Vargha Tiborné: Mi leszek, ha nagy leszek?

Vargha Tiborné (BGGyK, PPK) a 2024. évi  "Az én ELTE-s történetem" prózaíró pályázat egyik különdíjasa. Az ELTE Alumni Központ, az ELTE Online és az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével immár ötödször megvalósuló verseny eredményhirdetésére 2024. november 18-án került sor, az ünnepélyes díjkiosztóra pedig 2024. november 29-én, az ELTE Alumni Jótékonysági Hálaest keretében. Íme hallgatónk különdíjjal jutalmazott írása!

Vargha Tiborné: Mi leszek, ha nagy leszek?

Gyerekként nagyon szerettem a kakaót. Mamám különösen finoman készítette. Nem tudom, hogy mitől volt annyira finom, de az volt. Szükségem volt rá minden nap. Meg azokra a beszélgetésekre, amiket kakaózás közben folytattunk. Mamám nagy figyelmet fordított a jövőmre, központi téma volt a „Mi leszek, ha nagy leszek?” kérdés. 5 évesen ügyvédnek készültem, 6 évesen színésznőnek, 7 évesen énekesnek. Aztán jött egy hosszabb időszak, amikor pedagógus akartam lenni. Tanár vagy tanító, ezt nem döntöttem el. 

Később a kakaót fölváltotta a kávé. Mamám nagyon megszerettette velem az éltető fekete nedűt. 14,5 éves korom óta kávézom. Ez jelentette azt, hogy leülünk, hogy megbeszéljük az élet nagy dolgait. Ilyen alkalmakkor került elő sok történet Mamám fiatalabb korából. Az egyik kedvencem, amikor szegény Mamikámat Papa többször is könnyűzenei koncertekre vitte, pedig Ő annyira nem szerette a könnyűzenét. Egyszer még Louis Armstrongot is végig kellett hallgatnia, és mennyire szenvedett a koncerten. Döbbenten néztem rá, nem értettem, hogy hogy lehet ez rossz. Ha merném, elmondanám, hogy még a kávémat is kiköptem. De csak egy picit! Ugyanakkor hálás vagyok Neki a Diótörőért, Csipkerózsikáért meg a Varázsfuvoláért, hogy megmutatta, a komolyzene is lehet érdekes és változatos.

És persze mindig jött az örök kérdés: „Mi leszel, ha nagy leszel?” Mamám volt az, aki gondoskodott rólam, akinek fontos voltam én és a jövőm is. Ő úgy tervezte, hogy ha már Neki nem sikerült, majd én megyek a középiskola után egyetemre. 

Az ELTE-re! – mondogatta – mert az olyan elegáns! 

Erről ugyan mást gondoltam, az én fejemben az ELTE-sek trapézfarmerben, vászontáskával a vállukon hol könyvtárba, hol kocsmába jártak. Biztos voltam benne, hogy ez nekem is menne, pedig vászontáskám sem volt még. Mamám nagyon akarta, hogy tanuljak, én meg nagyon nem tanultam. 7 év alatt mégis valahogy leérettségiztem. (Ne kérdezzék!) Aztán lettek új álmaim és terveim. Már nem készültem ügyvédnek, színésznőnek, énekesnek és tanárnak sem, az egyetemet meg úgy, ahogy volt, el is felejthettem. Egészségügyben akartam dolgozni, de végül nem voltam elég kitartó. Aztán pénzügyi területre tévedtem, de az meg nem volt az én világom. Férjhez mentem, gyerekeink születtek, és Mamám nagyon büszke volt rám. Nem úgy alakult az életem, ahogy tervezte, mikor arról beszélgettünk, hogy mi leszek, ha nagy leszek, de nagyon szeretett, és nagyon szerette a gyerekeinket. Valami mégsem volt jó. Valami hiányzott. Elvesztem a saját életemben. Ekkor már sok éve takarítani jártam házakhoz, sok kedves ügyfelem, családom volt. Fontos, bizalmi állás volt, rugalmasak, megértőek voltak a munkaadók, ha betegek lettek a gyerekek vagy bármi közbejött. Szerettek és megbecsülték a munkám. Hogy mégis mi volt a gond? Talán az, hogy Anya voltam, Feleség voltam, Takarítónő voltam, és ezeket mind nagyon szerettem, de 40 évesen még mindig nem tudtam, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Ekkor jött a covid. Ijesztő volt, félelmetes, nem tudtuk, hogy mire számíthatunk, és általában amit nem ismerünk, attól félünk. Megszűntek a munkáim, az emberek féltek az új, ismeretlen, veszélyesnek tűnő vírustól és attól a helyzettől, amit hozott magával a világjárvány. Bezárultak előttem a lakások, házak, otthon ragadtam. Újra fölmerült a kérdés: „Mi leszek, ha nagy leszek?”

Ebben a feszült, bizonytalan helyzetben jött elém az interneten egy hirdetés pedagógiai asszisztens tanfolyamról. Titokban jelentkeztem rá, el sem mertem mondani, hogy ilyen öregen újra tanulni szeretnék. Vagyis hogy most tényleg tanulni szeretnék. Persze a lelkesedésem és az online órák miatt nem sokáig maradt titokban az új célom. A sokadik. Ez mégis valami más volt. A tanfolyam közepe táján éreztem, hogy nekem ez nem elég. Továbbmentem gyógypedagógiai asszisztens képzésre. Végre a helyemen éreztem magam. Minden olyan természetes volt, könnyű volt tanulnom, és nagyon szívesen csináltam. Ez számomra ismeretlen érzés volt. 41 évesen lett szakmám. 42 évesen még egy. Boldog voltam. Olyan tanárnőm volt a tanfolyamon, akivel úgy tudtam beszélgetni, mint Mamámmal. Ő hitt bennem újra. Sok kétség és vívódás után jelentkeztem emelt érettségire és egyetemre. Az ELTE-re, ahogy Mamám szerette volna. Vászontáskám akkorra már volt, de még nem hittem benne, hogy fölcsaphatom a vállamra, mint egy rendes ELTE-s. Az emelt érettségin még a felügyelő tanár is fiatalabb volt nálam, és biztos vagyok benne, hogy egyik fiatal érettségiző társam sem izgult annyira, mint én. Nagy tétje volt számomra: a VÁSZONTÁSKA! No meg az is, hogy kiderül-e végre, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Jövőre végzek gyógypedagógián az ELTE-n, dolgozom a szakdolgozatomon, talán most, talán végre nagy leszek! De nem én lennék, ha megelégednék ennyivel. Idén is gólya vagyok egy másik karon. Nem hiszem, hogy bárkit is meglepek azzal, hogy naná, hogy az ELTE-n! El sem tudok mást képzelni. Tudom, hogy mit szeretnék, és megyek rendületlenül a célom felé. Már laptopom és laptoptáskám is van a vászontáskám mellett. Igen, már lassan tényleg nagy leszek. 

Most ülök az étkezőasztalomnál, kávézom. Mamám már csak fotóról néz rám. 12 éves kisfiamat lecsalja a kávé illata, nagyon szereti. Még nem fogyasztja, csak szagolgatja, de valószínűleg néhány év múlva már együtt isszuk majd. Akkor én fogom kérdezgetni Őt: „Mi leszel, ha nagy leszel?” Most még csak 6. osztályos, és nem szeret tanulni. Nem érdekli, mi lesz, ha nagy lesz. Azt hiszem, holnap veszek Neki egy vászontáskát.

Az én ELTE-s történetem" 2024. évi prózaíró pályázat kiírása  

Korábbi pályázatok díjazott írásai