Irodalmi staféta - Schein Gábor

Az „Irodalmi staféta” sorozatunk keretében jeles íróink tollából származó, az Egyetemünkhöz kötődő írásokat közlünk. A stafétát most Schein Gábor (BTK ’93, '97) József Attila-díjas író, költő, műfordító, irodalomtörténész, az ELTE Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszék egyetemi tanára kapja. Első verseskötete 1991-ben jelent meg "Szavak emlékezete" címmel. Azóta számos további verseskötetet, valamint regényeket és drámákat is publikált. Rendszeresen fordít, főként németből.

Schein Gábor
TAVASZI HÓ

J. elfelejtett mindent. Családja lett és tanítani kezdett egy patinás egyetemen. Tanítványokat gyűjtött maga köré, tudományos folyóiratokban publikált és vasárnaponként sétálni vitte a gyerekeit. Hosszú évek óta nem történt vele semmi, és talán éppen ezért kezdtek el róla pletykálni. Az a hír járta, hogy beleszeretett az egyik növendékébe és a felesége kidobta otthonról. Mások úgy tudták, valami szövevényes bűnügybe keveredett, és olyasmit is csiripeltek a verebek, hogy szabályosan megőrült: egy értekezlet kellős közepén felpattant, hadonászva kiáltozni kezdett, majd odaugrott az egyik kollégájához, aki ijedten hátrahőkölt a székben, mintha egy biztos ütést próbálna elhárítani, de ehelyett egy csókot kapott a homlokára, aztán becsapódott az ajtó és a tanszék állománya még sokáig leforrázva ült a könyvtárszobában.

            Mindez persze nem volt igaz. J. egyedül járkált a városban. Kellemes tavaszi idő volt, március 25., és ha a reggel még emlékeztetett is a fázós téli napokra, egy-két óra múlva mindenkiről csorogni kezdett a veríték a már szekrénybe kívánkozó szövetkabát alatt. J. kedvét lelte az arcok fürkészésében, a kirakatokban, abban a közelről nézve talán céltalannak látszó, megfelelő magasságból tekintve azonban nagyon is szervezett és meggondolt sürgés-forgásban, amely ezen a márciusi reggelen is megszokott koreográfiája szerint elindult. Mégis érezni lehetett, hogy elég egyetlen apró elmozdulás, egyetlen hiba, véletlen, hogy hibák és véletlenek áradatát vonja maga után, amit csak a feledés téríthet vissza a rend szabályai közé. 

De most hála Istennek semmi ilyesmi nem történt. Az útkarbantartók kellő időben kezdtek hozzá a járda felbontásához. Csodálni lehetett, hogy egy kis vattacsomóval a fülükben nem süketülnek meg a gépek robajában. A villamos is pontosan ott állt meg és tárta ki az ajtaját, ahol várták. A jelzőlámpák nem keveredtek össze, nem mutattak egyszerre minden irányból zöldet. Minden bolt a szokott módon kinyitott, senki sem botlott meg, gurult le a lépcsőn és az erkélyekről se hullott le egyetlen virágcserép sem. 

J. élvezte, hogy ezen a napon nem kell tanítania. Átadta magát az üres szemlélődésnek. Az elkapott szavakat percekig forgatta magában. Két diáklány arról beszélt, hogy az egyik barátnőjük teljesen belezúgott egy Andris nevű fiúba, aki viszont le se szarja, igazán észrevehetné már magát, olyan megalázó, ahogy fut utána. Egy perc múlva ugyanott az aládúcolt, omlott vakolatú házból kilépve egy öregasszony rögtön nevelni kezdte a kutyáját. A kutyát Zsöminek hívták, lógó hasú tacskó volt, és azt kellett volna megértenie, hogy ne dugja oda az orrát az első húgyfolthoz, ami az útjába akad.

            Közben az útkarbantartók abbahagyták a munkát, pontosabban szünetet tartottak, és mivel J. füle ekkorra hozzáedződött a sivító dübörgéshez, most szinte hallotta a zaj hiányát. Amint kíváncsiságból egészen közel merészkedett a munkaterülethez, meglepve tapasztalta, hogy a munkások ennyi idő alatt is egészen mély gödröt ástak. Hogy miért csinálták és miért pont itt kezdtek el ásni, azt találgatni sem volt érdemes. J. szívesen átlépte volna a figyelmeztetésül keresztbefektetett deszkát, hogy megnézze, miként fest az utca a gödörből nézve. 

