Első generációsok az ELTE-n - Interjú Nemesné dr. Kis Tímeával

Az Első generációs interjúkban olyan ELTE-s diplomások válaszolnak az ELTE Alumni Központ kérdéseire, akik családjukban úttörő módon elsőként választották egyetemül az Eötvös Loránd Tudományegyetemet. Az írásbeli interjúra ezen a kérdőíven keresztül lehet jelentkezni. Ne habozzon Ön sem! A kérdésekre ez alkalommal Nemesné dr. Kis Tímea (BTK '06, '10) válaszolt.

Miért döntött az ELTE mellett? Emlékei szerint honnan/kitől jött és mi volt az indíttatása? Mi az első emléke az Egyetemről?

Egyéni indíttatásból, kedves gimnáziumi magyartanárnőm javaslatával megerősítve döntöttem a jelentkezés mellett, mivel nehéz, de jó egyetemnek tartottam az ELTE-t, én pedig már akkor is szerettem a kihívásokat. Az első meghatározó emlékem, hogy KSI tanár úr, aki nagyon szigorú, de kiváló tudós hírében állt, már az első félévben „megkínált” egy recenzió lehetőségével, én pedig napokig azon gondolkodtam, vajon miből gondolja, hogy ezt képes leszek teljesíteni.

Ön melyik karon (karokon)/szakon (szakokon) szerzett oklevelet?

Magyar és művészettörténet szakon diplomáztam a Bölcsészettudományi Karon, itt végeztem a doktori iskolát is.

Kikre gondol büszkén az ELTE-n (vagy jogelődjein) végzett híres hallgatók közül?

Őszintén szólva a tanulmányaim idején ez a kérdés kevésbé foglalkoztatott, azt viszont már akkor is éreztem, mennyire kivételes a helyzetem, amiért olyan szakokra járhatok, amelyeket a korábbi, általam már csak névről ismert tanárok formáltak olyan szemléletűvé, melyek azt a rendkívül nyitott szellemiséget meghatározták, amit akkor és azóta is csodálok.

Milyennek ítélte meg az egyetemi életet?

Annak ellenére, hogy a magyar szakon nagy, a művészettörténeten viszont kis létszámú évfolyam tagja voltam, mindkettő esetén megtaláltam azokat a kis oktatói-hallgatói közösségeket, amelyekben igazán otthon éreztem magam. Ez ráadásul akkor is igaz volt, ha az oktatók tudták, hogy egy adott tudományterülettel véletlenül sem szeretnék foglalkozni a továbbiakban, ilyen volt például az a legendás nyelvjárásgyűjtések során összeverbuválódott kis csapat, amelynek tagjaival aztán éveken keresztül tartottuk a kapcsolatot.

Persze úgy tűnt akkoriban, hogy az átadott információ mennyisége esetenként a befogadhatóság határát súrolja, pláne a művészettörténeten, ám ma már meggyőződésem, hogy az időszűke miatt még így is rengeteg kompromisszumot kellett kötnie az oktatóknak. Mit nem adnék, ha a mai tudásommal és tapasztalataimmal újra meghallgathatnám ezeket az órákat!

A mi generációnk jellemzően még papírra jegyzetelt, sokat járt könyvtárba és kevésbé hasznosította az internet adta lehetőségeket (az első emailcímemet például a kollégiumi gépteremből generáltam). Az órákra és a vizsgákra jelentkezés a tanszékekre kihelyezett papírokon, a nevünket felírva történt, a kedvelt előadók irodái előtt minden félévben óriási tolongás volt; később már bevezették a Neptunt. Az első években a művészettörténeten még a diavetítő kattogott, sőt kézzel írott szemináriumi dolgozatot is készítettem (ma is őrzöm). Öt éves szakokra felvételiztünk, a tanulmányaink idején vezették be a bolognai típusú képzési rendszert, amit eléggé értetlenkedve fogadtunk. Az oktatók rendszeresen kérdezték a véleményünket szakmai kérdésekben, amelyek elől persze kezdetben próbáltunk kitérni, aztán hamar rájöttünk, hogy nem zavarba hozni, hanem közösen gondolkodni szeretnének, végül így szocializálódtunk. Erre Tóth Sándor tanár úr legendás (-an hírhedt) vizsgáján jöttem rá, amikor egy rossz válaszomat követően vagy fél óráig kérdezgetett, ezalatt pedig nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy mindezt nem ártó szándékkal, hanem csupán az okból teszi, hogy rávezessen a jó megoldásra. Életem legmeghatározóbb, kiemelkedően pozitív vizsgaélménye volt.

Miért szeretett az egyetemre járni?

