13 vezetéknévről szóló szakkönyvet Japánból, interneten kerestem cikkeket, és megírtam ezek alapján. Beadás után egy napon a tanár úr hívott engem. Olyan komoly arccal nézett rám, hogy már elkezdtem szomorkodni, hogy megint megbuktam. Megkérdezte: "Nem szeretne csiszolni ezen a fogalmazáson és megjelentetni egy névtanos tanulmánykötetben?" Ez lett az első cikkem, ami magyarul jelent meg. (Névtani Értesítő 34. Budapest 2012. 31-40.o.) Nagy benyomást tett rám ez az egész, hogy a tanár úr fenntartotta a kurzus színvonalát és nem egyezett ki annyival, hogy csak úgy beírjon egy kettest, hanem adott lehetőséget és így nagyobb teljesítmény született, mint amire saját magam is számítottam.

Mik a tapasztalatai a magyar nyelvvel kapcsolatban? Mit volt a legnehezebb megtanulnia? 

Bár több, mint húsz éve tanulom a magyar nyelvet, a tudásom még mindig felemás és hiányos. Ez annak “köszönhető”, hogy a hallgatók olyan jól elsajátítják a japán nyelvet, hogy főleg a BA harmadévesekkel vagy az MA-s hallgatókkal már nem kell beszélni magyar nyelven. De szeretek gyakorolni. Férjem kb. ugyanakkor kezdte tanulni a japán nyelvet Magyarországon, mint amikor én kezdtem a magyar nyelvet Japánban, így itthon hétfőn, szerdán és pénteken japánul beszélünk, kedden, csütörtökön és szombaton magyarul, és vasárnap angolul. Azzal kezdjük a napot, hogy gondolkozunk, milyen nap van és milyen nyelven kéne megszólítani a másikat.  

Nekem még mindig az a legnehezebb, hogy mikor kell a határozott névelő, mikor nem kell. Ezzel együtt az igék ragozása is nehézzé válik, pl. mikor „kérem” és mikor „kérek”. Természetesen ismerni ismerem az alapszabályt, de gyakran nem olyan egyszerű a valóság (gyakran hiába kérdezem a magyarokat, ők sem tudnak válaszolni rá – mint amikor én kezdtem el tanítani a japán nyelvet és nem tudtam válaszolni kérdésekre). Ezen kívül is sok mindent rontok el, de ez leginkább a figyelmetlenségem miatt történik.  

Van kedvenc helyszíne Budapesten? Esetleg kedvenc magyar étele vagy itala? 

Hát én erre azt mondanám, hogy az ELTE BTK kampusza a kedvenc helyszínem, de nem azért, mert az ELTE-nek adom ezt az interjút. A város közepén van, de mégis mindig lehet érezni az adott évszakot. Tavasszal sorban virágoznak a növények: aranyeső, valami cseresznyevirághoz hasonló favirág, ibolya, utána rózsa és akkor már közeledik a nyár. Nyáron élénken zöldellnek a falevelek, kint iszogatjuk a sört vagy a fröccsöt. Ősszel hullanak a nagy sárga levelek és gyönyörű a borostyán a régi épület falán. Télen a hó borította fehér kampuszra nem is találok szavakat. Nagy múlttal rendelkező, méltóságteljes épületek vannak itt, mégis laza az egész kampusz hangulata. Az udvari fűben különböző színű puffok vannak, amelyeken a diákok hevernek és beszélgetnek, olvasnak, írnak valamit. Az A épületben, ahol hivatalos dolgokat lehet intézni és a dékáni iroda is van, a lépcső melletti ablakpárkányokra hosszú ülőpárnákat tettek ki, azért, hogy leülhessenek nyújtott lábakkal a hallgatók. A hallgatók értelmesek, kíváncsiak, vidámak, kreatívak és humorosak.

A magyar ételek közül szeretem a hortobágyi palacsintát, a paprikás csirkét, a kürtőskalácsot, a bejglit stb. Az italok közül fehér bort szeretek inni, a Nyakas Irsai Olivér a kedvencem. A limonádét is imádom (egy Hollandiából érkezett japán ismerősöm mondta, hogy sose látott ilyen szuper italt Európában máshol). 

Mit tanácsolna azoknak az egyetemi hallgatóknak, akik hezitálnak külföldi tanulmányútra menni? 

Rám sok minden hatott az egész életemben, de kétségtelen, hogy az egyik legnagyobb fordulópont az volt, hogy Magyarországra jöttem tanulni egyetemista koromban. Szó szerint kinyílt a világ előttem. Azt nem mondanám, hogy aki nem tapasztalta meg, hogy milyen külföldön élni, annak nem jó az élete – pl. a húgom ott lakik most is, ahol felnőttünk, a helyi barátjával házasodott össze, nem szeret utazni, és nem gondolom, hogy kevésbé élvezné az életet, mint én – de ha valaki szeret új dolgokat kipróbálni és megismerkedni új kultúrákkal és emberekkel, annak mindenképpen jó alkalom erre külföldön tanulni. Az egyetemről, ahova jártam Oszakában, mivel idegennyelvi egyetem volt és 24 nyelvszak volt, a diákok a világ minden részébe utaztak turistaként, hátizsákos utazóként, önkéntesként, tanulmányúton is voltak, rövid és hosszú időre is. Kb. 20 év telt el az egyetem elvégzése óta, és most érzem, hogy milyen nyitottak és bátrak voltunk, és most pedig milyen érdekes munkákkal foglalkozunk. Biztos vagyok abban, hogy nagy hatással volt ránk, hogy sokunk megtapasztalta a külföldi életet.    

