Az én ELTE-s történetem: Forgách Kinga - Félreértés

Forgách Kinga (BTK '15) nyerte a 2023. évi  "Az én ELTE-s történetem" prózaíró pályázatot. Az ELTE Alumni Központ, az ELTE Online és az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével immár negyedszer megvalósuló verseny eredményhirdetésére 2023. november 23-án került sor, az ünnepélyes díjkiosztóra pedig az ELTE Alumni Jótékonysági Hálaest keretében, 2023. december 1-én. Íme az első helyezett írása. 

Forgách Kinga: Félreértés

Valaminek a helyes értelmezése és ugyanannak a dolognak a félreértése nem zárja ki teljesen egymást, mondta Iván rezzenéstelen arccal, aztán hosszasan nézett Annára. Álltak a szakadó esőben a könyvtár előtt, annyira közel a másikhoz, hogy beférjenek egy esernyő alá, de elég távol ahhoz, hogy valami végleg elszakadjon köztük.

*

A beszéd csak félreértések forrása, de minden áldott nap közelebb ülhetsz, mondta neki a fiú, amikor először találkoztak, de Anna nem igazán értette, mire céloz. A kis herceg?, kérdezte bizonytalanul, mire a másik elismerően bólintott és egy határozott mozdulattal a mellette lévő székre mutatott. Még nem ismerték egymást, az őszi félév első szemináriuma volt. Iván vagyok, mutatkozott be a fiú, és lelkesen nyújtotta a kezét. Anna viszonozta a gesztust és leült mellé. 

Iván vidékről jött fel Pestre tanulni és költőnek készült, izgatott volt attól, hogy bekapcsolódhat a szellemi életbe, és közelebb jut ahhoz, hogy megjelenhessen az első kötete. Annát lenyűgözte, hogy milyen eltökélt, és mennyire bízik a saját tehetségében. Neki is volt néhány verse otthon a fiókban, de rettegett, hogy rosszak. A fiú viszont intelligensnek és magabiztosnak tűnt, kicsit talán kiismerhetetlennek is. Kiváló költőalapanyag, gondolta.

A szeminárium után Iván ebédelni hívta őt, mondván, hogy idegen a városban és szeretne új emberekkel megismerkedni. Anna igent mondott, annak ellenére, hogy nem volt biztos benne, mik a fiú szándékai. A Fecske pincéjében ültek le, és már a rendelés előtt világossá vált, hogy Ivánban van valami mélységesen zavarbaejtő. Anna nem tudta megfogalmazni, hogy pontosan mi az benne, ami felkavarja, de minden mondatával kizökkentette magából, suta és ügyetlen lett mellette. Olyan érzése volt, mintha már ezer éve ismerné őt, mégis minden ízében idegen volt. 

Ebéd után Iván megállította a Kálvin téren és a szemébe nézett. Anna egy pillanatra azt hitte, meg fogja csókolni, de helyette a fiú csak annyit mondott, hogy otthon van egy barátnője, akinek nemsokára meg fogja kérni a kezét. Neked van párod?, kérdezte rögtön utána. Anna zavarában rávágta, hogy igen, ami nem teljesen volt igaz. Világossá vált, hogy bármit is hitt, bármit is érzett, abban a pillanatban rövidre zártak mindent, ami történhetne köztük. 

*

Az ősz gyorsan telt, olvastak, előadásokra jártak, esténként a Könyvtár Klubban ücsörögtek és ittak. Anna dolgozni kezdett egy moziban, és újra találkozgatott a volt barátjával. Iván a lánykérésre készülődött és verseket írt. Úgy tűnt, mély barátság szövődik köztük, bár a zavarbaejtő feszültség folyamatosan jelen maradt, ha kettesben voltak. 

Abban a félévben az egyetemen a szerelemről tanultak. Kierkegaard-t, Lévinast, Bataille-t és Mariont olvastak. Mindketten elhivatottan falták a feladott szövegeket, megrögzötten keresték a válaszokat a kérdéseikre. Ivánnal minden szemináriumon egymás mellett ültek és vitatkoztak. A lábuk összeért az asztal alatt, de a szavak szintjén nem értették meg egymást. Egyre inkább bebizonyosodott, hogy az agytekervényeik máshogyan működnek. Iván elméje kiismerhetetlen útvesztőnek tűnt. Anna butának érezte magát mellette, őt pedig zseninek gondolta.