Kifejezetten inspiráló szellemi közegbe kerültem: senkit nem érdekelt, honnan jöttem vagy mit gondolok a világról, kizárólag a szakmaiság volt a szempont az oktatóknak a diákokkal való kommunikációja során, ez pedig olyan tapasztalat volt, amit azóta én is képviselek a saját hallgatóimmal szemben. Minden szárnybontogatási kísérletemet támogatták mindkét szakomon, ez is óriási biztonságérzetet adott, hogy (akkor még leendő) első diplomásként valóban jó helyre kerültem. Kiváló, nagy tudású oktatókhoz volt szerencsém, akik számára a tanítás jellemzően nem fejeződött be az órák végén; legtöbben a személyes példájukkal is motiválni tudták a hallgatókat. Végül kifejezetten inspiráló volt hallgatói képviseleti elnökként részt venni a Művészettörténeti Intézet mindennapjaiban és a Kari Tanács ülésein. Rengeteg szép emlékem köt ehhez a tisztséghez; soha nem éreztem azt, hogy „csak egy hallgató” volnék a magasan kvalifikált oktatók között.

Szeretné-e, ha gyereke szintén az ELTE-re járna?

Nagyon örülnék annak, ha ez így történne. A keresztfiam ide felvételizik, egy picit irigykedem is, milyen jó dolga lesz az Alma Materben.

Mit gondol a mai egyetemi oktatásról?

Úgy vélem, a mai oktatóknak és kutatóknak összességében nehezebb dolguk van, mint amikor én egyetemista voltam. Az egyetemi és akadémiai autonómia kérdésköre, az intézmények belső ügyeit érintő döntések intézményi-szakmai hatáskörben való tartása, a kutatások és publikációk, egyetemi tudományos (és tudománynépszerűsítő) rendezvények, illetve kiadványok, a külkapcsolatok építésének támogatása, a kiszámítható életpálya-modell egyértelmű preferencia kellene, hogy legyen.

Mit tanácsol a mai egyetemistáknak?

Merjenek érdemben részt venni, kérdezni, véleményt alkotni, az egyetemi lét minden kiváltságát ténylegesen megélni. Biztos vagyok abban, hogy mindenki megtalálja azokat az oktatókat, akik valódi inspirációt jelenthetnek, támogathatják a szakmai előmenetelüket akkor is, ha egyébként nem a kutatói életpályában gondolkodnak. Vegyenek részt minél több szakmai programon, konferencián, utazzanak sokat bel- és külföldre egyaránt. Az egyetem a legtöbb szakon technikai okok miatt elsődlegesen az elméleti tudás megalapozója, de a gyakorlati jártasság megszerzése már ezen évek alatt is nélkülözhetetlen, ezért szervezzenek saját programokat is, próbálják ki magukat minél több szerepben.

Másfelől az is fontos, hogy a tanulmányaik során merjenek egy adott témában (jelenségben, problémakörben) elmélyedni, azt kitartó munkával a szálaira szedni. E munka során kételkedjenek, érveljenek és alkossanak megalapozott, önálló véleményt. Adjanak elég minőségi időt maguknak a könyvek társaságában és tapasztalják meg, miért nélkülözhetetlenek még ma, e digitális világban is a könyvtárak és levéltárak.

Végül pedig az egyetem a fiatalság legszebb éveit adja – mindenkinek kívánom, hogy megtapasztalhassa ennek a megállapításnak a mélyebb igazságát is.

Írja meg egy emlékezetes történetét hallgató korából!

Oldalakat tölthetnék meg az emlékezetes történeteimmel… egy helyett írok gyorsan kettőt. Az egyik az általunk szervezett erdélyi tanulmányút, ahol Eörsi Anna tanárnővel és Marosi Ernő tanár úrral közel ötven művészettörténész hallgató állt minden nap az aktuális erődtemplom előtt vagy a szárnyasoltárokat nézve, egyértelmű partnerségben és közösen gondolkodva, az épület vagy műtárgy minden egyes részletében, mint valami csodában elveszve. Kivételes intellektuális élmény volt, rengeteget tanultunk belőle! A másik meghatározó élményem, ami döntőnek bizonyult, hogy a művészettörténet szakon annyira otthon éreztem magam, a legelső vizsgámhoz kötődik. Édesanyám egy nappal korábban halt meg, de azért elmentem vizsgázni és nyilván ezt a tényt nem említettem meg, nehogy Kelényi György tanár úr azt gondolja, egyedi elbírálást szeretnék kérni. De mégis megérezte, hogy valamiért nagy a teher a vállamon és öntudatlanul is olyan humánusan, megértően kezelte a helyzetet, hogy ma is meghatódom, ha erre a napra gondolok. Sosem mondtam érte köszönetet, talán most így, évek múlva…nagyon hálás vagyok ezért.

