A hálózatok Narniája – Barabási Albert-László a Ludwigban

Nemzetközi hírű fizikus. Sikerkönyveket szerző hálózatkutató. Inspiráló gondolkodó, kreatív csapatjátékos és egyszemélyes think tank. Az Erdély–Budapest–Boston tengelyt bejáró Barabási Albert-Lászlóval (TTK '91) találkoztunk új, adatvizualizációt bemutató monstre kiállítása kapcsán, amely a Café BP Kortárs Művészeti Fesztivál keretében nyílt.

Egy tudós bemegy a múzeumba

Amikor elindulok a Ludwig Múzeum második emeletére, az első, amit észreveszek, egy hatalmas, három emeletet átfogó állványzat, amely – mint később megtudom – a kiállítás egyik fő attrakciója lesz, egy, a kortárs magyar művészetet hálózatként bemutató installáció.

Barabási Albert-László munkásságával relatíve későn ismerkedtem meg, nagyjából akkor, amikor valószínűleg jelenlegi rajongotáborának többsége – ez az apropó pedig a Képlet című, magyar nyelven 2018-ban megjelent könyve volt. Pedig ismerhettem volna az 1992-es Three-dimensional Toom model: connection to the Anisotropic Kardar-Parisi-Zhang Equation című tanulmánya révén is, amelyet huszonöt évesen társszerzett, és amely a Physical Review Letters-ben jelent meg. Amikor belépek a múzeum második emeletére, a bostoni Northeastern Egyetemen és a Harvardon tanító professzor éppen interjút ad, majd miután befejezte, az egyik fal előtt pózol egy fotós kedvéért. Én vagyok a négyórai újságírója, és utánam is érkezik valaki.

Pár perc múlva már a kiállítótérben sétálunk, amely tele van újabb állványokkal, és fúró, faragó, méricskélő múzeumi munkatársakkal. Egy hét van hátra a kiállítás debütálásáig, addig ez a csapat nonstop fog tüsténkedni, hogy a megnyitóra minden elkészüljön. Igyekszem mindig Barabási bal keze felé állni, mert a másik füle nem az igazi, árulja el. Próbáljuk tartani a másfél méter távolságot, így vonulunk végig a hatalmas kiállítótérben.

“Tavaly nyáron megkértem egy kollégámat, Alice Grishchenkót, hogy gyűjtse össze, mit is csinált a laborunk az elmúlt húsz évben – kezdi Barabási. – Ő hozott létre egy archívumot, amiben összegyűjtötte az elmúlt két évtized hálózatvizualizációs munkáit. Engem is megdöbbentett, hogy mekkora is ez az anyag. Ennek a kiállításnak a létrejötte számomra nem igazán meglepetés, mert az elmúlt években már több galéria és múzeum mutatta be a munkáinkat.”

Barabási Albert-László profil

Magyar fizikus, hálózatkutató. Egyetemi tanulmányait 1986–1989 között a Bukaresti Egyetem fizika és mérnöki szakán kezdte, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1991-ben ugyancsak fizikából végzett mesterképzést, fraktálelméletből diplomázott. Tudományos fokozatot 1994-ben a Bostoni Egyetemen szerzett. Ezután az IBM alkalmazta, ott került közelebbi kapcsolatba a később szakterületévé vált hálózatelmélettel. Az erdélyi származású világhírű tudós az Indiana állambeli Notre Dame Egyetem professzora volt 2007-ig. Jelenleg Bostonban dolgozik a Northeastern Egyetemen és a Harvardon, valamint professzorként a CEU-n. 2007 óta a Northeastern Egyetem Komplex Hálózati Kutatóközpontjának (Center for Complex Network Research) vezetője. 2003 óta az Amerikai Fizikai Társaság, 2004 óta a Magyar Tudományos Akadémia, 2007 óta pedig az Academia Europaea tagja.

Laborból a múzeumba

Éppen egy olyan hálózatvizualizáció mellett megyünk el, amely azt ábrázolja, hogyan kapcsolódnak az ételek azokhoz a kémiai anyagokhoz, amelyek az ízeket hozzák létre (Flavor Network and the Principles of Food Pairing). Hátrébb a „betegséghálóhoz” sétálunk, amely szintén fontos munka Barabási életében, nemcsak tudományos, hanem művészeti szempontból is.

