Back to news
Next article
Previous article

Tóth Tímea Emese beszámolója meghiúsult Erasmus kiutazásáról

Alumni Ösztöndíjas

-

05.03.2021

Sorry, this content is not available in English

Az ELTE Alumni Alapítvány és a volt hallgatók közreműködésével, a 2020 tavaszán kiírt pályázat révén ismét lehetőség nyílt a tehetséges, rászoruló hallgatók támogatására. Az Alumni ösztöndíjasok egyikének kiutazása a koronavírus miatt elmaradt. Tapasztalatairól Tóth Tímea Emese survey statisztika szakos hallgató számol be.  

Tóth Tímea Emese vagyok, az ELTE Survey Statisztika és Adatanalitika szakának végzős hallgatója. A mesterképzés során sikeresen pályáztam az ELTE Alumni Alapítvány Erasmus kiegészítő támogatására, azonban a kiutazásom meghiúsult. Mindazonáltal az Alapítvány itthon maradásomban is támogatott, amiért ezúton is szeretném hálámat kifejezni.

Az Erasmus lemondása, úgy gondolom, életem egyik legnehezebben meghozott döntése volt. Annak a lehetősége, hogy életemben először hosszabb időt töltsek külföldön, megismerhessek addig ismeretlen kultúrákat, szokásokat, embereket, igazán hívogató lehetőség volt, nem beszélve arról, milyen kiváló előadásokat hallgattam volna a kinti, Ljubljanai Egyetemen.

A mai napig emlékszem arra, milyen érzés volt elküldeni a jelentkezést a mobilitásra, és arra is, mennyiszer átrágtam magamban az egészet. Tudtam, hogy az utolsó félévre esnek azok a tárgyak a képzésen, amelyek jobban érdekelnek, s amelyekkel a későbbiekben foglalkozni fogok, így nemcsak azzal kellett számolnom, hogy itthon félévet halasztok egy minőségi szakdolgozat megírása miatt és a remélhetőleg sikeres államvizsga okán, hanem azzal is, hogy a két félév párhuzamosan csak a tanulmányaim minőségi rovására menne, így adtam magamnak gondolatban még egy félévet, így kihasználva az állami ösztöndíjas keretemet. Az egyik kedves barátnőmmel, szaktársammal mentünk volna együtt, órákig böngésztük együtt a kinti egyetemi órakínálatot, végül olyanok mellett döntöttünk, amikben fejlődni szerettünk volna, s amelyek a társadalomtudományok területén jobban érdekelnek minket. Lett volna projektmenedzsmentünk, olyan órák, amely társadalomtudományi kutatásokban fellelhető új technológiákkal ismertetnek meg, természetesen egy kis statisztika és adatanalitika, valamint egy olyan, amit a legjobban vártam: a fenntartható fejlődésről szóló előadás. Azért is érdekelt ez annyira, mert jómagam is aktív környezetvédőnek vallom magam, törekszem a környezettudatos életre, valamint érdekel, globálisan hogyan lehetne fenntarthatóvá tenni akár egy várost, országot… az egész világot. (Arról nem is beszélve, mennyire csodálom Ljubljana fenntarthatósági törekvéseit.)

Szóval egy kellemes tavaszi napon, a TáTK első emeleti büféjénél ülve leadtam a jelentkezésem életem legnagyobb kalandjára. Aztán megindult a lázas, izgalommal teli készülődés a szálláshelyek, kirándulások, közösségépítések területén, egészen addig, ameddig meg nem érkeztek a hírek a koronavírus miatti bezárásokról. Az utolsó rendes egyetemi órám akkor márciusban nem volt közös azzal a barátnőmmel, akivel mentünk volna Erasmusra, de megtaláltuk egymást az épületben és mindkettőnk arcán látszódott a páni félelem. Akkor nem volt nehéz elhinni, hogy felébredtünk egy kellemes álomból, amúgy is nehezen hittük el, hogy megvalósulhat, olyan hihetetlennek tűnt. Mindemellett abban is reménykedtünk, hogy pár hét múlva teljes gőzzel tervezhetjük a kiutazásunkat, nyáron ki is mehetünk majd terepszemlét tartani, szállásokat nézegetni…Onnantól kezdve minden héten órákat töltöttünk a kinti egyetemi honlap és a kinti helyzet monitorozásával, kaptunk leveleket a kinti koordinátoroktól, amelyben megerősítették ők is a lezárásokat, és igyekeztek támogatni minket, informálni a kinti helyzetről, mint jövőbeli hallgatóikat. Nem sokkal később nyilvánvalóvá vált, hogy ez a félév a hagyományos keretek között nem megvalósítható. Itthon mindketten önkéntes karanténban ültünk, óvva a családtagokat, ismerősöket, és úgy tűnt egy darabig, hogy kint is ugyanez a helyzet várható majd, esetleg néhány egyetemi kontaktórával fűszerezve. Nem volt könnyű döntés akkor az Erasmus halasztása mellett dönteni, emlékszem, órákat analizáltuk a lehetőségeinket telefonon a már többször említett barátnőmmel.

