ELTE-sek messzi földről - dr. Batbayar Zeneemyadar
Interjúsorozatunk negyedik részében dr. Batbayar Zeneemyadart (ÁJK '99), Mongólia magyarországi nagykövetét kérdeztük egyetemi emlékeiről, ELTE-s kötődéséről, szakmai életútjáról és a magyar kultúrához való viszonyáról.
Dr. Batbayar Zeneemyadar, mongol nagykövet 1974-ben született Mongóliában. Ulánbátorban végezte iskoláit, 1992-1993-ban a Mongol Állami Egyetem jogi karán tanult. 1994-ben kezdte meg magyarországi tanulmányait, 1999-ben végzett az ELTE jogi karán. 1999 és 2003 között a Nomin nevű magáncégben jogi tanácsadóként dolgozott, majd két éven át Ulánbátor legnagyobb áruházát irányította vezérigazgatóként. 2005 és 2012 között Mongólia Vízügyi Hivatalának alelnöke, 2012 és 2014 között a pénzügyminiszter tanácsadója, ezt követően 2016-ig az egyik parlamenti párt titkára volt. 2016 óta Mongólia magyarországi nagykövete.
Mindig is tudta, hogy jogot szeretne tanulni, avagy miért a jogi pályát választotta, amikor Mongóliában egyetemre ment?
16 éves voltam, amikor elkezdődött a rendszerváltás. 16 éves gyerekként az Ulánbátor főterén történő politikai eseményeket napról napra tudtam követni, mert nagyon közel laktam a főtérhez, és minden nap iskola után, vagy előtt arra mentem el, sőt még volt olyan eset is, hogy elmentünk a főtérre megnézni a tüntetéseket. Akkor fogalmazódott meg bennem először a kérdés, hogy hogyan tovább, hogy mit kell tennem, amikor nagy leszek. Akkoriban voltak olyan divatos szavak, mint egyenlőség, szabadság vagy emberi jogok, és ezeknek utána próbáltunk nézni, de egészen más volt az élet akkor, mint most – nem volt internet, mi csak orosz nyelven tudtunk néhány szovjet folyóirathoz hozzájutni. És ekkor formálódott bennem az a gondolat, hogy mi lenne, ha jogász lennék. De nem olyan jogász, mint például anyukámnak az ismerősei, akik büntetőjogászok voltak. Mivel én a büntetőjogi dolgokat nem annyira szerettem, úgy találtam, hogy nem nekem valók. Így a jogi pályát választottam magamban akkoriban. És hiszek benne, hogy jól választottam. A mai világban valamilyen rend szerint kell élnie az embereknek, sőt még szegény állatoknak is rend szerint kell élniük, és akkor mindenkinek rendet kell tartani. És ha ezt a rendalkotást jognak nevezzük, akkor ennek a jognak a betartatása vagy alkalmazása szerintem egy nagyon nagy kihívás. Még nagyobb kihívás lehet szerintem most mint 30 évvel ezelőtt, amikor én ezt a pályát választottam. Úgyhogy annyi a válaszom, hogy ha élni akarunk a társadalomban, akkor szabályt kell követnünk.
A jogi képzés elvégzése után hogyan került Magyarországra? Miért döntött úgy, hogy pont ide szeretne jönni továbbtanulni?
