Interjú prof. Dr. Borhy Lászlóval

A nyár során készült az alábbi interjú Egyetemünk rektorával, az ELTE Alumni Alapítvány elnökével, és az ELTE Alumni Tanács elnökével, prof. Dr. Borhy Lászlóval (BTK '88) az ELTE Alumni Központ számára. 

- Gyermekként mi volt az első, szakmájához illő ténykedése? Ki, avagy mi, milyen esemény, könyv, történés hatott leginkább arra, hogy a régészet felé orientálódjon?

Szombathelyen születtem, az ottani római kori romok, a Romkert és az Iseum látványa, amelyeket szinte minden vasárnap, amikor nagyszüleimhez mentünk, és mindennap, amikor zeneóvodába majd zeneiskolába vittek szüleim, megcsodáltam, további Savaria római alapításának tudata, amelyről a családban, óvodai és iskolai séták alkalmával hallottam, a Savaria Múzeum kiállításai, ahova édesanyámmal és öcsémmel gyakorta elmentünk – mindez erős inspirációt adott. Édesanyám kézen fogott, és elvitt a helyi múzeumba, ahol tíz éves koromban gyermekmúzeológus klub nyílt dr. Bándi Gáborné, Éva néni vezetésével. A tulajdonképpen múzeumpedagógiai foglalkozások során muzeális tárgyakat, néprajzi tárgyi emlékeket, régészeti leleteket, régi pénzeket foghattunk kézbe, és a múzeum munkatársai részletesen elmeséltek róluk mindent: mikor, kik és mire használták őket, hogyan, milyen körülmények között kerültek elő és kerültek a múzeum gyűjteményébe, hogyan restaurálták őket. Mivel Éva néni férje a megyei múzeum igazgatója volt, már 1975-ben eljutottam életem első régészeti feltárására. 12 éves voltam ekkor, gyermekként napi két órát dolgozhattam. A ranglétra alján kezdtem, cserépmosó voltam a Velem-Szentvid-hegyen folyó bronzkori ásatásokon. Felelősségteljes munka volt, hiszen minden frissen előkerült lelet átment a kezemen. Tábori és egyben idilli körülmények között, vezetékes víz és villany nélkül laktunk fent a velemi erdőben, a Garabonciáson, egy egykori cserkésztábor elaggott épületében. A vizet nekem kellett a csörgedező forrásból hordanom, a katlanra tett üstben való felforralásához az erdőben rőzsét gyűjteni, a leleteket kefével megmosni, megszárítani, közben figyelni az előkerülés pontos idejét, helyét és körülményeit dokumentáló kísérőcédulákra, hogy össze ne keveredjenek, a megszáradt kerámiákat már a régészek segítségével rendszerezni és elcsomagolni majd péntekenként, amikor a heti munkát befejeztük, megint csak a régészekkel együtt a múzeumi raktárba szállítani – felelősségteljes, sok önállóságot biztosító munka volt, és egy teljes munkafolyamatért feleltem a leletek előkerülésétől a múzeumba szállításukig bezárólag. 1975 és 1977 között három ásatási szezonban dolgoztam ott, utána, gimnazistaként már inkább a római kor vonzott, és az Iseum illetve a Romkert feltárásain vettem részt. 

A hatásokat illetően első helyen a családot kell megemlíteni: szüleimtől hallottam először arról, hogy a régész az, aki az általam megcsodált épületmaradványokat és a belőlük előkerülő tárgyi emlékeket, leleteket feltárja, így hamar, már nyolc éves koromban megérlelődött bennem az elhatározás, hogy ha nagy leszek, régész leszek. Azt is megtudtam, hogy mi mindent kell ehhez teljesítenem, hogyan kell tanulnom, hol lehet – és hol érdemes – régészetet tanulni. Családomon kívül ebben sokat segített nekem a már említett múzeumigazgató és felesége, a múzeum akkori kiválóan felkészült régészei, Buócz Terézia (akinek már rektorként adhattam át a jubileumi oklevelét), Cserményi Vajk, Fekete Mária, lenyűgöző tudású geodétája, Derdák Ferenc, aranykezű restaurátora, Hesztera Aladár (akinek felesége, Heszteráné Ekler Judit  az ELTE PPK Sporttudományi Intézetének intézetigazgatója Szombathelyen). 

