Itthon van pénz a sportban, csak nem a futás körül

Csere Gáspár egész életét átszövi a sport szeretete. Nem készült profi futónak, egyszerűen mindig csak jól akart futni. Évek szisztematikus és fokozatos munkája vezetett oda, hogy 27 évesen olimpikonnak, országos bajnoknak, és válogatott futónak mondhatja magát, akinek hivatása egyben a munkája is. Nagyinterjú a jelenlegi magyar hosszútávfutás egyik kiemelkedő alakjával új olimpiai kvalifikációs szisztémáról, a hosszútávfutásban látható rendszerszintű problémákról, magyar fiatalokról és a céljairól. A cikk az ELTE Média Írott sajtó gyakorlat című kurzusának keretein belül készült, Gyenes Donát diákunk munkája.

A berlini félmaratonon nyitottad meg az idei versenyszezonod, ahol 69 percen belüli időeredménnyel értél célba. A verseny előtt aláírtad volna ezt az eredményt?

Nem tudtam volna előre megmondani, hogy milyen futás lesz. 64 perctől 70 percig bármit elképzelhetőnek tartottam. Nyilván azért ettől jobbat vártam, és jobb is lehetett volna, csak ugye nagyon gyorsan kezdtem. Azért kezdtem el egy erős iramot, mert Berlinben jól lehet futni, el is kapott a boly, de aztán nem bírtam a tempót, visszaestem, nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is. Megnéztem hátha tudok-e egy egyéni csúcsot futni, aminek tudtam, hogy olyan sok esélye azért nincs, mert az elmúlt hetek nekem most másról szóltak; esküvőszervezés, nászút stb. Kicsit most jobban érdekel a házasságom, meg az otthoni dolgok alakulása, úgyhogy éreztem, hogy nem úgy megyek oda, mint korábban a fontos versenyekre. Persze ez nem azt jelenti, hogy feladtam – ugyanúgy megvannak a céljaim – de a nagyon jelenben nem vagyok most annyira ráállva a futásra. Ez most 68 percre jött ki. Ha egy kicsit óvatosabban kezdek, szerintem egy másfél perccel jobb időt tudtam volna futni.

Ebből a futásból, lehet – és ha igen – érdemes levonni bármiféle következtetést a szezonodra nézve?

Ez most egy nagyon egyedi eset volt, nem tartom ezt hibának. Március elején az esküvőnkkor úgy terveztem, hogy a tavaszi versenyeket becsületből megcsinálom, számítottam rá, hogy minden más lesz, ezért rugalmasan kezelem a helyzetet, nincsennek nagy elvárásaim, de azért nem is akartam kihagyni. Szerintem ősztől minden helyre áll és plusz hozadéka lesz ennek az új helyzetnek, de most egy kicsit nehezebb. Két és fél hét múlva Düsseldorfban fogok rajthoz állni maratonin, és ott is úgy fogok odaállni, hogy nem korlátozom le magam, de nyilván óvatosabban fogok kezdeni.

Március elején fogadta el a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) Nemzetközi Tanácsa az új kvalifikációs rendszert a 2020-as tokiói olimpiára. Mi volt az első gondolatod, amikor megláttad, hogy az eddigi Olimpiai játékoktól eltérően jóval szigorúbb szinteket írtak elő? Maratonon például a korábbi 2:18:00 helyett 2:11:30-as szintet írtak elő. Mit gondolsz erről az új rendszerről?

Már tavaly elkezdték nekünk tálalni ezt a változást, hogy új rendszer lesz, bevezetik a ranglistát és az időlimit is szigorodni fog, szóval olyan őrületesen nagy meghökkenés nem ért. Ami meglepő volt, hogy ez a szigorítás nagyobb mértékű volt, mint amire én, és sokan mások gondoltunk. Maratonra lebontva én egy olyan 2 óra 14 – 2 óra 15 perces szintre számítottam előzőleg. De említhetnék más távokat is, mindenhol erősebbek lettek a szintek. Ez az egész változás, nemzetközi szinten is meglepetés volt, sokak megbotránkoztak, én azért nem.