Nagyon sokan ezt kérdezik tőlem, de az igazi, őszinte válaszom az, hogy nekem nem volt választásom. 1992-ben végeztem el a középiskolámat, akkor kellett jelentkeznem az egyetemre, és sikerült első helyezettként felvételt nyerni a Mongol Nemzeti Egyetem jogi karára (vagy részére) – azért gondolkozom egy kicsit, hogy hogyan nevezzem meg, mert egyetlenegy osztályt, vagyis 36 embert vettek föl abban az évben. Ott elkezdtünk tanulni, és találkoztunk néhány érdekes tantárggyal (pl. az alkotmányjogtól kezdve a jog- és államtörténetig, a római jogig). Egy kicsit másnak tűnt ahhoz képest, amit elképzeltem, nagyon nagy meglepetés volt, amikor etikáról is volt egy tantárgyunk. Akkor nagyon sokat vitatkoztam a tanárommal, hogy egy jogásznak etika kell-e. Akkoriban én azt az álláspontot képviseltem, hogy nem kell, mert ha van szabály, akkor nem kell etika. Ez nagyon nagy hiba volt, de akkor fogalmazódott meg bennem – a tanáraimmal való vitatkozásban – az a gondolat, hogy mi lenne, ha nem Mongóliában, hanem máshol tanulnék. Mert ahogyan mi elképzeljük a jogot, ahogyan mi elképzeljük a társadalmi szabályozást, azt lehet, hogy máshol másképpen tanítják. A tanáraim akkoriban mindig a szovjet tudósoknak a neveit sorolták, és néha-néha hirtelen előkerült például Montesquieu neve, vagy hasonló nevek, és a tanáraink se nagyon tudták igazából, hogy mi hogy van, és ezeknek a szerzőknek a könyveit sem lehetett olvasni. Akkor döntöttem el, hogy ha lesz lehetőség, akkor ki kell mennem, majdnem mindegy hogy hova, de – és rögtön azt is mondom, hogy – nem Oroszországba. Egyrészt akkoriban Oroszország gazdaságilag is nagyon rossz helyzetben volt, továbbá mind a két bátyámnak – akik mindketten iskolát végeztek, és utána mindketten elmentek tanulni Oroszországba – nem úgy sikerült, ahogy szerették volna. Úgyhogy akkor nem Oroszországba, de máshova szerettem volna menni. Ha valahogyan választhattam volna, akkor én a Sorbonne-i egyetemet választottam volna, de sajnos nem volt ilyen lehetőség. És hirtelen egyszer hallottam Magyarországról, hogy öt jogi egyetemről, öt embert fognak választani, és emlékszem, hogy olyan 150 fő körüli hallgató pályázott, sőt még 2-3 tantárgyból is vizsgáztak, és így sikerült öt embernek bejutnia. Így jöttem Magyarországra, vagyis nem volt választásom, de volt lehetőségem, és én nagyon örülök ennek a lehetőségnek. Sőt még néha a filozófiával foglalkozó jogászként azon is gondolkozom, hogy ez nem az én döntésem volt, hanem a sorsnak az útmutatása.
És amikor itt tanult, az a várakozásainak megfelelően alakult, tehát ezt az újfajta, vagy másfajta tanítási módszert, látásmódot megtapasztalta?
Várakozás… A várakozás az volt, hogy én a legjobb tanuló leszek, mindent meg fogok tanulni. Két nagy meglepetés ért. Az egyik akkor, amikor átkeltem a határon. Vonattal jöttünk, azt a szót hallottam, hogy „Viszontlátásra” – azt mondtam magamban, hogy soha nem fogom megtanulni ezt a nyelvet, mert ha egy ilyen egyszerű szót így mondanak, akkor… (nevet) A második: egy évig tanultam nyelvi előkészítő intézetben. Amikor nyár volt, én azt hittem, hogy mindent megtanultam, mert az utcán a buszsofőröktől kezdve mindenkivel értettük egymást, a kollégiumban a külföldi barátunkkal magyarul beszélgettünk. Amikor hazamentem, akkor úgy tettem, mintha magyarul mindent tudnék – hát azt hittem. És utána, szeptember környékén visszajöttem, bementem a 7-es vagy 9-es terembe – nem emlékszem, hogy igazából ki volt, de lehet, hogy Hamza Gábor tanár úr –, egy nagy terembe, tele egyetemistákkal. Mi hárman, három mongol fiú, nem is volt rendes helyünk, ott üldögéltünk. Mindenki kicsit furcsán nézett miránk, hát érthető, szegény három mongol fiú magyar nyelven akar jogot tanulni, akkor... (nevet) és elkezdődött az előadás. Előadás után olyan nagy negatív meglepetés ért, hogy nem értettem semmit, csak 2-3 mondatot. Amikor elkezdődött: „Kedves vagy tisztelt