“Egyszer felhívott egy Hans Ulrich Obrist nevű ember, és azt mondta, hogy szeretne csinálni egy kiállítást, és kérdezte, hogy kiállíthatja-e ezt a képet? Mondtam, hogy persze. A katalógusba is berakhatják? Nem tudtam, ez mit jelent, szóval igent mondtam. Utólag derült ki, hogy ez az úriember a londoni Serpentine Galleries tulajdonosa, és az egyik legbefolyásosabb figura a kortárs művészeti életben. Tulajdonképpen ez vezetett a jelenlegi kiállítás megszületéséhez is.”

A kiállítás

A kiállítás a BarabásiLab tevékenységéhez köthető kutatások elmúlt huszonöt évének bemutatása köré szerveződik. A csapatmunkában dolgozó labor vizsgálódásainak középpontjában a dolgok és jelenségek közötti, sokszor rejtett összefüggések keresése, az ismétlődő mintázatok felderítése áll, amelyek összekapcsolják a természetet, a társadalmat, a nyelvet és a kultúrát. A hálózati szemlélet olyan átfogó, univerzális módszer (modus operandi), amelynek révén az összefüggések természettudományos precizitással vizsgálhatók. A virtuális és valóságos adatszobrok, valamint a kiterjesztett valóságot használó eszközök segítségével a térbe kilépő vizualizáció a megjelenítés új lehetőségeit kínálja a kutatóknak és az érdeklődőknek. A csúcstechnológia felhasználásával a hálózati ábrák és struktúrák szemléletesen értelmezik azokat a kapcsolatokat és összefüggéseket, amelyek egy-egy vizsgált jelenség hátterében húzódnak.

A forrásrajz

” Ez az a hálózat, ami sok mindent megváltoztatott – mutat a falon lévő hatalmas ágrajz-szerű grafikára Barabási. – Én azt hittem, hogy az első adatvizualizációnk valamikor 2000-ben készült, de aztán a Covid alatt megtaláltam ezt.”

Energikusan magyaráz, nem bonyolítja túl, sőt, kedvesen lebutítja, hogy a mezei, nem tudományos szakterületen tevékenykedő újságíró is megértse. És ez sikerül neki, ami nem meglepő, mert a Képlet egyik legnagyobb vonzereje is az volt, hogy egy roppant komplex és bonyolult kutatást sikerült közérthetően, sőt kifejezetten szórakoztatóan elmesélnie. Ugyan a legjobb jegyem matekból hármas volt, de őt hallgatva határozottan az az érzésem támadt, hogy szívesen beülnék az óráira a Harvardon vagy a Northesternen.

“Azért izgalmas számomra ez a rajz, mert ezen keresztül datálható, hogy én mikor kezdtem hálózatokkal foglalkozni. 1994 karácsonyán olvastam egy könyvet, amelynek az egyik fejezetében számítógépes hálózatokól volt szó. És ez indította el az agyamban azt a láncreakciót, aminek a következtében a mai napig hálózatokkal foglalkozom. Amire nem emlékeztem, az az, hogy ennek az első terméke, nem egy szakcikk volt, hanem egy rajz. A Covid alatt elkezdtem régi iratok között kutatni, és előkerült egy ábra, rajta egy dátummal: 1995. január 17. Vagyis három héttel a fejezet elolvasása után már elkészült ez a rajz, az első hálózatokról szóló cikkem pedig csak négy év múlva, 1999-ben jelent meg. Ez nyitja a kiállítás, mert ez demonstrálja, hogy nálam mennyire össze van fonódva a tudomány a vizualizációval.”

A harmadik láb

Kívülről eddig úgy tűnhetett, Barabási bostoni laborja két lábon áll. Az egyik szakcikkek publikálása, a másik ismeretterjesztő írások, könyvek megjelentetése. Pedig a harmadik láb is ott volt, csak a nagyközönség számára láthatatlanul: ez a láb pedig maga a vizualizáció.

“Én nagyon vizuálisan gondolkodom, nem véletlenül, hogy az első dolgom volt lerajzolni ezt! – mutat ismét a falra. – Már évek óta dolgozik velünk a laborban több dizájner, az ő dolguk hálózatvizualizációk elősegítése.”

Van olyan adatvizualizációs videójuk, amely két díjat nyert a Webby Awardson, az egyik legnagyobb presztízsű internetes fórumon. Ennek a bizonyos videónak az elkészítése kétezer munkaórát vett igénybe egy szuperszámítógépen.

