Cikkünkben Földi Alexandra, az idei második helyezett írását olvashatja. A 2020-as év folyamán ismét kiírta prózaíró pályázatát az ELTE Alumni Központ és az ELTE Online az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével. Az eredményhirdetésre online, 2021. április 8-án került sor a pályázók, a bíráló bizottság és a szervezők jelenlétében. 

Földi Alexandra: Diploma a korona idején

2020. 03. 10.

Az utolsó szakdolgozati konzultációk egyikére érkezem az egyetemre. Kényelmesen sétálok az épület felé, még bőven van időm. Lajos a bejáratnál áll, onnan néz körül – mintha csak otthon lenne. Néha az az érzésem, hogy ő a Kar lelke, ő az, aki kicsit szebbé és könnyebbé varázsolja minden hallgató napját. Előre köszön, a nevemen szólít, mosolyog. Megkérdezi, hogy haladok. Az elmúlt hónapokban akár könyvtárba, akár megbeszélésre jöttem, mindig reménykedtem, hogy ő van szolgálatban. És ha ő volt, mindig érdeklődött, és mindig biztatott. Talán nem tudja, mennyit jelentett, de minden ilyen alkalom után kicsit jobb kedvvel ültem újra a billentyűzet fölé.

Estére elkészültem a szakdolgozattal. Minden egyetemista életében eljön ez a pillanat – számomra mégis hatalmas a jelentősége. Közel két éve abszolváltam, a diplomamunkának két félévben is nekiveselkedtem, de több okból kifolyólag nem sikerült befejeznem. Ősszel váltottam témát, az új címmel pedig egy jó adag motiváció is érkezett. És íme – a dokumentum mind az ötvenhét oldala a képernyőn keresztül mosolyog rám.

2020. 03. 11.

A témavezetőmmel az utolsó egyeztetést telefonon ejtettük meg – egyszerűbb és gyorsabb volt így. Megbeszéltük, hogy holnap, mielőtt elmegyek beköttetni a szakdolgozatot, az egyetemen találkozunk, hogy aláírja a dolgozat mellé csatolandó igazolásokat.

Délután jön a hír: intézménylátogatási tilalom lép életbe. Egy pillanatra lefagyok, de semmi nem tántoríthat el a végső céltól. Egy gyors email a konzulensnek, melyre hamar válaszol: menjek nyugodtan, ő bent lesz holnap is.

2020. 03. 12.

A buszról leszállva igyekszem a kampuszra, szeretném mielőbb a kezemben tartani a beköttetett szakdolgozatot. Az ajtó nyitva, szomorúan konstatálom, hogy nem Lajos van szolgálatban. Alig vártam, hogy elújságoljam a híreket, és köszönetet mondjak neki. Ennek ellenére jókedvűen köszönök a portásnak – őt még sosem láttam, új lehet. A mosoly lefagy az arcomról, ahogy rám kiabál:

- Hova-hova, kisasszony?

Elmagyarázom a helyzetet, de ő csak hajtogatja, hogy nem engedhet be. Alternatív megoldásról kérdezem, de nem áll elő semmilyen javaslattal.

- Felhívná a konzulensem irodáját? - kérdem.

Az épületen kívülről látom, hogy a kezébe veszi a telefont, és hallom, ahogy elmagyarázza a helyzetet. Kisvártatva megjelenik a témavezetőm. Neki is furcsa a helyzet, de kisétál hozzám, aláírja a papírokat.

- Egész jó kis dolgozat lett a végére – mondja. Simogatnak a szavai, hiszen felnézek rá és tudom, hogy voltak kétségei a határidővel kapcsolatban. Megköszönöm a támogatását.

Sietek a kötészetbe. A buszon látok egy-két maszkot viselő utast, de kevesen vannak, hiszen a maszk viselése még nem kötelező. A mellettem álló fiú feszeng, a pulóvere ujját a tenyerére húzza, úgy kapaszkodik. Felszabadultnak kellene magam éreznem, de érzékelem a buszra telepedő borút és kilátástalanságot, ami úrrá lesz rajtam is.

A kötészetben sürgősségi felárat fizetek. Bár van még pár nap a leadási határidőig, semmit nem bízok a véletlenre, hiszen még a postán is fel kell adnom. Másfél óra múlvára ígérik a kötést – nem baj, kivárom.

Hazafelé a buszon zötykölődve próbálom visszafojtani a mosolygást, nem érzem helyénvalónak. Helyette a betűket simogatom a bőrkötésen, és az ablakból fürkészem a tovasuhanó várost, ami most nem az, amit megszoktam.

2020. 03. 23.