Hogyan fordult érdeklődése a mesék, a mesefordítás felé? 

Az édesanyám nagyon szereti a gyerekkönyveket. Otthon rengeteg gyerekkönyv van, és természetesen nekünk, a lányainak is sokat olvasott. Emellett én olyan gyerek voltam kiskoromban, hogy az egyik lábammal probléma volt, és egy ideig nem nagyon tudtam aktívan játszani szabad téren, sokáig kórházban is voltam. Így nagyon megszerettem olvasni, írni, képeket nézni és rajzolni. Sokáig az volt az álmom, hogy valamilyen módon gyerekkönyvvel kapcsolatos munkával foglalkozzak a jövőben, bár nem tudtam, konkrétan milyen munka lehet az. Ahogy fentebb írtam, valahogy úgy alakult, hogy magyarul tanultam, ezért gondoltam, hogy fordíthatnék magyar meséket japánra. Nem tudtam, mennyi esély van arra, hogy ki is adják, ezért eleinte úgy gondoltam, hogy nagyon boldog lennék, ha az egész életemben csak egy mű is megjelenne az én fordításommal. Ehhez képest már hét könyvet adtak ki, ami nagyon nagy öröm számomra. 

Milyen a magyar mesekönyvek fogadtatása Japánban, ill. miben különböznek a japán mesék a magyaroktól? 

A magyar és japán gyerekkönyv történetének összehasonlítása volt a mesterszakos szakdolgozatom témája. A kutatás alatt határozottan azt éreztem, hogy Magyarországon a gyerekkönyvek írói a történelem során alapvetően arra törekedtek, hogy a gyerekek számára élvezhetőek legyenek a gyerekkönyvek, Japánban viszont nagyon sokszor volt az, hogy a felnőttek látszólag a gyerekekért, de igazából saját maguk érdekében készítették/készíttették a gyerekkönyveket. Főleg a 20. században, kb. a 70-es évekig szembeötlő a különbség a két ország között. Nyilván a történelmi, társadalmi, politikai háttere is más a két országnak, ezért nem lehet csak úgy egyszerűen összehasonlítani őket, és most nem írom le azt, amit a több mint 150 oldalas diplomamunkámban kifejtettem, de nekem határozottan így tűnt.

Jelenleg viszont úgy érzem, hogy Japánban szabadabb a gyerekkönyv-piac és sokszínűbbek a gyerekkönyvek, mint korábban voltak. Szinte nincs tabu: halál, zaklatás, ürülék, mindenből lehet téma. Nagyon sok fajta gyerekkönyv van: gondolkodtató, egyszerűen vicces, művészeti, tudományos... Sok felnőtt is foglalkozik gyerekkönyvvel, akár profiként, akár laikusként. Itt Magyarországon inkább érzem úgy, hogy a gyerekkönyvre úgy tekintenek, mintha alacsonyabb szintű kultúra lenne pl. az általános irodalomhoz vagy a művészethez képest.              

Min dolgozik jelenleg? 

Bár fent nagyképűen írtam a gyerekkönyvről ezt-azt, be kell vallanom, hogy sajnos az utóbbi években nem nagyon tudtam foglalkozni fordítással. Egyrészt azért, mert írtam a doktori disszertációmat. Másrészt azért, mert a Japán Tanszéken nagy változások voltak, mint pl. sokkal több hallgatónk lett (sokáig három csoport volt az első évesekből, most már kilenc) és ezzel együtt nőtt a tanárok száma is (de még mindig kevesen vagyunk), emellett elindult a japán tolmács-fordító specializáció és a japán tanári képzés is. Mivel a japán nyelvoktatás volt a kutatási témám a doktori iskolában, illetve hivatásnak is érzem ezt a munkát (igaz, vannak sokkal jobb tanárok is, mint én, de legalább számomra a munkák között ez a legjobb), és nagyon élvezem is, így jelenleg a japán nyelvoktatásba és a japán nyelvtanári képzésbe fektetem a legtöbb erőmet.


A felhasznált képet dr. Uchikawa Kazumi bocsátotta rendelkezésünkre.

Következő interjú

Előző interjú

kedvel
1953 megtekintéss megtekinté
Ossza meg

Megjegyzések0

Megtekintéshez, vagy megjegyzés hozzáadásához kérjük, jelentkezzen be!

Javasolt cikkek

ELTE-sek messzi földről

ELTE-sek messzi földről - Interjú dr. Urkom Aleksanderrel

egy tag profilképe

Alumni Központ

12 április

ELTE-sek messzi földről

ELTE-sek messzi földről - dr. Batbayar Zeneemyadar

egy tag profilképe

Alumni Központ

16 szeptember

ELTE-sek messzi földről

ELTE-sek messzi földről - dr. Umemura Yuko

egy tag profilképe

Alumni Központ

16 augusztus