Csökkent az esélye annak, hogy láthassunk a következő olimpián?

Az esélyeim sokat csökkentek, nem nulla, de kevesebb mint előzőleg. De nem tartom igazságtalannak, mert ez a legnagyobb sportesemény, az az elvárás, hogy a legjobbak álljanak rajthoz, nagy versenyek legyenek. Ez tulajdonképpen egy racionális elképzelés, amivel egyet tudok érteni, bár ez a húzás nagyon eltolta az egészet abba az irányba – amit mondjuk kontinensbajnokságokon, világkupákon lehet érzékelni – ahol is a teljesítmény a lényeg. Ennek a változásnak köszönhetően sok nemzet ki fog csúszni, mivel jó maratonistákat nem minden nemzet tud kiállítani. Ha ki is tud küldeni, akkor sok esetben maximum egy futót. Értékrendbeli váltás van, amit vegyesnek ítélek. És úgy látom, hogy az atlétikán belül van egy nagyon erős teljesítmény-orientációs elmozdulás is.

Nem érzed azt, hogy ez a lépés azt eredményezi, hogy jobban nyílik az olló, az elit, és a kevésbé jók között? Tehát, hogy a jók mégjobbak lesznek, a kevésbé jók pedig egyre jobban leszakadnak az élmezőnytől?

A kiindulópontot nem értem. Sosem volt célja az olimpiának, hogy nagyon nagy – szakmai értelemben – versenyt produkáljon. Itt mindenki győztesként tapsolnak meg, mindenki bajnok, persze az első 3-at külön kezelik, de hogy ki éppen a 10. – pedig az is óriási teljesítmény – 20. vagy akár a 100. ezzel már nem sokan foglalkoztak. A körülmények fogják eldönteni, hogy éppen ki győz, nemegyszer volt rá példa, hogy 2 óra 8 perces futók az olimpián megvertek 2 óra 3 perces futókat. Sok sportágban, az olimpiát persze megbecsülik, de szakmai értelemben nem az a csúcs. Maratonfutásban is az a csúcs, ha világcsúcsot futsz, ha Berlint megnyered, ha különböző Majors-versenyeket nyersz. (Majors-versenyek: a maratonfutás legnagyobb és leglátogatottabb verseny helyszínei: Boston, London, Berlin, Chicago, New York City és Tokyo – a szerk.) Az érmek is inkább az adott nemzetnek számítanak, nem az egész sportági szakmának. És így lenne szép az olimpia, ha minden nemzet kiküld 1-2-3 sportolót és akárhányadik is lesz, az adott nemzetnek ők a bajnokok, nekik tapsolnak, szurkolnak. Szóval, ez az elitista törekvés nem is reális szerintem.

És ehhez még hozzájön, hogy vannak versenyszámok, ahol a versenyzői létszámot drasztikusan csökkentik. Ilyen például a maratoni táv, ahol a riói 158 futóhoz képest 4 évvel később Tokióban már csak 80 versenyző fog tudni elindulni…

Ezt egy picit azért megtudom érteni, mert így valószínűleg jobban együtt lesz a mezőny, izgalmasabb lesz a verseny, maratonon is a mezőny vége nagyon lemaradt, valószínűleg ezt akarják elkerülni. De az olimpiai eszmeiségbe ez is belefér, hogy valaki mondjuk 20 perccel később ér be. Úgy érzem, hogy akik az olimpiát szeretik annak ilyen igényei nincsennek, éppen ezért nem tudom, hogy kik támasztják ezeket az elvárásokat.

Változott valami benned, vagy a céljaidat tekintve, ennek a változásnak a tudatában?