hallgatók” és utána: „Jövő héten találkozunk!” Ennyi. És közben 90 percet ott ültem, így próbáltam, úgy próbáltam, ezzel a füllel, azzal a füllel, de nem értettem semmit. Amikor kijöttem, akkor már olyan katasztrofális helyzetben voltam, hogy azt gondoltam, hogy ezt az egyetemet soha nem fogom elvégezni. (nevet) Így jöttem ki, és amikor kijöttem, akkor a Soproni Árpád (egy fiatal srác volt, akivel nagyon jóban voltam) kijött, és ezt mondta: „Ne izgulj, én se értettem a felét.” (nevet) Ez egy nagyon jóleső mondat volt. Akkoriban én azt hittem, hogy ő csak engem akar feldobni, de utána kiderült, hogy igaz – és innentől kezdve nem csak nekem volt nehéz, hanem mindenkinek. Akkor ez szerintem egy nagyon nagy és nagyon pozitív változás volt. Nem csak nekem nehéz, nem csak a nyelvi tudásom miatt van, hanem amit választottam, ez a jog, ez a szó tudománya, és ha ezt a tudományt tanulni akarom, akkor ezeket a szavakat elsősorban köznyelvi szinten kell tanulni. És onnantól kezdve ment.
A másik egy várakozásnak ellentmondó dolog, itt történt ebben a Szerb utcai nagyon kedves épületben, a latin nyelv. Mi, legalábbis én, azt hittem, hogy mivel a latin nyelv már nem élő nyelv, nem kell senkinek, csak orvosok használják. És amikor bementem, akkor: „Nemo plus iuris ad alium transferre potest, quam ipse haberet.” (Ulp. D. 50, 17, 54.) – így kezdődött az óra. Szegény itt bajlódik a magyarral, és akkor rögtön odavágják neki a latint. Úgyhogy ezeket leszámítva a várakozásaimon túl volt, mert én azt hittem – egy éve tanultam egyetemen a többi sráchoz és lányhoz képest otthon Mongóliában –, hogy tudom, hogy milyen az egyetem. De az előadások, és utána a szemináriumok – hát hogy mondjam. Nem akarom kritizálni a mongóliai egyetemet, ami azóta még jobb lett, de akkor is itt, az ELTE jogi karán olyan szinten tanítanak – most is ez a véleményem –, hogy ha az ember akarja, ha az ember el tudja fogadni, akkor a tanár mindent megpróbál átadni, amit csak tud. Úgyhogy a várakozásaimon túltett, sőt még gyorsan elmondanám, hogy volt egy túl nagy várakozásom, vagy túl kicsi, a földjog. Harmadik vagy negyedik évfolyamos koromban volt ilyen tantárgyam. Akkor én azt mondtam a tanáromnak, hogy „Tanár úr, nézze, Mongólia tizenhétszer nagyobb mint Magyarország, háromszor kisebb a lakossága, mikor lesz földvita?” Akkoriban mondjuk 40-50 millió állatot tartottak Mongóliában. Ha állattartással kapcsolatos jogi eseményről van szó, azt meg kell tanulni, de földjogot minek? Szegény tanárunk azt mondta: „Hát igaza is lehet, de azért tanulnia kell” – és így, mivel ezt mondtam a tanáromnak, nem annyira figyeltem földjogon. És amikor hazamentem, 1999 december környékén, először mint jogász, vagy mint ügyvéd, részt kellett vennem egy bírósági tárgyaláson. És képzeljék el, az első bírósági tárgyalásom témája földvita volt. Azt hittem, hogy nem kell, és erre az alatt az idő alatt, amíg itt voltam, Ulánbátorban olyannyira megváltozott a helyzet, hogy a földvita a legnagyobb vita lett. És azon a földterületen, amiről akkor vitatkoztunk, ma Ulánbátor legnagyobb áruháza áll. Úgyhogy a várakozásaimon túl voltak, de voltak olyan események, amikor én úgy döntöttem, hogy valami nem kell, de utána kiderült, hogy nagyon kellett. És például egyrészt nagyon sajnáltam ezt a döntésemet, de ez a döntés aztán feldobott engem azzal, hogy a magyar jog nekem lehet útmutatóm. És onnantól kezdve, akkoriban már volt internet, minden bírósági tárgyalás előtt, vagy mindig valamilyen baj esetén, interneten keresgéltem magyar nyelven a különböző megoldásokat, ezeket kutattam. És ez is segített nekem – tudtomon kívül – a magyar nyelvtudásomat megőrizni. Minden rosszban van valami jó. (nevet)
Mondta, hogy a földjogról úgy vélte, hogy nem lesz a hasznára, aztán kiderült, hogy mégis. Ellenben volt olyan kurzusa vagy oktatója, akire már akkor jó szívvel gondolt, vagy aki nagyon emlékezetes órákat tartott?