Legalább napi kétszer frissítem az egyetemi honlapot. Várom az információmorzsákat a szakdolgozatvédésről és az államvizsgáról. Felvettem a kapcsolatot a most államvizsgázó évfolyam néhány tagjával, akikkel nem volt közös órám és gyakorlatom, szerencsére a közéleti eseményekről ismerjük egymást. Amint valamelyikünk megtud valamit, írunk a többieknek. Meg akkor is, ha semmit nem tudunk. Így tartjuk egymásban a lelket.

Az egyik kétségbeesett frissítés során észreveszem, hogy az ELTE közzétette a járvány miatti ideiglenes sajátos tanulmányi és vizsgaszabályzatot, mely szerint a hallgatók számonkérése hang- és képi átvitelt egyidejűleg biztosító elektronikai eszköz útján történik. Ezt olvasva megdermedek a képernyő előtt. Nem tudom így elképzelni a vizsgámat, ezért bízom benne, hogy a záróvizsga-időszakra lecseng a járvány, és minden visszaáll a normál kerékvágásba. Mindenesetre örülök annak is, hogy bárhogy alakulnak a dolgok, van lehetőségem vizsgázni, és nem kell újabb félévet halasztanom.

2020. 03. 26.

Megérkezett az értesítés a szakdolgozatvédések rendjéről. Arra számítottam, hogy kamerán keresztül fog zajlani, ehelyett írásban kell reagálni a bírálatokra. Igazából ez talán még jobb is lesz, mint a személyes jelenlét, úgyis borzasztóan izgulós fajta vagyok.

Elkezdtem kidolgozni mind a negyvenkilenc tételemet, és sajnos érzem a kari könyvtár hiányát. Sok szakirodalmat maga az Egyetem adott ki, és a Karon kívül nincs belőlük elérhető példány.

2020. 04. 18.

Továbbra is a tételekkel foglalkozom, illetve stresszelek. Reménykedem, hogy eltolják az államvizsga időpontokat, közben azon morfondírozom, hogy online vizsga esetén vajon lesz-e felkészülési idő, illetve egyszerre kell-e felelni mindkét szakirányomon.

Késő este érkezik egy email a konzulensemtől, megküldi a szakdolgozatom bírálatait. Kalapáló szívvel nyitom meg sebtében a két fájlt, és boldog vagyok az eredménytől.

2020. 05. 08.

Befejeztem és továbbítottam a szakdolgozatvédésemet. Nem számítottam arra, hogy nehézségbe fogok ütközni, mégis problémám akadt a meghatározott terjedelem betartásával, emiatt össze kellett sűrítenem a gondolataimat.

Néhány nap múlva érkezik a szakdolgozatvédési jegyzőkönyv: az aggodalmam ellenére nem húzták le a jegyemet. Megkönnyebbülök, sőt rövid időre boldog vagyok.

2020. 05. 21.

A kari honlapra felkerült egy részletes tájékoztató az online záróvizsgákról, melynek alapján már legalább valamennyire el tudom képzelni a szituációt. Hatalmas megkönnyebbülés, hogy bár kidolgozási idő nem lesz, kompenzációképp egy rövid, címszavas vázlatot minden hallgató előre készíthet, majd használhat a felelete során. Szorongásra ad okot viszont, hogy egy hallgatótársammal együtt leszünk behívva a beszélgetésbe, és egymás után fogunk felelni, azaz az egyikünk mindenképp végighallgatja úgy a másikat, hogy nem tud a saját tételén gondolkozni.

Felkerültek a záróvizsga időpontok és bizottságok is. A vizsgám 12:00 és 13:00 között lesz, a velem együtt felelő hallgatót nem ismerem, levelezős. Izgulok, hiszen az egyik szakirányos vizsgáztatót egyáltalán nem láttam még, ő új lehet. Vajon mit fog rólam gondolni? Lehet, hogy mivel nem leszek számára ismerős, azt hiszi majd, hogy nem jártam be az óráira? Vagy tudni fogja, hogy már rég abszolváltam? És a másik szakirányon? Emlékezni fognak rám két év távlatából?

2020. 06. 24.

Ma van az államvizsgám, az online államvizsgám napja. 

Az elmúlt hetekben voltam motivált, hisztérikus, szétszórt, hisztérikus, céltudatos, hisztérikus és hisztérikus. Kora reggeltől késő estékig tanultam, míg a szemem már-már folyékony halmazállapotot vett fel. Ahogy a napok teltek, egyre kevésbé pihentem ki magam, egyre kevésbé tudtam koncentrálni, így egyre kevésbé voltam produktív. Részt vettem a záróvizsga felkészítőkön, elővettem minden egyetemi jegyzetemet, felkutattam az elérhető szakirodalmakat, a tételeket pedig megbeszéltem a többi államvizsgázóval. Megtettem, amit tudtam, mégis rettegek. Éjszaka szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam az izgalomtól, a szívem egész délelőtt úgy ver, mintha magamba döntöttem volna egy liter feketekávét. 