Abban maradtunk, hogy a következő félévre halasztjuk a kiutazást, hátha a tavasz hoz valami megoldást, hátha a hagyományos influenzaszezon lecsengésével itt is javul a helyzet, és legalább arra több reményünk lesz, hogy az óráink egy kis részét kontaktórásan valósíthassuk meg. Passziváltunk. A következő időszak ismét a monitorozással telt. Tudtuk, hogy kollégiumi elhelyezésre nem számíthatunk, így olyan albérleteket kerestünk, ahol rugalmasak lennének egy esetleges vis major hazautazáskor is. Útvonalakat terveztünk, hogyan mehetnénk le 1-2 napra végignézni az összes lehetőséget, akár tesztet bemutatva, csak lássuk, kint mi várható. Újra kellett tervezni az órarendet is, mert nem hirdettek meg olyan kurzusokat, amiket az előző félévben. A kiutazásunk most márciusra esett volna, én a munkahelyemen pont ezért január végéig maradhattam. Azután még mindig reménykedtünk, de sajnos annyira bizonytalan volt a helyzet minden oldalról, hogy ismét meg kellett fontolnunk a kiutazást, ezúttal az Erasmus lemondását. Tudtuk, hogy nem szeretnénk abba a helyzetbe kényszerülni, hogy egy-egy sétányi alkalmat leszámítva az albérletben legyünk. Ez a város többet érdemelt ennél. Ekkor már azt is éreztem, hogy muszáj az itthoni dolgaimmal foglalkozni, szakdolgozatot írni, államvizsgázni, haladni valamerre. Rengeteg kérdés keringett a fejünkben, amelynek egy részére a rendkívül segítőkész koordinátoroktól választ kaptunk, de úgy éreztük, túl sok a „ha”. Olyan érzés volt ebben az időszakban létezni, mint amikor az ember mellkasig érő vízben próbál futni ugyanolyan gyorsan, mint ahogyan a parton sikerülne. Szomorú voltam, csalódott, kétségbeesett. Megérkezett a vírus sokadik hulláma a sokadik mutációval. Az egyik ilyen alkalommal hoztuk meg mindketten a döntést a kiutazás lemondásáról.

Nehéz volt meglépni ezt, nehéz volt felülemelkedni azon az énemen, amelyik ment volna bármi áron, de meg kellett ennek történnie. Utólag belegondolva sem bánom a döntésem, sokkal inkább vagyok továbbra is szomorú és csalódott. Még mindig sokszor gondolok arra, hogy milyen jó lett volna a fenntarthatósággal kapcsolatban írt szakdolgozatomba néhány kintről szerzett információt belecsempészni, vagy megismerni a kinti hallgatókat, oktatókat. A lemondás óta az oktatási körülmények nem változtak, én annál inkább. Szakmailag fejlődhettem, fejleszthettem a régi tudásom, szerezhettem újabb ismereteket, tanulhattam új módszereket, ebben pedig rendkívül nagy segítség volt a megnyert ösztöndíj, amelyet a körülményekre való tekintettel, az itthoni tanulásomhoz használhattam fel. Ezúton köszönöm az Alapítványnak a lehetőséget és a megtisztelő bizalmukat!

Támogatott tehetségek

Alumni ösztöndíj pályázat - félévente új kiírás


Like
720 Views Visits
Share it on

Comments0

Please log in to see or add a comment

Suggested Articles

Alumni Ösztöndíjas

Harsányi Antal beszámolója Erasmus félévéről - ELTE Alumni Alapítvány támogatással!

profile photo of a member

Alumni Központ

November 19

Alumni Ösztöndíjas

Sipos Dorka Panni beszámolója Erasmus félévéről - ELTE Alumni Alapítvány támogatással!

profile photo of a member

Alumni Központ

October 10

Alumni Ösztöndíjas

Anik Virág beszámolója Erasmus félévéről - ELTE Alumni Alapítvány támogatással!

profile photo of a member

Alumni Központ

September 19