„Egy vonal nem más, mint egy pont, ami elment sétálni.”
Paul Klee

Vissza a gyökerekhez

Egy Barabási egy múzeumban nem újdonság és nem idegen látvány, édesapja ugyanis múzeumigazgatóként tevékenykedett Hargita megyében. László még a nyolcvanas években komolyan gondolkodott azon, hogy szobrász lesz, ám végül a tudomány és a fizika győzött. Azt nem tudjuk, milyen szobrász vált volna belőle, de tudósnak egészen kivételes. Már egy másik teremben vagyunk, amikor egy labdaméretű műanyag tárgyat fog a kezébe, és elmagyarázza, hogy ez egy 3D-s adatszobor. Életemben először látok ilyet, sűrűn bólogatok, lám, ilyen egy adatszobor, ráadásul mindjárt egy 3D-s!, gondolom magamban. Majd a szomszéd teremben egy hátulról megvilágított „agytérképhez” érkezünk. Barabási a fotót látva lecövekel.

“Ezt most látom először! Hát nem csodálatos?! – lép hozzá közelebb, majd felém fordul. – Ez benne volt a Nature egyik számában, de úgy döntöttünk, újra elővesszük, és most itt megjelenik teljes szépségében.”

Készman József, a kiállítás kurátora robog el mellettünk, de Barabási megállítja: “Te, Józsi, ez fantasztikus lett!”

Bécsből a Ludwigba

Tavaly ilyenkor már volt egy kiállítása Bécsben, de a mostani, Ludwig-beli kiállítást kifejezetten nagy megtiszteltetésnek tartja. A következő teremben két fiatal brazil szakemberbe botlunk, ők dolgoznak azon az állványzaton, amelyet a lépcsőházban húztak fel. Barabási angolra vált, és bemutat a két dél-amerikai fiatalembernek.

“A hálózatábrázolás jövője a 4D, ami már itt is meg fog jelenni. Ez az installáció, amit a fiúk építenek, a magyar kortárs művészeti életet mutatja be Maurer Dórától kezdve Bak Imréig. Besétálhatunk majd ebbe a hálóba, megnézhetjük belülről.”

Guillermo és kollégája gyorsan keres egy olyan tervrajzot nekem, amely alapján én is átláthatom, milyen is lesz ez az építmény. Akik részt vesznek a megnyitón, abban a szerencsés helyzetben lesznek, hogy már a kész építészeti hálózatot láthatják, nekem maradt egy tervrajz. Azon is elég monstrénak tűnik és látványosnak ígérkezik.

“Az a megtiszteltetés ért minket, hogy a karlsruhei ZKM múzeum meghívott minket, így ez az az anyag jövő nyáron oda fog költözni. Ez az egyik legfontosabb kortárs múzeum Európában, úgyhogy ennek a lehetőségnek nagyon örülök.”

Nyakig a járványban

Barabási családjával együtt Bostonban él, de a hazai médiában az elmúlt félévben megjelent cikkei révén jól detektálható volt, hogy a világjárvány alatt Magyarországon tartózkodik. Írt a járvány hatásáról, a maszkviselés fontosságáról, Facebook-oldalán megjelentetett gondolatait az összes fontos médium átvette. Saját bevallása szerint biztosan nem tartózkodott volna ennyit Budapesten, ha nincs a koronavírus, de amúgy is adta magát a kérdés: hogyan is telt egy tudós számára a pandémia időszaka? Magába szállt? Aktivizálta? Vagy ellenkezőleg: elvesztette a fókuszát? Nos, kérdésemre nagyon plasztikus választ kaptam, ugyanis pont abba a terembe sétálunk be, amely kifejezetten azt mutatja be, mit is csinált ő a Covid alatt.

“Itt lesz huszonhét kis üvegkocka, amibe lézerrel bele lesz gravírozva az a huszonhét gyógyhatású anyag, amelyet azonosítottunk a járvány alatt, hogy potenciálisan képes lehet legyőzni a koronavírust. Lesz egy másik projekt is, ami a Covidra reagál. Egy képernyőn mutatjuk be, hogyan változott meg az emberek mobilitása a járvány alatt. Ehhez New York-i adatokat használtunk fel. A Covidot mint témát egyszerűen nem lehetett ignorálni.”

A járvány hónapjai alatt saját elmondása szerint sokkal többet dolgozott, mint korábban, mivel nem ment el az ideje ingázással. Többet volt együtt a családdal, és mivel otthon voltak, sokat főztek. “Többet is sportoltam, ami nálam a gyaloglást jelenti. Az elmúlt tíz évben most sétáltam a legtöbbet, személyes rekordokat döntöttem. Amúgy azt gondolom erről az egészről, hogy nem ártana, ha a föld úgy hétévente elmenne egy ilyen szünetre.

