Horváth-Gál Hanna: Egy csepp méz

Horváth-Gál Hanna (PPK '22) a 2024. évi  "Az én ELTE-s történetem" prózaíró pályázat megosztott második helyezettje. Az ELTE Alumni Központ, az ELTE Online és az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével immár ötödször megvalósuló verseny eredményhirdetésére 2024. november 18-án került sor, az ünnepélyes díjkiosztóra pedig 2024. november 29-én, az ELTE Alumni Jótékonysági Hálaest keretében. Íme dobogósunk írása!

Horváth-Gál Hanna: Egy csepp méz

„Enélkül az édes csepp nélkül nem lehet élni.” – Hamvas Béla

Számolgattam a napokat, amíg megfosztanak a nevemtől.

Épp úgy, ahogy az Andrássy-n a lámpaoszlopokat, vagy a Hadikban elolvasott fejezeteket, miközben hálásan átkoztam a sorsot ahelyett, hogy átkozottul hálásan ünnepeltem volna a sikerem, ami valami egészen keserű módon rajtam kívül mindenkit fellelkesített.

Érthetetlen, hogy miért érintett ennyire rosszul a dolog, ha hónapokat – és kilókat – öltem bele (magamból) a felkészülésbe, és a munkám jól megérdemelt gyümölcsével elégedetten kellett volna hátradőljek. Végül is amióta az eszemet tudtam, arra vágytam, hogy felfedezzem a világot, mint a tértképekkel teletűzdelt kalandregényekben; talán az volt a baj, hogy túl korán kellett ráébrednem, már évszázadokkal megelőztek a fehér foltok feltérképezésében, és ez a korai csalódás rányomta a személyiségemre a kudarckerülők bélyegét.

Az már más kérdés, hogy miért lázadtam mindig folyamatosan megkérdőjelezve a korlátokat, csakhogy ezt a visszaemlékezést most 8600 kilométer és pár év távlatából leírhassam.

Amikor megkérdezik, mindig azt mondom, hogy a dolog egészen előreláthatatlanul kezdődött egy éjjeli vonatúton, gyűrött prospektust olvasgatva a filmfesztiválról hazafelé menet, holott már az is, hogy oda eljutottam, a szabadon választható krediteknek volt köszönhető. Végső soron ez a kritérium vett rá, hogy szakmai előmenetelem céljából kevésbé hasznos, ám annál vérpezsdítőbb eszmecserékkel folytassam a diplomáig vezető út kikövezését egy meglehetősen melankolikus, majd később távoktatással megtoldott korszakomban.

Nagyjából egy éve érdeklődtem ekkor már a koreai filmművészet iránt, és leírhatatlan eufória kerített hatalmába, mikor láttam, hogy kifejezetten erről szóló szemináriumra is beiratkozhatok. Egy házidolgozat kapcsán jutottam el a filmfesztiválra, ahol aztán megláttam a cikket az akkor elérhetetlennek tűnő, nyelvi képzést és teljes mesterdiplomát támogató ösztöndíjról, amit mindössze három embernek ítélnek oda évente hazánkban.

Egy teljes éven át fontolgattam a dolgot. Ha van ilyen lehetőség, az azt jelenti, hogy el is lehet nyerni. Valakinek meg kell kapnia, ha már létrehozták: és ez némiképp ösztönzőleg hatott a reménytelennek tűnő, de mégiscsak lehetséges kimenetelt ígérő vállalkozáshoz.

Az ezt követő két évben szorosabb kapcsolatba kerültem a bölcsészkarral; a szabadon felhasználható krediteket kihasználva és segítőkész, támogató tanárok jóindulatára bízva belevetettem magam a nyelvtanulásba és a különórákba, ami az egyetemen kívül meglehetős anyagi nehézségekkel és egyéb akadályokkal járt volna. Már tudtam magamról, hogy szeretek nyelveket tanulni, így hamarosan a másik karra való utazgatást vártam legjobban a héten. Még mindig hihetetlennek tartom, hogy ennyi segítőkész emberrel ismerkedhettem meg az egyetemen, mikor a középiskola szellemi sivársága után már egészen lemondtam a Voltaire-i meghitt baráti kör ábrándjáról. Tartoztam annyival, hogy legalább adok egy esélyt a dolgoknak, ha mások is ugyanígy jártak el velem szemben.

Csak benyomások és villanások maradtak velem az elhatározást követő időből, habár a folyamatot magát könnyedén vázlatba tudnám szedni, hogy esettanulmányt írjak róla. Mégis, hirtelen visszagondolva csak a kétségbeesett próbálkozást látom magam előtt, ahogy a formaérzékelés tételét próbálom értelmezni a sarki kínai büfé gombás egytálétele felett.

Végül a sikeres szigorlatok után már nem kellett aggódnom a tanulmányi követelmények miatt, és a két évet felölelő előkészületeket hátrahagyva a tettek mezejére léphettem.

Egy olyan országban, ahol a felsőoktatásba fektetett milliók társadalmi státuszt és rejtett kiváltságokat jelképeznek várható volt, hogy nem fogják csak úgy osztogatni a lehetőségeket a külföldieknek sem. Azok a lányok, akik kölcsönkérték a tollamat a BTK alagsori termeiben, vagy akikkel a házi feladatot vitattam meg a távoktatás alatt most ott várakoztak velem az interjú előtti teremben – szinte kivétel nélkül koreai szakos diákok, akiknek az életét tette ki a nyelvórákra járás. Ha lett is némi önbizalmam, addigra elpárolgott.

Ennek ellenére végül ott álltam a célegyenesben, négy fordulón, kilencvennégy nap önként vállalt tortúrája után kezemben a végső továbbjutás válaszával. Napok voltak hátra az indulásig, és hirtelen rám tört a félsz. Bármennyire erősen is akartam elmenekülni önmagam elől, nem olyan egyszerű az egész életedet becsomagolni két bőrönbe. Mit nem egyszerű. Lehetetlen.

Három évre terveztem magam mögött hagyni az országom, a nevem, önmagam. Bár az idő tájt már abban sem voltam biztos, hogy túléltem-e egyáltalán az utolsó év csapásai közben lezajlott identitásválságot, hiába tartottam előadást kétszer is a moratóriumról.

De ezen a dilemmán már nem volt mit gondolkodni. Minden az előre kiszámított, logikusan felépített terveim szerint haladt. Amíg meg nem érkeztem.

Sohasem gondoltam volna, hogy számomra is lehetséges az a mindent elsöprő felszabadultság, ami az újjászületésemmel vette kezdetét. Elképzelni sem mertem volna, hogy hátralévő életem legboldogabb éve lesz az az idő, amit bukolikus megelégedésben töltöttem a tengerparti hegyek betondzsungelében. 

Időről időre még most is, hogy a negyedik nyelvemen küzdök a mesterdiploma megszerzéséért, elfog a hitetlenkedés, ahogy az órán ülök vagy a bevásárlótáskát cipelem hazafelé. A legnehezebb pillanatban is mellbe vág, hogy mégiscsak itt vagyok, és a dolgok mégsem alakultak olyan rosszul, mint amit magammal elhitettem. Ha nem is tudom pontosan, hol kezdődött el ez az egész, azzal igen is tisztában vagyok már, merre felé halad.

De ez már egy másik történet.

Az én ELTE-s történetem" 2024. évi prózaíró pályázat kiírása  

Korábbi pályázatok díjazott írásai