Ozoli-Birkás Ágnes (ÁJK '98, BTK '04) nyerte a 2024. évi "Az én ELTE-s történetem" prózaíró pályázatot. Az ELTE Alumni Központ, az ELTE Online és az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével immár ötödször megvalósuló verseny eredményhirdetésére 2024. november 18-án került sor, az ünnepélyes díjkiosztóra pedig 2024. november 29-én, az ELTE Alumni Jótékonysági Hálaest keretében. Íme a díjnyertes írás:
Professzor Duende
Balassa Péter emlékére
Kinyitotta a noteszét. Gyorsan lapozgatni kezdte. Emlékezett rá, hogy valahova felírta a dátumot még az őszi félév végén. És még külön egy mondatot is, ahogy a tanár viccesen lediktálta nekik:
Jegybeírás Zelma napján!
Sietett, végzős másoddiplomásként, munka után, a szokásos esti dugó ellenére odaért. A hosszú folyosó legvégén állt a várakozó diákok csoportja az utolsó ajtó előtt, legtöbben két jegyet is kaptak aznap. Régi tanítványok keveredtek az újakkal. Inspiráló társaság volt, nagyon vegyes, olyan egykori tanítványok is akadtak köztük, akik csak úgy beültek egy-egy órára, mert épp arra jártak és volt másfél órájuk.
Elég sokan tartottak a tanártól, tisztelték és szerették, többen rajongtak érte, hiszen a legjobb értelemben vett mesterük volt, aki egyenrangú félként társalgott velük, nem oktatva, hanem észrevétlenül átadva nekik a lényeget, figyelve rájuk, meghallgatva őket, ám visszakérdezve, hogy ugye érthető volt/am.
Élményt jelentett a szemináriumán ott lenni. A tudása és a műveltsége csodálattal kevert hatalmas súllyal nehezedett a diákokra. Egyrészt szárnyaltak, másrészt agyonnyomta őket kicsit a magukkal szemben támasztott elvárás.
Tőle volt érdemes tanulni, irodalmat, zenét, filozófiát, történelmet, mert az a bölcsész tudós volt, akinek máig fájó a hiánya. Beszélgetett, kérdezett, kíváncsi volt.
A dolgozatokra egyetlen szót írt értékelésként, mögé általában felkiáltójelet tett. A jegyet nagyjából mindenki meg tudta saccolni abban a pillanatban, ahogy meglátta a szót a borítón. Volt aki azt kapta, hogy Halovány! vagy Homályos! De bőven jutott a jóból is, mint Kitűnő! Kiváló!
Utolsónak hívta be őt, mert időt akart szánni rá. Egyből a szakdolgozatra kérdezett, nagyon megörült a spanyol irodalmi témának, hangsúlyozta, hogy szeretné megérni a védést.
A diák már hallotta korábban másoktól, hogy előző nyáron megoperálták a tanárt, ám most lett számára világos, mennyire komoly lehet az ügy, ha a professzor ezt látszólag könnyedén, mégis a szakdolgozás legelején ilyen nyíltan kimondta. Pár nap múlva a régi Dérynében találkoztak, hogy megbeszéljék a következő heteket. Kint éppen hóvihar tombolt. Tele volt a presszó, a professzor az egyik kis asztalnál ült és egy könyvet olvasgatott. Amikor a beszélgetés közepén jártak, a sok spanyol szerző és cím között a tanítvány félszegen elejtett egy szót, amire azonnal lecsapott a professzor, ujjongva, szinte felkiáltva: Remek! Ez a legfontosabb. Ez kell. Enélkül nincs semmi. Életerő, az alkotás ereje, az ihlet, ami a talp irányából felfele közelít a táncosban, ahogy Lorca is megírta, ugye tudja, az igazi művészben ez ott van?! Mert ott kell lennie. Ízlelgette a szót, ismételve, újra meg újra. Istenem, de rég hallottam: Duende!
A következő hónapokban felgyorsultak az események, a télből tavasz lett, gyakran a diák vitte órára és utána haza autóval. Budán laktak mindketten, útba is esett és megtisztelő volt, hogy legalább ennyit tehet érte.
A professzor súlyos betegen is, a legvégsőkig a párbeszéd egyik legnagyobb mestere maradt, ebből nem engedett, hiszen - ahogy gyakran mondogatta - tartani kell a megszokott színvonalat. Az órákon lemezeket tett fel, anekdotákat mesélt, elvarázsolva ezzel a hallgatóságot. A kocsiban Ottlik hóeséséről beszélgettek egyik alkalommal.
Páratlan kritikai érzéke szamurájkardként vágott le minden sallangot az írott szövegben, rámutatva a hibákra.
Ám sosem bántó módon tette. Megtanította a diákjainak, hogy csak az számít, aminek tétje van. A felesleges locsogáshoz túl rövid az élet, mondogatta nekik oly gyakran.
Az utolsó tavaszi félévben is megtartotta az óráit, hiába fogyott a levegője, akkor is ment, tanított, egyre kisebb távokat sétálva. A tanítvány, egyre közelebb próbált parkolni az egyetemhez, ne fáradjon el a professzor.
A nyári vizsgaidőszakot és a szakdolgozatok védését már nem érhette meg. Minden úgy lett, ahogy mondta. Épp ellenfényben állt, vele szemben, ekkor vette csak észre, hogy mennyire megőszült a professzor az eltelt hónapok alatt.
El Greco ecsetvonásai vagy Cervantes arcképe sejlett fel benne.
Hirtelen megszólalt a tanár. Maga majd csak gondoljon arra, hogy milyen felemelő volt akkor együtt nevetni, amikor sírni is lehetett volna. Ezt ne feledje el!
Azt mondták nekem, hogy katona vagyok, menjek újra csatába és harcoljak a betegség ellen, a háborút nem veszíthetem el. Én? A pacifista? Ugyan!
Egyik alkalommal, mielőtt a háza elé értek volna, kérte, hogy álljanak meg a Tabánban és az autóból rámutatott egy gyönyörű fára, ami sokat jelentett neki az évtizedek alatt.
Azt kérte tőle, hogy majd évek múlva kanyarodjon erre néha-néha, addigra már biztosan feleség lesz és anya, mégis szakítson rá egy kis időt.
Ellenőrizze, hogy megvan-e még a fa, mert addig megvan ő is.
Aztán, ha lehetséges, tette hozzá halkan, egy másik életben talán beállnak majd együtt a fa alá, tavasz lesz, mint most és megkérnek valakit, aki épp arra jár, hogy fényképezze le őket.
Fotó: Barta Edit
Az én ELTE-s történetem" 2024. évi prózaíró pályázat kiírása
Comments0
Please log in to see or add a comment
Suggested Articles