Alumni Staféta - Raczky Pál

Sorozatunk keretében neves ELTE-s diplomások válaszolnak az ELTE Alumni Központ kérdéseire, majd adják tovább a stafétát egy következő jeles alumnusnak. A stafétát ezúttal Raczky Pál (TTK-BTK '74) Széchenyi-díjas régész, egyetemi tanár kapta. 1995-2013 között a Bölcsészettudományi Kar Ős- és Koratörténeti Régészeti Tanszék vezetője, 2005-2014 között a Régészettudományi Intézet igazgatója. Nevével összeforrt a Polgár-Csőszhalom határában található világhírű lelőhely, melyet nemrég a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozott.

Gyerekként mi volt az első, szakmájához illő ténykedése pl. elvégzett kísérlete/megírt novellája/… stb.?

Aszódon, a gyerekkori lakhelyem közelében, egy azóta híressé vált lelőhelyen, 1960-ban ásatások kezdődtek, ahol különböző települési objektumok, s körülöttük zsugorítva eltemetett sírok, valamint igen gazdag újkőkori leletek kerültek napvilágra. A kíváncsiságtól hajtva akkor naponta meglátogattam  a kutatásokat, mint érdeklődő kisiskolás. Az ásatásvezető, Kalicz Nándor türelmesen mesélt az őskori világról, amiről csak az egykori tárgyak és a múltbeli jelenségek segítségével alkothatunk képet. Ebben az időben  a telekszomszédunk meszes gödröt ásott, s annak az oldalában egy nagy sötét elszíneződést vettem észre. Ráadásul ebben a foltban sok-sok edény- és állatcsont-töredék is látható volt, s ezek nagyon hasonlítottak az ásatáson talált tárgyi emlékekhez. Ez a felfedezés óriási hatással volt rám, s addig nem is nyugodtam, amíg ezeket a leleteket a szomszéd engedélyével ki nem áshattam. Ezt a kis gyűjteményt aztán nagy büszkeséggel szállítottam be a helyi Petőfi Sándor Múzeumba. Nos, ez volt az első személyes találkozásom a földben rejlő régészeti emlékekkel, egy őskori kultúra eltemetett tárgyaival és ez volt az első ásatásom is. A múzeumban aztán elmagyarázták, hogy nem elég a lelkesen összegyűjtött leletanyag és nem így néz ki a hivatalos és szakszerű kutatás, így többek között pontos leírással és fényképekkel illusztrált dokumentációnak kell készülnie a feltárásról.    

Mi volt pályáján a legmeghatározóbb élménye?

A rendszerváltás idején 1990-ben először sikerült egy nagy tematikus kiállítást rendezni a Tisza-vidék újkőkori települési halmairól és legszebb emlékeiről Frankfurtban, a Museum für Vor- und Frühgeschichte intézményében, s ezt egy általunk összeállított színes tanulmánygyűjtemény-katalógus is kísérte. Ez a kiállítás több német városban szintén bemutatásra került, majd 1991-ben sikerrel jutott el Dijonba is. Ezek az események akkor az egész magyar őskor kutatás számára nagy tudományos sikert hoztak és kivételes élményt jelentettek minden szakmai közreműködőnek egy szélesebb európai megmérettetés keretei között. Valójában ekkor nyíltak meg előttünk olyan nemzetközi együttműködések lehetőségei is, amelyek élénkítően hatottak a hazai régészet elméleti hátterének megújulására. Ráadásul ezt az első gyűjteményes kiállítást Németországban és Franciaországban további hasonlók követhették. 

Ha az emberiség csak egy könyvet olvasna el az ön javaslatára, melyik lenne az?

Számomra óriási élményt jelentett Mario Vargas Llosa: A beszélő című regénye, ami hihetetlen meggyőző erővel láttatja az Amazonas-vidékén szétszórt, kis csoportokban élő és folyamatosan vándorló macsigenga indiánok világát. Az ő példájukon keresztül válik világossá, hogy milyen összetartó erőt képviseltek a ’beszélők’, azok a kiválasztott személyek, akik az írásbeliséget nélkülöző kultúrában a világról való tudást az egyes csoportok között vándorolva, szóban, zenében, táncban közvetítették, s a mindennapok közös értékrendjét, norma-rendszerét fenntartották. Ők voltak azok, akik a tradíciók felidézésével, megerősítésével a mindennapok életmódját, a természeti környezetet és a teremtett tárgyi világot keretbe foglaló rendszer harmóniáját biztosították. Mindennek az ősi kulturális példának összességében nagyon aktuális üzenete van a mai idők többé-kevésbé globálissá vált kultúrái felé is. Ma is fontos volna a teljes odaadással munkálkodó, magas emberi értékrendet képviselő „beszélők” és a beszédet érteni akaró, s abban hívő közösségek valós dialógusa. 