Egyik nap Iván a szerelem szégyenletes pocsolyájáról mesélt neki, amikor elkísérte munkába az órák után. Gyöngén áll a lelkem, érzéki dolgok csiklandó érintését kívánja, mondta, a szemeiben huncutság volt. Anna úgy érezte, mintha az Augustinustól kölcsönzött szavak neki szólnának, de nem volt biztos benne, hogy ezeket a dolgokat Iván milyen céllal mondja neki. Úgy tűnt, a fiú minden kimondott szavának dupla jelentésrétege van, és mindig ott lebegett köztük a mondatainak rejtett értelme. A vágy kivetülő tárgya vagy, tudod?, kérdezte tőle Iván, amikor megálltak a mozi előtt, hogy elköszönjenek. Az emberi lelket erotikus felindulásai megrémítik, válaszolta Anna, aztán bement.

*

Az őszi szünetben Iván hazautazott a családjához, Anna pedig az ideje nagy részét a szüleivel töltötte. Amíg a fiú távol volt, kicsit megnyugodott, jót tett neki, hogy kikerült a közvetlen hatása alól. Éjszakánként viszont órákon át gyötörte magát. Megpróbálta kisilabizálni, mit érez, de még soha nem volt ennyire összezavarodva. Iván egész héten nem jelentkezett, de az utolsó este üzenet jött tőle: Az erotika belső tapasztalata azt kívánja attól, aki tapasztalja, hogy éppoly érzékeny legyen a tilalom alapját érintő szorongásra, mint a megszegéshez vezető vágyra. Rájött, hogy kitől idéztem az utolsó találkozásunkkor, gondolta Anna, és örömmel töltötte el, hogy végre sikerült megérteniük egymást. Aztán megint elbizonytalanodott. Vajon mit akart ezzel üzenni?

*

A szünet utáni első hétfőn Iván izgatottan vonta félre őt a folyosón. Anna először azt hitte, hogy neki szól a lelkesedés, de hamar kiderült, hogy tévúton jár. Megtörtént!, mondta szinte kiabálva a fiú, és a vállainál fogva megrázta. Mi történt meg?, kérdezett vissza.  Az eljegyzés, újságolta Iván, aki láthatólag felfokozott hangulatban volt. Annának fogalma sem volt, mit válaszolhatna, valahogy kipréselt magából egy gratulációt, de különös tompultság lett úrrá rajta. Iván lépésről lépésre mesélte el, hogyan zajlott a lánykérés, sugárzott a boldogságtól. Annának viszont lelkifurdalása volt amiatt, hogy vágyódik utána. 

*

Iván viselkedése az eljegyzés után is kiismerhetetlen maradt Anna számára, csak már nem imponáltak neki a rejtett utalásai, hanem zavarták. Sok minden kavargott benne, néha úgy érezte magát, mintha becsapták volna, máskor kételkedni kezdett a saját ítélőképességében, és azt bizonygatta magának, hogy valószínűleg az egészet csak képzelte. Váltakozott benne a bűntudat, a vágy, a harag és a csalódottság, már semmire sem tudott koncentrálni.

Iván is érzékelte, hogy valami történt vele. Bár nem firtatta, mi baja, időnként megállt előtte és mélyen a szemébe nézett, mintha olvasni szeretne a gondolataiban. Anna titkon abban reménykedett, hogy van ilyen képessége a fiúnak, és hogy valahol mélyen tudja, mi zajlik benne. Végül egyik nap az órák után Iván megkérdezte, van-e kedve átmenni hozzá a kollégiumba, szeretné meghívni őt egy teára. Rábólintott. Az odafelé vezető úton A lakomáról beszélgettek.

A kollégium egy lepukkant panel volt a város szélén. Iván a tízediken lakott egy négyágyas szobában. Az egész alig volt nagyobb, mint a lány otthoni szobája. Anna el sem tudta képzelni, hogy lehet itt élni és tanulni, sokkolták a körülmények. A helyiségben csak ágyak voltak és egy apró konyhasarok, a közös fürdőszoba kint volt a folyosón. A padlót koszos linóleum borította, a falon elnyomott bogarak tetemeinek nyoma látszódott. 