Ebben a pillanatban azonban történt valami. Két lovas rendőr fordult be a sarkon. A lovak büszkén, lassan lépkedtek, lábuk azonban valószínűtlenül vékony volt. Minden lépésnél attól lehetett tartani, hogy eltörnek, mint a gyufaszálak. A két fehér ló szemlátomást élvezte a tavaszt. Csak a zabla pillanatnyi szorítása zavarta őket, időnként félrerántották a fejüket. Egészében azonban, mint valami váratlan és óhatatlanul semmibe illanó látomás, poroszkáltak a jelzőlámpa felé. A két rendőr se jobbra, se balra nem nézett. Mennyire másképp néztek volna ki könnyű lovasöltözetben. Kék egyenruhájuk sokat rontott a látvány rendkívüliségén. De a lovak, ezek a félig angyali lények, ellenálltak minden rontásnak. Ekkor már J. is őket figyelte. Körülöttük ugyanúgy zajlott a forgalom, villamosok érkeztek, autók húztak el. És a lovak, nyergükben a rendőrökkel, elérvén a lámpát nem álltak meg, hanem ugyanolyan lassan, ahogy a sarok felöl jöttek, magasra tartott fejjel átporoszkáltak a tilos jelzésen.

Megtörtént a baj. Az útkarbantartók újra rákezdtek a sivító fúrásra, és a dobhártyarepesztő zajban alig lehetett hallani, hogy a lovak mögött két autó összecsattant. A kereszteződésben egy pillanat alatt csődület támadt. Hevülten tárgyalták, ki volt a hibás. A lovas rendőrökről természetesen senki nem beszélt, már nem is emlékeztek rájuk. Mivel a két horpadt autó a sínen vesztegelt, megállt a villamosforgalom is, a szerelvények szép sorban várakoztak a megállók között, néhány perc múlva a legtürelmesebbek is reményvesztetten szálltak le róluk. További útjának mindenki gyalog vágott neki. A járdán alig lehetett elkerülni az összeütközést, az emberek udvariasan elnézést kértek egymástól, ha nem sikerült. Egy férfi, kikerülvén egy szatyrát vonszoló öregasszonyt,  J. szeme láttára megbotlott a figyelmeztetésül kitett deszkában, és beleesett az akkor már emeletnyivé mélyült gödörbe. Csak akkor kiáltott fel, amikor meglátta a bokáját. Eltörött. 

És ettől kezdve nem lehetett feltartóztatni a tragédiát. A mentőautónak, amely a férfi segítségére sietett, föl kellett hajtania a járdára, és ott elsöpörte egy átépítés alatt álló ház állványzatát. Az állványzaton szerencsére csak három vendégmunkás tartózkodott, nekik viszont egyetlen szempillantás alatt meg kellett találniuk az egyensúlyt, hogy a megmaradt támasztékon mérlegként elbillenő állványszintről le ne csússzanak. És ez minden bizonnyal sikerült is volna nekik, ha értenek magyarul, és az alant gyülekezők kiáltozására egyikük nem akarja kezével jelezni, hogy nem ért egy szót se. Egy pillanattal később mind a hárman ott feküdtek a mérleg törmeléke alatt. 

Fél óra leforgása alatt annyi sebesülés történt a városban, hogy a kórházak nem győzték a szerencsétlenül jártakat lefektetni. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye érseke a nunciussal egyetértésben megnyitott néhány templomot az operáció után lábadozóknak. Az interneten egész nap azt vitatták, mi szabadította el ezt az őrületet. Sokan az egész mögött amerikai összeesküvést sejtettek, melynek alig titkolt célja a kormány megbuktatása. Mások szerint épp ellenkezőleg, az egészet a kormány találta ki, hogy aztán eljátszhassa a megmentő szerepét. És volt olyan is, aki halkan, alig hallhatóan megjegyezte, semmi kétség, ez Isten büntetése, és ezután még sokaknak meg kell halniuk.

Estére a kilenc hídból már csak kettő állt. A rondellába bevették magukat a hirtelen visszatérő császári csapatok, és mivel az ostromlóknak nem volt elég ágyújuk, a kiéheztetés taktikája mellett döntöttek. És ez meglepő módon sikerre vezetett. A császáriak tarkóra tett kézzel egyenként ereszkedtek alá a siklón, és aki leérkezvén hibátlanul el tudta énekelni a „Süss fel Nap” kezdetű dalt, és meg tudta mondani a szatmári béke dátumát, azt futni engedték. Akik még ezt sem tudták, azokkal megásatták a saját sírjukat a Vérmező szélén, és belelőtték őket. 

Másnap délelőtt J., mint rendesen, elindult az egyetemre, hogy megtartsa soron következő előadását „Társadalmi identitások és cselekvések vizsgálatának elméleti keretei” címmel. Amint befordult az épület sarkánál, az egyik ablakban valaki „Osztag vigyázz!, Fegyvert vállhoz!, Tűz!”-et vezényelt, és a magasból hullani kezdtek a történelemkönyvek, mint a hó. 

(2001)

Előző Irodalmi staféta
Következő Irodalmi staféta (Hamarosan!)

Felhasznált kép: mikti.elte.hu