Milyen más területek érdekelték még szakterületén kívül?  

Az életutamat meghatározó régészeti tanulmányaim előtt az ELTE-TTK matematika-fizika szakpárosításán kezdtem el az egyetemet, s végül matematika-régészet képesítés került a diplomámba 1974-ben. Noha később  minden munkám az európai őskor kutatásával állt kapcsolatban, mégis a régészeten belül a természettudományok alkalmazása, a régészettudomány axiomatikus megalapozottsága, s a természettudományokhoz hasonló szabályszerű felépítése mindig is az érdeklődésem meghatározó irányultságát képezte. Régész munkám kezdetén ennek a tudományos érdeklődésnek a kereteit David Clark: Analythical Archaeology c. nagy munkája jelölte ki, s valójában ez a nagy összegzés ma is hiteles tudományos víziót nyújt. Többek között a régészet forradalmi megújulását eredményezte a radiokarbon alapú abszolút korhatározás, vagy a genetikai vizsgálatok rutinszerű alkalmazása az egykor élt népesség valóságos biológiai kapcsolatainak rekonstruálására. Újabban a történelem előtti idők szociális kapcsolatainak modellezésére előszeretettel alkalmazzák szakmánkban a hálózat-elmélet eredményeit, s ezek nyomán számos olyan kulturális összefüggés válik nyilvánvalóvá, ami korábban nem volt egyértelműen megfogható. Jól látható tehát, hogy a régészet módszertanában egyre meghatározóbbak lesznek a természettudományos módszerek, de a sok változót figyelembe vevő történeti modellek megalkotása  továbbra is a régészek feladata.

Mi az, amit a nagyközönségnek feltétlenül tudnia kellene az Ön szakmájáról? 

Az írásos forrásokat nélkülöző ősrégészetről széles körben elterjedt, hogy a módszertanát alapvetően a múltból ránk maradt tárgyak elsődleges anyagi valósága határozza meg. Valahogy nehezen lehet népszerűsíteni a tárgyakat egymáshoz kapcsoló emberi cselekmények, s általában a ’processzus’ meghatározó jelentőségét. Ebben a megközelítésben felértékelődnek az egykori kulturális mozgásformák, amik dinamikusan változó egységekbe fűzték az egyébként statikusnak gondolt tárgyi elemeket. Az anyagi kultúra asszociációinak természetes állapotát ugyanakkor a folyamatos változás, a környezethez való állandó alkalmazkodás jellemezte. Másrészt a mai ősrégészetet egyre jobban érdekli a múlt tárgy-együtteseinek rejtett dimenziója, az, hogy az egykor élt emberek ezekkel összefüggésben hogyan gondolkodtak, s egyáltalában milyen viselkedésformákkal voltak jellemezhetők. Mindebben a törekvésben mára jelentősen felértékelődött a régészetben a kognitív tudományok szerepe. Összességében ezt a tudományos megközelítést ’Cognitive Processual Archaeology’-nak nevezte el Colin Renfrew, aki erre alapozva  Cambridgeben világhírű régészeti iskolát épített fel. Az sem véletlen, hogy ez a régészeti ismeretelméleti szemlélet nagyban támaszkodik Robin Dunbarra, az evolúciós pszichológia jelentős képviselőjére, vagy Merlin Donaldra, a modern emberi elme kialakulásának híres kutatójára.   

Melyik irodalmi személlyel találkozna szívesen? Miért?