Tervez-e további tanulmányokat az ELTE-n?

Mi az, hogy! 😊 Úri passzióból elvégzem majd a régészet szakot, ha nagyobbak lesznek a gyerekeink – no nem azért, hogy karriert váltsak, hanem mert régi vágyam, másfelől szeretném tovább szélesíteni a látókörömet; meggyőződésem, hogy a régészettel kapcsolatos eddigi és a tanulmányok alatt szerzendő tapasztalataim egyaránt segíteni fognak abban, hogy a saját hivatásomban is egyre jobb munkát végezzek.

Mennyiben tudta/tudja hasznosítani tanulmányait jelenlegi munkahelyén?

Egyértelműen és sokrétűen tudom hasznosítani. Egyfelől azzal a tárgyi tudással, amivel az egyetemi évek során megismerkedhettem, másfelől viszont – tekintve, hogy magam is oktatok egyetemistákat – a számomra irányadó oktatói attitűdöt, például a tehetséggondozás fontosságát, a hallgatók inspirálását, a tehetségük kibontásában való segítségnyújtást tekintve. Fontosnak tartom, hogy mindkét szakon kifejezetten támogatták a hallgatói kezdeményezéseket, egyben megengedték a hibázás – ezáltal a további fejlődés – lehetőségét is. Én is elég teret és időt kaptam ahhoz, hogy a közösségépítésre, illetve tudományszervezésre vonatkozó elképzeléseimet (pl. tanulmányutak, konferenciák szervezése) megvalósíthassam, ez szintén olyan örökség, amely a mai napig segíti a munkámat.

Mivel foglalkozott volna, ha nem a jelen szakmáját választja?

Régész lennék, semmi kétség. 😊

ELTE-s diplomája megszerzése után hogyan indult neki az életnek, álláskeresésnek? Ki/mi segítette karrierjét?

Az egyetemi évek során kialakított szakmai kapcsolatrendszerem egyértelműen megkönnyítette a helyzetem. Az egyik korábbi főnököm például előadó volt azon a nemzetközi konferencián, amelyet hallgatóként szerveztünk, a tanáraink támogatásával, a jelenlegit pedig úgy ismertem meg, hogy elhívtam egy tanszéki beszélgetős teaházunkra. Ami ezen túl meghatározó volt, hogy az egyetemi évek végére olyan önéletrajzot sikerült összeállítanom, amely messze nem csak a végzés időpontját tartalmazta…

…másfelől viszont ez a korábban említett segítő közeg, egyfajta védőháló a diplomám kézhez kapását követően sem szűnt meg, ennek is köszönhető, hogy ma már doktori fokozattal rendelkezem, amiért nem lehetek elég hálás a témavezetőmnek.

Milyen érvekkel javasolná fiatal ismerősének, hogy az ELTE-t válassza?

Ha valóban ismernek, akkor érvelnem sem kell, csak mesélek a saját egyetemi éveimről. Olyan helynek tartom ezt az egyetemet, ahol minden lehetőség adott, hogy egy fiatal felnőtt megtalálhassa a maga útját, elsősorban pedig önmagát ebben az egyre személytelenebbé váló világban. Kiváló oktatók és lehetőségek, számos ösztöndíj, összességében pedig egy kivételes, támogató szellemi közeg az, amelyek az érveim alapját képezik.

Kapott-e az egyetemi évek alatt életre szóló útravalót? Mi volt az?

A legmélyebb indíttatású humánum, az emberi értékek iránti kiállás igénye, a tudományos ismeretek gyarapításán túl az emberségre való tanítás az az útravaló, amiért kifejezetten hálás vagyok. Megrendítő élmény volt például Pusztai Ferenc, illetve Rónay László tanár urak egy-egy előadása, amikor a közös gondolkodást az általános emberi értékekre és az elfogadásra irányították a tananyagról, olyan végtelen bölcsességgel és szeretettel, ami csak a legnagyobbaknak lehet a sajátja. Mi hallgatók könnyes szemmel hallgattuk őket, az órákat persze vastapssal jutalmazva, az elhangzottakat pedig mélyen elraktározva. Azok többsége, akiket név szerint említettem, sajnos már nem él, de az ő szellemi örökségük tovább él a tanítványaikban, köztük abban, akivé én váltam. Lehet, nem is voltak tisztában ennek az erejével és az értékével – legyen ez az utolsó gondolat egyfajta bátorítás a ma nehézségeivel szembenéző oktatóknak.