Minden gyerek, aki régész akart lenni, megkapta – többnyire – karácsonyra és többször elolvasta W. Ceram: A régészet regénye című könyvét, a Régen volt, hogy is volt? című könyvet, illetve a Magyarországi régészet regényét, amelynek szerzői között ott voltak gyerekkori mentoraim és későbbi egyetemi professzoraim. Bándi Gábortól egy életre meghatározó dedikációt kaptam Velemben a könyvbe, amelyet máig fejből tudok: „Egy fejezet, Velem jogán ajánlom ezt a számomra is kedves könyvet a pályán gyorsan közeledőknek, itt és most, Borhy Lacinak, akiből hiszem, hogy régész lesz”. Hatalmas élmény volt számomra, amikor 1988 nyarán, már friss diplomásként, Szabó Miklós professzor doktoranduszaként az ELTE BTK Ókori Régészeti Tanszékének ásatásaként újrakezdett velemi ásatásokon, sok-sok év után újra találkoztam Bándi Gáborral, aki egy pohár pálinkával és a tegeződés felkínálásával kollégájává fogadott.

- Melyik a kedvenc regénye? Melyik könyv van jelenleg az éjjeliszekrényén? Milyen zenét szeret hallgatni?

Amikor az 1980-as évek végén a Heidelbergi Egyetemen lettem doktorandusz, egy germanista ismerősömtől ajándékba kaptam Hermann Hesse: Das Glasperlenspiel című regényét. Mivel Hessét korábban nem ismertem, az akkori korabeli középiskolai tananyagban még említés szintjén sem szerepelt, és műveinek sem volt még akkoriban magyar fordítása, elolvastam a kötetet, és főleg a „Der Regenmacher” című regényrészlete nagy hatást gyakorolt rám. Hessétől aztán a véletlennek köszönhetően további köteteket kaptam Heidelbergben ajándékba, köztük a Steppenwolfot is, amelyet sokszor újraolvastam, egykori német tanáromnak, a Hesse-fordító Horváth Gézának köszönhetően aztán magyarul is. Talán ezt a regényt nevezném kedvencemnek, párban M. Bulgakov hozzá sokban hasonlító, miszticizmusban bővelkedő Mester és Margaritájával egyetemben. Az éjjeliszerényemen is éppen M. Bulgakov: Kutyaszív című novellagyűjteménye, illetve F. Kafka: A per című regénye vár befejezésre, de már előkészítettem M. Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége című kötetét. Ez utóbbit filmen láttam, sok-sok évvel ezelőtt „Die unerträgliche Leichtigkeit des Seins” címmel, a kötet egy utcai antikvár könyvárusnál lapult, és várta, hogy megtaláljam. Persze az íróasztalomon is vannak könyvek, de ezek a szakmai munkámhoz tartoznak … Zene tekintetében széles a skála: 5 éves koromtól fogva jártam zeneiskolába hegedű majd nagybőgő tanszakra. Ennél fogva nagyon szeretem a hegedű muzsikát, főleg a régi zenét. A gitárzene is megragadott, és már felnőtt fejjel jártam magánnövendékként a konzervatóriumba a tavaly elhunyt Szilvágyi Sándor Liszt-díjas gitárművészhez, akivel J. Dowland, N. Paganini és L. Legnani darabok mellett főleg spanyol és brazil gitárzenét tanultunk, F. Tárrega, F. Moreno Torroba és H. Villa-Lobos remekműveit. Ezt követően néhány évig flamencót tanultam Pintér Zoltántól. Egyszóval: nem csak hallgatom, hanem játszom is a zenét, ha időm engedi, felfrissítek néhány darabot, vagy újakat is tanulok.

- Mi volt a legjobb tanács, amit valaha kapott, és/vagy idézet, amit hallott?

Szüleim, ahelyett, hogy tanácsokkal láttak volna el, inkább a kemény és kitartó munkában, a minden körülmények közepette való helytállás példáját mutatták nekem és testvéreimnek. Minden álmom és tervem elérésében támogattak, sokszor erőn felül is, rengeteg biztatást és bátorítást kaptam tőlük. Tanácsokat inkább a tanáraimtól kaptam. Gimnáziumi történelem tanárnőm, Bódi Lajosné az egyetemi felvételire való készülést illetően látott el tanácsokkal. Az egyik legfontosabb tanácsot érdekes módon gimnáziumi fizika tanárnőmtől, Hadnagy Judittól és férjétől, Bolygó Elektől kaptam. Azt tanácsolták, hogy tanuljak minél több nyelvet, leendő régészként így fogok tudni bekerülni a nemzetközi tudományos vérkeringésbe. Egyszer olvastam valahol egy idézetet, miszerint „a régész az az ember, akinek a jövője a romokban hever”. Ez nagyon megtetszett, megjegyeztem, és most, hogy három és fél évtizedes szakmai utat bejárva most már némi jövőt is magam mögött tudhatok, elmondhatom, hogy ez igaznak bizonyult.