Én majdnem mindenkire tényleg jó szívvel emlékszem vissza. Lehet mondani neveket is, csak nehogy valakit kihagyjak. Volt egy olyan tárgyunk, hogy közgazdaságtan. A végén a tanárom azt mondta nekem: ”Nem tudom, lehet, hogy a nyelvi probléma, látszik, hogy nagyon akar tanulni, de valahogyan nem megy ez a közgazdaságtan Önnek. Ne mondja meg senkinek, hogy tanult közgazdaságtant.” Én annyit mondtam, hogy jó, megbeszéltük. Nem nagyon értettem, hogy miért nem mondhatom, hogy tanultam közgazdaságtant, és csak most, egy vagy két éve, amikor nagykövetként dolgoztam, jöttem rá, hogy a legfontosabb döntések, mint nagykövet, vagy mint két ország közötti kapcsolattartó, a közgazdaságtannal kapcsolatosak. És ha a közgazdaságtan első, legalapvetőbb fogalmait nem érteném, akkor nem menne. Akkor értettem meg a tanár uramnak a mondását, hogy nem azt mondta, hogy ne mondjam meg a többi embernek, hogy tanultam közgazdaságtant, hanem inkább magamnak kellett mondanom, hogy nehogy azt higgyem, hogy tudom a közgazdaságtant. És még most is mondom, hogy a közgazdaságtan az egyik legfontosabb dolog, és én nem tanultam semmit, nem tudok semmit. Most már a feleségem is úgy viccelődik velem, aki matematikus, hogy: „Most elkezdjük a számokat használni” – előtte ezek szerint én nem nagyon használtam a számokat. (nevet) Úgyhogy mindenkire nagyon jó szívvel emlékszem vissza.
És ha ki kellene emelnie egy-két emlékezetes itteni pillanatot vagy élményt, ami az alma materéhez kötődik, akkor melyek lennének azok?
Én inkább folytatnám a tanárokat. Harmathy Attila, a polgári jogi tanárom. Egyszer vizsgáztam nála, a feleségem terhes volt, megszülte a fiamat, és nekem a polgári jogi vizsga után másnap kellett hazautaznom. Már megvolt a jegyem, ha megbuktam volna, akkor vége… (nevet) És Harmathy tanár úrnál ez a bukás ugye nem volt olyan ritka dolog. Én olyannyira felkészültem, mert az életem függött ettől. Egyrészt mivel apa lettem, haza akartam menni feltétlen, másodsorban, ez akkoriban tényleg drágának tűnt, és a jegy, és utána nem is emlékszem mikor is volt repülő, ha volt, és pénzem sem volt. Akkoriban nem úgy volt, hogy csak úgy elhalasztja az ember a vizsgáját, és akkor végezhet. Tehát vizsgáztam. Vizsga közben nagyon sokat kérdezett tőlem. Én – ahogyan emlékszem a dolgokra – válaszoltam, válaszoltam. Minél többet válaszoltam, annál szigorúbb lett a tanár úrnak az arca. Utána valamit irkált az indexembe, majd azt mondta, hogy: „Viszontlátásra!” Nem mondott semmi mást. Én nem mertem kinyitni az indexet. Nálunk volt egy nagy, szép, fekete index, és én nem mertem kinyitni. De volt egy olyan mondás a jogi egyetemisták között, hogy ”Mindegy hogy hogyan, de görbüljön.” (nevet) Valahogyan én úgy láttam, hogy inkább 2-esre tippeltem volna, de az is jó, mert