Ha lehetne, s személyét valami csoda folytán meg lehetne idézni, akkor én Esterházy Péterrel beszélnék a legszívesebben. Régóta ismertük egymást, még a régi szép katona-időkből, a mindannyiunkban mély nyomot hagyó Hódmezővásárhely laktanyájának testet-lelket próbáló világából. Aztán a Természettudományi Karon 1969-től sokat fociztunk együtt mindenféle kari szervezésű bajnokságon, s általában mi, katonaviselt egyetemisták valahogy érzelmileg összetartottunk, s együtt élveztük a katonaság után ránk szakadt „szabad életet”. Azt hiszem, Péter irodalmi karrierje kezdetétől olyan egyéni hangon fogalmazta meg generációnk életérzését, s a világról való véleményét, hogy azzal minden kortársát lenyűgözte, s mindezt a rá jellemző sajátos humorral és irigylésre méltó könnyedséggel tette. Utóbb mindannyian büszkék voltunk rá, hogy rövidebb-hosszabb ideig a környezetében lehettünk, s így utólag állíthatjuk azt is, hogy bizonyosan többek lettünk általa. Nem csoda, hogy nemrég Mérő László, mint katona-és évfolyamtársa, szintén megidézte szellemét érdekfeszítő tudományos könyvének  „A szív és az ész segédigéi” című fejezetében. Pétert utoljára a Vörösmarty téren láttam 2016-ban, amikor megnyitotta az Ünnepi Könyvhét rendezvényeit. Elszorult a torkom  a halálos humorán, s aztán gyorsan jött a halálhíre. Valahogy akkor úgy éreztem, jó lett volna még beszélni vele, de a Petőfi Irodalmi Múzeum csendes virrasztásán világossá vált, csak műveibe lényegülve marad velünk! Jó lenne hát beszélni vele, estleg úgy két foci között!

Melyik a kedvenc országa? / Melyik más kultúrát kedveli a legjobban? 

Érzelmileg mély elkötelezettséget érzek Lengyelország iránt, s azon belül is szinte második otthonomként tekintek Krakkóra. Valójában meg sem tudom magyarázni ezt a viszonyulást, mégis, amikor megérkezem a lengyelekhez, valahogy mindig elönt a melegség, s szétárad bennem az odatartozás öröme. Az sem véletlen, hogy a Jagelló Egyetem Régészeti Intézete és az ELTE Régészettudományi Intézete között olyan szoros együttműködés alakult ki, amit számos közös szervezésű tudományos konferencia és tanulmánykötet is bizonyít.   

Mi a legszebb/jobb emléke az ELTE-ről? 

Az ELTE keretein belül külön fantasztikus lehetőséget kaptunk azzal, hogy több volt katona társammal együtt a Bolyai Kollégiumban együtt lakhattunk a város közepén, s így gyakorlatilag a Természettudományi Kar akkori központi kampuszában élhettük meg a mindennapjaink. A korabeli körülményekhez képest itt pezsgő kulturális környezet vett körül bennünket, s ahol éjszakába nyúlóan beszélgethettünk a világ dolgairól. Ugyanitt igazán inspiráló volt közösen készülni egy-egy nehezebb vizsgára, s egyszerűen lehetett találni olyan értő segítőket is, akik a nehezebb matematikai példák megoldásában segédkeztek. Máig emlékszem Fekete Pista barátunkra, aki hihetetlen türelemmel okosított sokunkat a vizsgaidőszakokban.    

Idézze fel egy felejthetetlen vizsgáját!

1977-ben, az akkori minősítési rendszernek megfelelően, úgynevezett bölcsész kisdoktori szigorlatot kellett tennem a László Gyula, Mócsy András és Bóna István összetételű tudományos bizottság előtt. Ők külön-külön is nagyon magas szakmai színvonalat képviseltek, s eléggé szigorúak is voltak, együtt azonban kifejezetten ijesztő „számon kérő” testületnek hatottak. Korábban, egyetemi vizsgáink során évfolyam társaimmal együtt gyakran küzdöttünk a vizsgadrukkal, ami néha akadályozta is a sikeres szereplést. Ilyen emlékek után fantasztikus és teljesen új élmény volt ez a szigorlat, mert sokkal inkább egy barátságos beszélgetés légkörében zajlott. Nem zavart már a belső feszültség, sőt először az életemben hihetetlen biztonságérzettel éltem meg a helyzetet. Ma is emlékszem a vizsga utáni hangulatra, a tanárokkal való könnyed koccintásokra, aztán a Váci utcai boldog rohanásra, amikor a lábaim alig érintették a flasztert.      

ELTE Diplomája megszerzése után hogyan indult neki az életnek, álláskeresésnek? Ki/mi segítette karrierjét?