Igazából semmit nem változtatott, sőt pozitívumként kezelem. Amúgy is azt volt a terv az olimpiától függetlenül, hogy minél jobb egyéni csúcsokat fussak a következő félévben, évben kétévben, ezen felül szeretnék országos csúcsot futni, ezzel összehangban van az olimpiai kvótaszerzés. Persze, gyorsabbnak kell majd lennem, eddig se késleltettünk semmit, amit tudok csinálok, ahová eljutok oda eljutok. Ami pozitívum és amit magamon észrevettem viszont, hogy ahelyett, hogy kétségbeestem volna, mert csökkentek az esélyeim, pont, hogy inspirál ez a változtatás. Azt azért észrevettem, hogy egy kicsit elkényelmesedtem, persze edzek lelkiismeretesen, de egy kicsit azért megszoktam, hogy olimpikon vagyok, és nagyjából úgy gondolkoztam, hogy ha kiküldtek Rióba akkor valószínűleg mehetek Tokióba, de ez nem ilyen egyszerű… Ez a változtatás inspirál, hogy ne üljek bele abba a szintbe, amit most már elértem, hanem ösztönöz, hogy még keményebben edzek.

Te még egy könnyebb rendszerben lettél olimpikon és ezáltal profi futó. Hogy látod, milyen esélyei vannak ilyen elvárások mellett a fiataloknak, akiknek céljuk, hogy majd olimpiá(ko)n szerepeljenek?

Itthon van pénz a sportban, csak nem a futás körül, és rendszerek sincsenek. Azért sajnálom a fiatalokat, mert nincsennek olyan szemléletű, menedzsment érzékű szakemberek körülöttük, akik felkarolnák és ebbe a rendszerbe beépítenék őket. Egyedül önszorgalomból lehet. Itthon azt látom, hogy azért tűnnek el tehetségek, mert nem tudnak rálépni a pályára, ami ahhoz kell, hogy valaki a nemzetközi vérkeringésbe kerüljön. Releváns kérdés, az olimpiai szigorítás is, hiszen én a kvótaszerzéssel együtt lettem tulajdonképpen profi futó, ez volt egy ugródeszka ezáltal tudtam szponzorokhoz jutni. Tény, hogy jócskán könnyebb volt a helyzet, mint most mivel, ahhoz, hogy valaki olimpikon rengeteg pénz kell.

Nálad az olimpiai szereplés váratlan dolog volt? Fiatalon gondolkoztál egy esetleges kvalifikáción?

Én még 20 évesen sem gondolkoztam az olimpiáról. Volt egy titkos vágyam, de nem volt napi szinten előttem. Habár a szűkebb körű környezetem, így a családom és a klubom mindig ösztönzött az eredményességre, összességében mégis egy olyan szakmai perspektívát láttam magam előtt, ami kissé szürke és pesszimista volt. Én „csak” jól akartam futni.

2023-ban világbajnokságot rendez Magyarország. Tételezzük fel, hogy megbíznak a magyar közép és hosszútávfutás irányításával. Te mit változtatnál? Milyen elképzeléseid lennének?

Kellene valamilyen koncepció, mert nincs. A hosszútávfutás kicsit periferikus, el van hanyagolva. Nem akarok hibáztatni senkit, de tény, hogy a vezetőktől távol állt a futás. Nincs koncepció. Nincs ma olyan inger, ami ösztönözné a fiatalokat, hogy utcán fussanak netalántán maratonisták legyenek. Kellenének közös edzőtáborok, konzultációk, konferenciák, közös szakmai programok, összetartások. A probléma, hogy nem is igazán tudjuk, hogy mit akarunk. Ha vezető lennék, akkor tehetséggondozó programokat vezetnék be, edzőtáborokat szerveznék, külön foglalkoznék a 16-18-20 évesekkel, külföldi versenyekre való kijutásban segítenék, minimális fizetéssel ösztönözném őket, itt nem több százezer forintra kell gondolni. Nekik az is nagy segítség, ha segítséggel, évente pár nagyobb utcai futóversenyre eljuthat. Még fontosabb a pénznél a figyelem, be kell vezetni őket egy mederbe.

Az interjút Gyenes Donát hallgatók készítette, fotók: Igaz Bálint és Holczer Péter.