átmentem. És nem emlékszem, 3-as vagy 4-es lett. Annyira örültem, és mentem haza. A következő évben, a polgári jog két vagy három szemeszteren át ment, megint vizsgáztam, megint Harmathy tanár úrnál. Akkoriban már harmadéves hallgató voltam, a magyar sokkal jobban ment, már okosabb is voltam – legalábbis én azt hittem. Vizsgáztam, vizsgáztam, megint nagyon sokat kérdezett Harmathy tanár úr, és a válaszok közben figyeltem, hogy minél többet válaszolok, annál vidámabb lesz. És én azt hittem, hogy hát ez sikerült, ez sikerült, ez sikerült. Közben az egyik barátom, aki a kulcslyukon át látta mindezt, ő is azt hitte, hogy sikerült. A tanár úr a végén azt mondta: „Kedves vagy Tisztelt Batbayar Úr! Emlékszem, hogy tavaly hogyan vizsgázott. Tavaly nem tudom mi történt, de tavaly sokkal jobb volt. Sokkal jobbak voltak a válaszai, sokkal precízebbek, sokkal pontosabbak. Most már sokkal többet beszél, sajnos sokkal pontatlanabbul.” Ugye ez már így is 1-es, és mindezt nevetve, szépen nevetve. Ez a két esemény volt.
Egyrészt most is nagyon tisztelem a Harmathy tanár urat, hogy ezzel is, a szigorúsággal is, meg a vidámsággal is, nagyon sok mindent adott nekem. Nem csak azzal az 1-esével, vagy azzal a jól sikerült vizsgával, nem csak azzal, hogy miket kérdezett, hanem azzal is, ahogyan viselkedett. És én még most is gondolkozom, sőt még az életem végéig is fog kísérni az a dolog, hogy akkor mikor kell szigorúbbnak lenni, mikor kell vidámabbnak lenni. Akkor is szigorúnak lehet lenni, amikor a többi ember azt érzi, hogy nem kell. És én tényleg a mai napig gondolkozom ezen. Sajnos nem tudok ilyen nagy emberről véleményt mondani, de én nagyon hálás vagyok a Harmathy Attila tanár úrnak azért a vizsgáért, ami sikerült és azért a bukásért is, amiből nagyon sokat tanultam. Két hét múlva mentem utóvizsgára, és sikerült is. Akkor már a tanár úr nem mondott semmit, de én éreztem, hogy most nem is kell mondani semmit. Sőt még a feleletkor is mondtam, hogy tanár úr, múltkor ilyen volt, és ha ez a vizsga nem sikerült volna, akkor így, így, így. Akkor tényleg túl sokat járt a szám. Szerintem azt is érezte a tanár úr, hogy ennek az embernek kell egy kis visszafogottság. És ez is egy fordulópont volt az életemben. Most is néha hibázok azzal, hogy túl sokat beszélek, de lehet, hogy nem a túl sok beszéd kell, hanem az a fontos 1-2 mondat. A munkámban is ez nagyon fontos. Ha meg akarom nyerni a magyarok szimpátiáját, akkor lehet, hogy nem kell beszélni többet, lehet, hogy csak egy dalt kell énekelni és kész.
És amikor sikerrel elvégezte – a nehézségek ellenére – a jogi kart, és már tudta, hogy hazatér Mongóliába, akkor megfordult a fejében, hogy egyszer még Magyarországra fogja hozni a szakmai életútja, vagy esetleg visszatér még turistaként?