- Érez-e késztetést arra, hogy tanuljon még valamit, akár olyat is, aminek nincs azonnali vagy gyakorlati értéke? Ha igen, mi lenne az?

Sok minden érdekel, folyamatosan bővítem az ismereteimet, tudásomat azokon a területeken, amelyeket művelek, és ez nem kizárólag a tudományt jelenti. Ha szembejönne velem valami, akár teljesen új dolog is, aminek a megtanulása iránt éreznék késztetést, biztosan belefognék. Ez lehetne valamilyen tudományterület, egy új nyelv, művészet vagy akár mesterség is.

- Egyetemünk kapuján kilépve mivel foglalkozik szívesen a szabad idejében? Mi jelenti a kikapcsolódást?

A legcsodálatosabb kikapcsolódás a családom, szintén régész feleségem és három kiskorú gyermekem, körükben mindig feltöltődöm. Ez mindennapos program. Nagyobbik lányom, Lia (10) most negyedikbe megy, csodálatos volt látni, ahogy az iskolában szívja magába a tudást és az ismereteket, fejleszti a képességeit, például a rajztehetségét. Márkó fiam (6) igazi kissrác, erős fizikummal és jó kézügyességgel, sármos modorával mindenkit levesz a lábáról. Kislányunk, Luna (3) a csillagjegyének megfelelően igazi kisoroszlán, minden jót és rosszat eltanul a testvéreitől. Rengeteg mosolyt, kedvességet és szeretetet kapunk tőle. Feleségemmel együtt tanítjuk őket a természet, a növények, az állatok szeretetére, a környezet tudatos védelmére – együtt gondozzuk a kertünket, ápoljuk a növényeket, gondoskodunk a házi kedvencekről. Kőszegen is van egy házunk, hatalmas kerttel. Havonta egyszer jutok/jutunk csak el oda, de mindig lenyűgöz a táj, megnyugtat a csend és elbűvölnek a hegyek, az erdő, a kristálytiszta levegő. Végül, ne feledkezzünk meg a sportról: gyerekkoromban kezdtem el japán harcművészetekkel foglalkozni. Majdnem 30 évig karatéztam, majd mikor azt abbahagytam, 14 évvel ezelőtt elkezdtem aikidózni. Amennyire az időm engedi, és az esti hivatali elfoglaltságok lehetővé teszik, járok edzésekre és részt veszek edzőtáborokban.

- Egykori hallgatóként mi a legszebb, legjobb emléke az Egyetemünkről? Idézze fel egy felejthetetlen egyetemi emlékét!

Soha nem felejtem el az a pillanatot, amikor első éves hallgatóként először léptem be az „Egyetem” kapuján. Nagyon büszke voltam arra, hogy a sikeres felvételit követően „eltés” lettem. Legszebb  emlékeim az egyetemi ünnepségekhez kötődnek. 1982-ben a bölcsészkari tanévnyitó dékáni kézfogással zajlott, az Aula Magnában. Ilyen hatalmas, díszes, ünnepélyes hangulatot árasztó termet korábban még soha nem láttam. Ugyanitt volt a diplomaosztó ünnepség 1988-ban, majd a doktori avatásom, 1991-ben és 1996-ban. Rektorként, valahányszor tanévnyitót, Pázmány-ünnepet, doktori vagy díszdoktori avatást celebrálok, mindig látom a teremben egykori önmagamat és családomat, mindannyiszor átélem az akkori érzéseket, látom a jelenlevőkön és családtagjaikon a büszkeséget, a megilletődöttséget és az ünnepi áhitatot. Idén lesz 40 éve, hogy elkezdtem egyetemi tanulmányaimat: az idei tanévnyitó most egy kicsit rólam is szól majd, itt, az Aula Magnában. Ez az érzés, az „eltés”-ség büszkesége végigkísérte egyetemi éveimet, és újra átélhettem, amikor 1991-ben Szabó Miklós mellett tanársegéd lettem, és elindultam az egyetemi oktatói ranglétrán. 

- Miért az ELTE-t választotta és milyen hasznos útravalót kapott tanulmányai során az Alma Materében?

Már kisgyerekként tudtam, hogy régészetet csakis az ELTE-n lehet és érdemes tanulni, egészen egyértelmű volt, hogy a borzasztóan magas felvételi követelmények ellenére is ide fogok jelentkezni. Tanáraimtól a magas szintű, nemzetközi térben is piacképes tudást, az akadémiai értékek tiszteletét kaptam útravalóul, illetve azt a példát, hogy a tudományt csak egy bizonyos szint fölött érdemes művelni.

- Mikor találkozott először az Alumni üggyel? Miért tartja fontosnak?