Az egyetem befejezése után nagyon vágytam arra, hogy régészként önálló ásatásom lehessen az általam választott újkőkor időszakából, ezért nagy öröm volt a Damjanich Múzeum állásajánlata Szolnokról. Itt dolgozhattam 1975 és 1980 között és ezalatt több önálló feltárást valósíthattam meg a Közép-Tisza-vidéken, ugyanakkor a múzeumban számos kiváló szakemberrel ismerkedhettem meg. A régészekből, történészekből, néprajzosokból, művészettörténészekből álló szolnoki múzeumi közösség óriási motivációt jelentett, s hozzájárult egy szélesebb tudományos szemlélet megalapozásához. Időközben az is szerencsés körülmény volt, hogy az MTA Régészeti Intézet nagy neolitikus tell-település ásatásán, Berettyóújfalu-Herpályon Kalicz Nándor meghívására munkatársként vehettem részt 1977-től. Ő volt az egyébként, aki kezdeti tudományos munkámat mindvégig segítette, majd több publikációban szerzőtársaként fogadott el. Mindez nagy szerepet játszott abban, hogy 1981-ben Bóna István meghívására a BTK akkori Régészeti Tanszékére kerülhettem tanársegédként, s ahol a ranglétra különböző fokain 2019-ig dolgozhattam. Jelenleg is ide, a Régészeti Intézetbe köt minden munkám, mint Prof. Emeritus.         

Mik a jövőbeni szakmai tervei?

Az újkőkor egyik jellegzetes és Délkelet-Európában elterjedt település típusának, az egymásra rétegződött házakat tartalmazó domboknak (telleknek) a legészakabbi előfordulása az Alföld déli részén figyelhető meg, s ezek használata Kr. e. 5000 és 4500 közé datálható. E települési halmok belső térbeli struktúrájáról, tágabb környezetéről eddig viszonylag kevés információnk volt. A Römisch-Germanische Komission (Frankfurt am Main) intézményének technikai, pénzügyi segítségével, valamint a hazai NKFI-OTKA támogatásával a Körös és a Maros között öt halmot intenzív vizsgálat alá vettünk 2018-tól, s ez a kutatás ma is folyik. Ennek során lidar, magnetométer, talajradar alkalmazásával a felszínen láthatatlan egykori jelenségeket lehet láthatóvá tenni és feltérképezni. Többek között már világossá vált, hogy az egyik érintett lelőhelyen, Szegvár-Tűzkövesen a közel 32 ha nagyságú település egészét többszörös körárok vette körül. Ezen belül az egykori vízparton 1,8-2 ha kiterjedésű volt a kiemelkedő tell-rész, amelyet egy külső település vett körül. A mágneses felmérés képén nagyjából 120 téglalap alakú leégett ház nyomát fedeztük fel e településen, s ezek a kiemelkedő központi tell felé voltak tájolva. Az eddigi eredmények tehát egy igen szabályszerűen tagolt települési rendszert tettek láthatóvá. Az eddigi komplex vizsgálatok újabban jelentősen kibővültek az újkőkori őskörnyezeti körülmények rekonstrukciója érdekében. Ezt a munkát az ELTE-TTK Magyari Enikő által vezetett kutatócsoportja végzi. Az egyik hasonló késő neolitikus lelőhelyünkön, Hódmezővásárhely-Kökénydombon a Magyar Nemzeti Múzeum hosszú távú munkaprogramjába illesztve valósult meg 2022-2023-ban egy-egy tanásatás sok régész hallgató közreműködésével. Ennek során a magnetométeres felmérésen lokalizált egyik leégett házat sikerült a helyszínen aprólékos részletességgel feltárni Füzesi András vezetésével. E kökénydombi helyszínen új eredményeket várunk az emberi tevékenységek után hátramaradó rétegek képződésének időbeliségéről, s általában a település belső dinamikájáról. Azt reméljük, hogy a vázolt sokszínű régészeti program eredményeként merőben új képünk lesz az újkőkor kulturális és környezeti viszonyairól a balkáni tellek északi peremvidékén, a Tisza-vidék déli területein. A tudományos jelentőségén túl ez a projekt személyesen nekem határozott éltető erőt, folyamatos szellemi kihívást is jelent, s azt az érzést is kelti, hogy még mindig dolgom van a régészetben!               

Mit üzen az ELTE jelenlegi hallgatóinak?

Számomra tömör, de igen fontos üzenete volt egy Dobrovits Aladárnak tulajdonított bölcsességnek, amit ma is megszívlelendőként adnék tovább: „ A dolgok ismeretének ismerete nem pótolja a dolgok ismeretét.”

VÉGÜL: kinek adná tovább szívesen az Alumni Stafétát? 

Michaletzky Györgynek. Az ELTE TTK egykori dékánja sok szempontból ma is meghatározó személyisége az egyetemi közéletnek, ezért neki adnám tovább az Alumni Stafétát.

Előző staféta

A felhasznált fotót Raczky Pál bocsátotta rendelkezésünkre.