Hát persze, arra gondoltam, hogy vissza fogok jönni sokszor. Legalábbis nem gondoltam, el se képzeltem volna, hogy mint nagykövet, sokáig itt fogok élni, de abban biztos voltam, hogy vissza fogok jönni. Akkoriban volt egy évfolyamtársam, egy vietnami fiú, és két dolgot mondott nekem, amiken én most is gondolkozom. „Batbayar, neked mid van? Nincs semmid, nekem pedig nyolc kicsi élelmiszer boltom van.” Ezen egyrészt, mert mindketten tanultunk, de közben ő tudott csinálni egy üzletet. Ez is egy kicsit elgondolkoztató volt. Lehet, hogy ez most csúnyán hangzik, de nem rosszindulatúan mondta ezt a vietnami barátom, hanem mi csak fel akartunk vázolni, hogy mit is tudtunk tenni az egyetemi évek alatt. Neki például sikerült ilyen kicsi üzleteket működtetni. Egy másik dolog: „Neked, Batbayar, nagyon könnyű a dolgod, mert csak 3 millió emberből kell kitűnni. Nekem pedig 80 millióból kell.” Ugye ez egyszerű. Nem hiszem, hogy ő akkoriban egy olyan filozofikus dologra gondolt. Egyszerű fiatal srácokként egymással beszélgettünk. Nagyon sok beszélgetés közben hangzott el ez a két mondat, de mind a kettő nagyon-nagyon hatott rám. Tényleg, neki 80 millió emberből kell kitűnnie, mivel Vietnamban 80 millió ember élt akkor. Mi akkoriban csak 3 millióan voltunk, most már 3,5 millióan, de akkor is kevesen a vietnami lakossághoz képest. (nevet) Úgyhogy ezen is gondolkoztam. Azért is mondom mindezeket, mert ha elkezdünk dolgozni, akkor miért vagy mi a cél. Hát persze az ember dolgozik a saját életéért, a családjáért – értük van minden, de közben az országunkról is kell gondolkoznunk. Én, amikor végeztem, akkor a diplomamunkám összehasonlító jog volt. Hat országot választottam, az alkotmánybírósági működésüket hasonlítottam össze (Franciaország, Németország, Magyarország, Oroszország, Mongólia és Kína) – különösen Kína, mint szocialista ország. Nagyon érdekes volt, és utána kiderült, hogy én vagyok az első a mongol jogászok közül, akinek a diplomamunkája alkotmánybíróságról szól. Hiszen az alkotmánybíróság az egy új fejlemény volt akkoriban. Úgyhogy arra gondoltam, hogy Magyarországra visszajövök, de ahogy meséltem, miután hazamentem, már 2-3 hónap elteltével visszaraktam a billentyűzetemre a magyar betűket. És – persze nem mondtam senkinek – ha valami jogi vagy szakmai kérdés merült föl, akkor mindig az internetre mentem, és keresgéltem a magyar megoldásokat. Akkoriban az egyik legnagyobb mongol magáncégben dolgoztam, és volt egy olyan vicc, hogy: „Ha valami történik, akkor Batbayar eltűnik néhány percre. És utána hirtelen nagyon okosan kijön.” Ebből is látszik, hogy mit csináltam. Az internet kellett, és mindig találtam megoldást, vagy legalábbis útmutatást a magyar jogban, a tanáraim könyveiben, vagy valamilyen történetben, ami Magyarországon történt. És ez is mutatja a két ország közötti hasonlóságot, mert egyrészt egy helyről származunk, de a többiről nem is beszélve. A 20. században ugyanolyan életet éltünk, ugyanúgy az országunk 2/3-át elveszítettük, ugyanúgy a saját területünkkel vagyunk körülvéve, ugyanúgy szocializmusban éltünk, és ugyanúgy rendszerváltás történt. Úgyhogy mindegy, hogy mivel fogok foglalkozni, de valahogyan biztos voltam benne, hogy vissza fogok jönni. Azonban nagyon hosszú ideig nem sikerült. 2009-ben és 2010-ben kétszer, nagyon rövid ideig (egyik alkalommal három napra, másik alkalommal két napra) tudtam csak ide látogatni.
Amíg kint volt Mongóliában, és nem volt módja visszatérni Magyarországra, addig valamilyen módon – akár közvetve – kapcsolatban tudott maradni az egyetemével, akár itt szerzett barátok révén?