Érdekes módon nem egykori ELTE-hallgatóként, hanem a Heidelbergi Egyetemen működő HAI (Heidelberg Alumni International) tagjaként kapcsolódtam be egy Alumni szervezet munkájába, majdnem 30 évvel ezelőtt. Az utóbbi években Egyetemünkön is erőteljes kapcsolatépítés, taglétszám bővülés indult el. Ez egy olyan kapcsolati háló, amely egy életen át elkísér, ha odafigyelünk egymásra, egymás pályájára, egymás eredményeire, rengeteget tehetünk nemcsak egymásért, de egyetemünkért és sok-sok, sokakat érintő jó ügy érdekében is. Az „eltés” érzést, akik erre az egyetemre jártunk, valamennyien átéltük, és ez évtizedekre összeköt minket.

- Úgy is, mint az ELTE Alumni Alapítvány és az ELTE Alumni Tanács elnöke immár 2017 óta, pár év távlatából - például az ELTE Alumni Szervezet működésének 15 éves évfordulóján (2023), illetve 2025-ben - visszanézve mire lesz, illetve lenne szívesen büszke?  

A Bölcsészettudományi Kar dékánjaként 2015-ben kerültem először hivatalos kapcsolatba az ELTE Alumni Szervezettel. Örömmel láttam, milyen lelkesen kezdték felépíteni a szervezetet a munkatársak, és milyen lépéseket tettek a taglétszám bővítése terén. A jövőt tekintve arra leszek a legbüszkébb, ha a lehető legtöbb egykori és leendő egykori ELTE-st meg tudjuk szólítani, és aktív tagjai lesznek a szervezetünknek. Nagyon jó eljárás az, hogy a diplomaosztókon, amikor hallgatóink kilépnek az Egyetem kapuján, értesülnek arról, hogy az Alumni Szervezet keretében Alma Materük máris visszavárja őket. Ez egy olyan érzelmi pillanat, amelyben a kötődés folytonosságát biztosítani lehet. Végül, a rendszeres programok szervezése, az Alumni közösség aktív egyben tartása érdekében, illetve a támogatási rendszer bővítése mind-mind olyan eredmények, amelyre bármelyik rektor büszke lehet a hivatali működése alatt és utána egyaránt.

- Mit üzen a volt egyetemi hallgatóknak: miért érdemes néha visszalátogatni az Alma Materükbe?

Az alumnusság egy olyan kapcsolati háló, amelyre támaszkodni lehet, amellyel élni érdemes. Évtizedeken át tartó kötődés, egymásra, egymás munkájára való odafigyelés, egymás eredményeiről történő értesülés. Soha nem lehet tudni, mikor jön jól egy ilyen kapcsolat. Nemrégiben avattuk az ELTE díszdoktorává és tiszteletbeli professzorává Karikó Katalint. Beszédében pontosan ennek az egykori évfolyamtársakból, az egykori Alma Materhez való kötődésből álló tudományos, személyes, baráti kapcsolati hálónak a fontosságát emelte ki. Hangsúlyozta, hogy bizonyos eredményeket nem tudott volna elérni, ha nincs meg az a lehetőség, hogy egy telefonhívással, egy emaillel gyors információkhoz, adatokhoz nem juthatott volna hozzá egykori évfolyamtársaktól, barátoktól, kontinensektől függetlenül.

- Megfordítva a kérdést: miért jó az Alma Maternek a rendszeres a kapcsolat korábbi hallgatói egyre népesebb táborával?

Nagyon fontosak a visszajelzések az Alma Maternek, hogy az egykori tanítványok hogyan tudják hasznosítani az egyetem fala között eltöltött években magukba szívott tudást. Folyamatos visszacsatolás ez az Alumni Szervezeten keresztül, hogy mennyire lesznek sikeresek pedagógusként, kutatóként, tudósként, vagy hogyan találják meg a helyüket az üzleti életben, a politikában. Rektorként sokfele járok, sokakkal találkozom, és sokszor hallok tárgyalópartnereimtől mindjárt a bemutatkozásokkor olyan büszke kijelentéseket, hogy „egyébként, én is az ELTE-n végeztem”. Ez egy olyan induló tőke egy egyeztetés, tárgyalás kezdetén, ami eleve garantálja a sikert. Az ELTE büszke minden nálunk végzett egykori hallgatójára, és amennyire lehetséges, a különböző szakok, Karok figyelemmel kísérik pályájuk alakulását, és ez példaértékű minden következő évfolyam, minden újabb és újabb generáció számára. Az ELTE páratlan értéke az, hogy mindezt csaknem 400 év viszonylatában tudja megtenni.