Iván feltett egy kis vizet a teához, aztán leültek az ágyra egymás mellé. A testük összeért, nem beszéltek, csak nézték egymást. Anna nem tudta, mennyi idő telhetett el így. A jelenetnek Iván egyik hazaérkező szobatársa vetett véget. Ahogy nyílt az ajtó, szétrebbentek. Anna bemutatkozott a fiúnak, aki jelentőségteljesen Ivánra kacsintott, amikor elárulta a nevét, de nem szólt semmit. A lány zavarában a telefonjára nézett, akkor látta meg, mennyi az idő. Úristen, elkések a munkából, mondta rémülten, gyorsan elköszönt, és rohanni kezdett a lift felé. Még meg sem ittuk a teát, szaladt utána Iván, de a lift ajtaja bezárult, mielőtt odaérhetett volna.

*

Másnap mindketten zavartan viselkedtek, még a szemináriumokon is különösen csöndesek voltak. Az utolsó órájukon a tanár azt feszegette, hogy a filozófusok vajon miért hanyagolták el annyi ideig a szerelem témáját, és hogy a bölcsesség szeretete hogyan függhet össze a szerelem tapasztalatának megértésével. Hogy megérthessünk valamit, előbb vágyakozni kell rá, vagy másképpen fogalmazva, rá kell csodálkozni a nem-értés tényére. A filozófia csak annyira ért meg valamit, amennyire szeret is egyben – szeretek megérteni, tehát szeretek, hogy megérthessek. Mire gondolhatott itt Marion?, tette fel a kérdést a professzor. A felvetést hosszas csend követte. Anna Ivánra nézett, ő pedig rá, egy pillanatra úgy tűnt, mintha értenék egymást. Aztán lesütötték a szemüket.

*

A következő napokban hallgatagon telt az idő. Annát felőrölték a vágyai, az őrület szélén állt. Rettegett a gondolattól, hogy olyasmit lát bele Iván viselkedésébe, ami valójában nincs is ott. Hogy igazából a fiú nem érez iránta semmit, ő pedig beleképzelte azt a sok mindent a mondataiba, a gesztusaiba. Már azt hitte, Iván kerüli őt, amikor az egyik előadásuk után a fiú odaszólt, hogy beszélni szeretne vele. Hevesen dobogott a szíve, ahogy követte őt a folyosóra. Leterítették a kabátokat a földre és leültek szemtől szemben. Anna abban reménykedett, hogy ez lesz az a pillanat, amikor tisztázódni fog a köztünk lévő viszony, amikor végre a helyükre kerülnek a dolgok. Iván egy percig hezitált, aztán azt mondta, hogy a Törvényről akar mondani valamit. Anna összezavarodott. A Törvényről? Igen, mondta határozottan a fiú, aztán magyarázni kezdett a tízparancsolatról, Kantról, Kafkáról, az erkölcsről, Istenről meg a nyelvről. 

Anna aznap éjszaka egy percet sem aludt. Forgolódott, és azon gondolkodott, miért nem bírja Iván egyszerűen, érthetően kimondani, hogy mit szeretne tőle. Egyetlen világos mondatra vágyott. Végül elővette A pert és hajnalig olvasott, hátha megtalálja a válaszokat a kérdéseire, de csak még nyugtalanabb lett. 

*

Anna másnap úgy döntött, nem vár tovább, lezárja az Iván és közte kialakult kétértelmű viszonyt. Amikor azonban ott állt a fiúval szemben a könyvtár előtt az őszi esőben, képtelen volt tisztán beszélni az érzéseiről. Végül csak annyit mondott, hogy szerinte az első találkozásuk óta folyamatosan félreértik egymást. Valaminek a helyes értelmezése és ugyanannak a dolognak a félreértése nem zárja ki teljesen egymást, válaszolta erre Iván rezzenéstelen arccal, aztán hosszasan nézett Annára. Álltak a szakadó esőben, annyira közel a másikhoz, hogy beférjenek egy esernyő alá, de elég távol ahhoz, hogy valami végleg elszakadjon köztük.

Az én ELTE-s történetem" 2023 prózaíró pályázat kiírása