Reggel nyolc körül felhívott a bizottságom jegyzője, hogy ellenőrizze az internetkapcsolatot.

Most minden rendben, de az elmúlt hetekben voltak problémáim. A mindig tökéletesen működő internetkapcsolat a próbahívás napján elszállt, az abszolvált státuszom miatt pedig nem tudtam bejelentkezni a felületre, az Egyetem informatikusai viszont szívükön viselték a problémát, így hálistennek minden megoldódott.

11:55 körül érkezik egy hívás a jegyzőtől. Biztosra veszem, hogy csak jelezni akarja a csúszást, így viszonylag nyugodtan kapcsolódom be a hívásba. Tévedek, kezdődik a vizsga.

Mindannyian kedvesek, mosolyognak, biztatnak, ennek ellenére pánikolok, és a képernyőn keresztül látom a másik lány arcán, hogy ő is megrettent.

Én kezdek. Számgenerátorral sorsolják az első tételt. Huszonegyes. Előveszem a vázlatomat, érzem, hogy nem vagyok teljesen elveszett. A tanárnő kedvesen bólogat, szinte izgul értem, egyet-egyet kérdez. Elég hamar végzünk.

Következő tétel. Négyes. Hű, mennyit böngésztem a jogszabályokat, mire összeraktam, persze szeptembertől változik. Nem gond, alaposan utánanéztem, menni fog. Csőtörés volt nálunk néhány hete, fel kellett bontani a falat, még nem javítottuk be. A mondat közepén meglátom a fejem felett a lyukat. Próbálok helyezkedni, hogy legalább valamelyest kitakarjam, közben a helyzet komikumán majdnem felnevetek. A tanárnő leállít, kérdez kettőt. Válaszolok, megköszöni.

- És akkor még a beiskolázási folyamat… - kezdek bele.

- Nem kell, köszönöm, eleget hallottam - mosolyog rám.

Ezzel végeztem. Megkérnek, hogy kapcsoljam ki a kamerámat, úgy jobb lesz a vétel, amíg a másik lány felel. Megteszem, majd szinte összeesek a megkönnyebbüléstől. Hallom, hogy a hallgató folyamatosan beszél, de a szavaiból nem fogok fel semmit. A vőlegényem óvatosan bekukkant az ajtón, kiszáradt torokkal és fáradt mosollyal bólogatok neki.

- Tudom - mondja vigyorogva. - Hallgatóztam.

Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy felháborodjak, inkább nevetek.

Néhány órát kell várni az eredményhirdetésig. Ólom nehézségűek a szemhéjaim, de nem bírok ülve maradni, járkálok ki-be, fürdőzöm a hetek óta nem látott simogató napsugarakban. Mire behívnak a beszélgetésbe, a legtöbben már csatlakoztak. Sokan levelezősök, a nappalisok közül is csak néhányat ismerek. Sorban hirdetik ki a kapott jegyeket, közben figyelem az önfeledt, kendőzetlen örömöt az arcokon. Ugyanazt, amit az én arcomon is látnak, mikor meghallom a jegyeimet. A záróbeszédet már csak félig-meddig hallom, alig várom, hogy elújságoljam a hírt a családomnak. Zokogva-nevetve hívom fel őket, és ez az állapot az egész délután folyamán megmarad, hullámokban tör rám.

2020. 08. 28.

A buszról leszállva leveszem a maszkomat, majd elindulok a kampusz felé. Az udvarba kanyarodva kiszúrom Lajost, éppen akkor jön ki a bejáraton. Csakhamar ő is észrevesz.

Felismer, néhány méterrel közelebb érve látom, hogy mosolyog.

- Szép jó napot, Alexandra! Mi járatban?

- Jaj, de jó, hogy itt találom! Képzelje… - elmesélem neki az elmúlt pár hónapot. Végre köszönetet mondhatok. Látom rajta, hogy zavarba jön. Én pedig most érzem lezártnak az egyetemi éveket.

Még besietek az egyik irodába, átveszem a szakdolgozatot. A diplomát megkaptam postán, a diplomamunkát viszont nem, és meg akarom tartani. Hamar végzek, a kijáratnál ismét összefutok Lajossal. Próbálom mosolyba sűríteni a köszönetemet és a jókívánságaimat, majd elbúcsúzom. 

Komótosan sétálok a buszmegálló felé. Az Ecseriről rákanyarodom az Üllői útra, és Kosztolányi szavai villannak be. Elrévedek, a mosoly kiül az arcomra, bár a maszk eltakarja. Most valahogy minden fényesebbnek, reménytelinek tűnik, és elhiszem, hogy minden rendben lesz.