- ELTE-s évfolyamtársaival tartják a kapcsolatot? És a heidelbergiekkel?

Egykori évfolyamtársaimmal rendszeresen találkozunk, tartjuk a kapcsolatot. Mivel én orosz szakon kezdtem az egyetemet, és szakcsere miatt régészként fejeztem be, két csoporthoz is kötődöm. Szinte mindenki tudja mindenkiről, hogy kit hova szólított az élet, a szakma, akár nyelvtanárként, akár régészként. Sokan vezető kutatóintézetekben, gyűjteményekben dolgoznak, van olyan is, aki Egyetemünkön lett kari szintű vezető és professzor. Összeköt minket a közös múlt, és bizton támaszkodhatunk egymás segítségére. Egykori heidelbergi barátaimmal is tartom a kapcsolatot. Amikor Heidelbergben járok, mivel kicsi a város,  szinte mindig összefutok az utcán valakivel, akivel együtt jártunk órákra, de olyannal is találkoztam legutóbb, akivel egy kollégiumban laktunk. A heidelbergi Ókortörténeti Szemináriumban igazi nemzetközi tudományos műhely működött professzorunk, Alföldy Géza személyiségének és kapcsolatrendszerének  köszönhetően. Nehéz évfolyamokra bontani az ottani csapatot, hiszen Alföldy professzor szemináriumait, a híres szerdánkénti „Forschungskolloquium”-ot, az emlékezetes „Kolloquium für Doktoranden und Fortgeschrittene” nevű hétfő esti órát egyaránt látogatta az ELTE-s ösztöndíjas egyetemista diák (ez volnék én), a heidelbergi tanársegéd, az amerikai vendégprofesszor, vagy a lengyelországi Humboldt-ösztöndíjas, az olasz vagy a spanyol vendégkutató. Ez a mi „cohors amicorum”-unk, a nemzetközi szinten máig összetartó tudós csapatunk.

- Rektorként nyilván sok helyen megfordult hivatalos utak keretében. Milyen élmények érik ezeken az utakon?

Nagyon szeretem a régi egyetemek hangulatát. Rektorként visszamenni olyan egyetemekre, ahol diákként hajdanában jártam, különleges élmény, különös érzés és egészen más perspektíva. A Padovai Egyetem, ahol Eötvös-kollégistaként 1985-ben jártam először, a már említett Heidelbergi Egyetem, 1986 óta, a krakkói Jagello Egyetem vagy a prágai Károly Egyetem (1983-ban jártam először ezeken a helyeken) mind-mind olyan színterei az európai egyetemességnek, amelynek hangulata mindig megragad, függetlenül attól, hogy milyen minőségben, melyik életkorban jártam ott. Nyilván azért más érzés turistaként bolyongani a Jagello Egyetem kerengőjében, mint rektorként részt venni a Károly Egyetem rektoravatási ceremóniáján, vagy kiülni pódiumbeszélgetésre a Padovai Egyetem aulájában. Ha megkérdezik tőlem a meghívóim, hogy a hivatalos programpontokon túl mit szeretnék még megtekinteni, akkor igyekszem a helyszín adta lehetőségeket kihasználni. Így kértem külön régészeti programot Iránban, ahol az ókori Persepolis romjait, vagy Naqsh-e Rostam perzsa királysírjait és római szempontból sem elhanyagolható reliefjeit láthattam. A koreiai Gyeongjuban a Shilla-dinasztia korabeli (i.e. 57 – i.sz. 935)  királyi temetkezések nyűgöztek le. Említhetném Kínát is, amely nagyon gazdag régészeti lelőhelyekben és leletekben; az agyaghadsereg látványa, annak elképesztő mérete Xianban, vagy a Tiltott Város Pekingben, a Nagy Kínai Fal bármelyik szakasza életre szóló élmény. Japánban a hivatalos tárgyalásokat kísérő történelmi-régészeti programok mellett Aikido edzéseket szerveztek nekem: Kyotóban, a városi történelmi dojóban többször vettem részt edzésen, de a felemelő pillanat mégiscsak az volt, amikor kétszer is eljutottam a tokyói Hombu Dojoba, O Sensei, azaz az Aikido-alapító mester, Ueshiba Morihei hajdani dojojába. Hacsak tehetem, tartok szakmai előadásokat is. Kíváncsi vagyok a távoli országok hallgatóinak felkészültségére, érdeklődésére, visszajelzéseire: nagyon jó ez irányú tapasztalatokat szereztem – hogy csak a távoliakat említsem – Kobe, Kyoto vagy legutóbb Havanna egyetemein.

Kép forrása: ELTE Online