Tudom, hogy sokaknak ez nagy áldozattal járt, úgyhogy úgy szeretném, hogy legközelebb rákészüljünk egy ilyen eseményre” – mosolyodik el.

Amikor Barabási Albert-László nem a saját kiállításán munkálkodik valahol a nagyvilágban, és mégis múzeumba megy, rendszerint a kortárs művészetet keresi. Értékeli Rembrandtot, az impresszionistákat, az Uffizit, a Louvre-t, és így tovább, de igazán az a művészet mozgatja meg, amely ugyanazt a világot vizsgálja, amely őt is körülveszi. Amikor arról érdeklődöm, hogy ha találomra választhatna bármilyen alkotást a dolgozószobája falára, mit választana, ismét elmosolyodik.

“Mi is mindig ezt a játékot játsszuk a gyerekekkel, ha múzeumba megyünk. Ha végeztünk, sokszor megkérdezem őket, melyik képet hoznák haza magukkal? Azért kérdezem ezt, hogy kezdjenek kicsit másképp gondolkozni a művészetről. Én is sok mindent látnék szívesen a falamon.”

Hogy ez mennyire így van, annak bizonyítéka, hogy Barabási műgyűjtő. Hogy a szenvedélyes jelzőt ő maga odabiggyesztené-e a főnév elé, nem tudom megmondani, az mindenesetre kiderül, hogy otthonosan mozog a kortárs művészet univerzumában (hálózatában?), legyen szó hazai vagy akár nemzetközi alkotókról.

“Én csak élő művésztől veszek képet, mert ez egy gesztus a közösség felé. Munkácsy-festmény nem lóg a falamon, és nem azért, mert nem értékelem, hanem azért, mert annak a megvásárlása nem okozna számomra semmiféle örömet – nevet fel. – Ha egy kortárs művész képe felkerül egy falra, az a művésznek és a közösségnek is jó hír. Rengeteg kortárs művészt kedvelek. Nagyon imádom Tomás Saraceno munkáit, van is egy alkotásom, amit tőle kaptam ajándékba. A japán művésznőnek, Chiharu Shiotának is sok izgalmas alkotása van, előbb-utóbb szerezni fogok tőle is valamit. Magyarországon is sok figyelemreméltó művész dolgozik, Molnár Vera munkáit például figyelem egy ideje. Ha valaki érdekel, annak általában a művét szeretném a falamon látni.”

Keresni az élményt

“Arra ne lépj rá, az a kiállítás része” – figyelmeztet kedvesen Barabási, és teljesen igaza van, éppen egy padlóra ragasztott adatvizualizáción állok. Az elmúlt háromnegyed órában körbejártuk az épülő tárlatot, és visszaértünk az első terembe, oda, ahol az 1995-ös első adatvizualizációt ábrázoló hatalmas, teljes falat beborító grafika is látható. Minden, amit a Ludwig második emeletének több mint ezer négyzetméteres területén láttam, egy kiemelkedő tudós azon tevékenységének része, amely nem csak szűk szakmájának szól. A tudomány itt hirtelen szélesebb közönséghez ér el, nagy tömegekkel találkozik. A kiállításon több tucatnyi adatvizualizációban merülhetünk el, mindegyik olyan, mint egy szekrény, amely a hálózatok Narniájábá vezet, egy komplex, tudományos, ugyanakkor varázslatos világba, amely akkor is élvezhető, ha nem konyítunk semmit a hálózatkutatáshoz.

“Ez nem egy tudományos ismerterjesztő kiállítás, ezt a megközelítést szándékosan próbáltuk elkerülni. Ez a vizualizációs nyelvről szól. És úgy is élvezhetőnek kell lennie, ha senki nem olvassa el az ismertető szöveget ahhoz, amit lát. De ha a látogató hajlandó rászánni az időt, hogy megértse, mi van az esztétikum mögött, az adhat még egy rétegnyi izgalmas élményt.

Ezt az élmény keressük ebben a kiállításban, anélkül, hogy tudományos intézménnyé alakítanánk a Ludwigot.”

A BarabasiLab: Rejtett mintázatok. A hálózati gondolkodásnyelve című kiállítás október tízedikétől látható a Ludwig Múzeumban. A kiállítás a Café BP Kortárs Művészeti Fesztivál keretében nyílt.

(Fotó: Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, portrék: Pictorial Collective)

Forrás: Roadster