Amikor valaki egyetemet végez, akkor hirtelen nagyon nagy változáson esik át, és akkor nem nagyon tudja a régi kapcsolatokat ápolni. Én különösen nagy változáson mentem át, egyrészt a családom miatt, másrészt néha olyan dolgokat, amiket én állítottam, nem tudtak vagy nem akartak elfogadni az akkori barátaim, vagy szakmatársaim. Például én elkezdtem azt állítani, hogy a halálbüntetést el kell törölni. 2000-ben ilyesmiről beszélni Mongóliában elfogadhatatlan volt. És ott volt egy nagyon nagy tudós, aki azt mondta először: „Batbayar ne európai dolgokat beszéljen, hanem a hagyományokat kell néznie.” Ázsiai országban, különösen Mongóliában, halálbüntetést megszüntetni egyáltalán nem lehetett. Például ez is. És 2000-ben mi történt Magyarországon? A halálbüntetés eltörlésének európai integrációja. Ezek közül nekem – itt is volt egy olyan ellentét, hogy na most hova kell helyezkedni – a többieket, vagyis a mongol jogot kell követnem, vagy amit tanultam. Akkor mindig mondtam magamnak, hogy én esküt tettem az iskolai ereklyére, hogy az egyetemnek a hírnevét bármikor, bárhol fel kell emelnem. Úgyhogy harcolnom kell, ezt mondtam magamnak, de ez csak egy példa. Innentől kezdve nagyon sok minden volt, amit akkoriban a mongol jogászoknak nagyon nehéz volt elfogadni, de 2013-ban eltöröltük a halálbüntetést. Akkor már én olyan állásponton voltam, hogy hát igaz, jó, hogy eltöröltük, de nem tudom, jó időpontban csináltunk-e – egy kicsit halasztani kellett volna – erről is gondolkoztam, erről is nyilatkoztam. Úgyhogy így annyira nagy változáson estem át, hogy nem nagyon tudtam a kapcsolatot ápolni, kivéve azt az internetes információszerzésemet.
Említette, hogy a 90-es évek környékén biztos az első volt, aki mongolként idejött tanulni. Mi volt a tapasztalata, amikor visszatért, hogy fogadták ezt akkoriban? Milyen volt a kialakult kép Magyarországról, a magyar nyelvről hazájában?
Ha jogászként beszélünk, akkor mindenki meg akarta nézni a diplomámat. Az is olyan vicces volt: „Ilyen nagy?” – kérdezték. (nevet) Mindig csodálkoztak: „Ez micsoda?” (nevet) És nem is nyitották ki, először megnézték a pecsétet: „Ez mi?” Most már kint van a falamon. Utána én a vízügyi hivatalban dolgoztam, akkor az én szobámban volt, és aki bejött, mindig megkérdezte, hogy mi az. És utána, ha alaposan nézték, kiderült, hogy az én nevem ott szerepel, igen, de milyen nyelven. Latinul van, és akkor ott van pl. az a „cum laude” – mondom nekik, és ők úgy néztek egymásra… Akkor nekem kellett csináltatnom egy hivatalos fordítást a diplomámról, hogy tényleg van nevem. És szépen le is fordították. Ez is olyan érdekes dolog volt például. Mikor azt mondom, hogy Magyarországon végeztem, akkor mindenki: „Na, milyenek a magyarok? Igaz-e, hogy a magyaroknak van az a mongol foltja, vagyis mongol anyajegye?” Nem tudom, Önök mennyire ismerik. Miden mongol gyereknek van egy ún. mongol foltja a fenekén, egy nem egy nagyon nagy valami, ami eltűnik úgy 2-3 éves korban. Ez az anyajegy, ez olyan pici. De ez a fiaimnál elég nagy kiterjedésű volt, olyasmi kékes valami, mintha megütötték volna. Volt egy ugandai barátom, aki itt végzett velem együtt az ELTE-n, ő bejött a szobámba a kollégiumban, meg akarta nézni ezt az anyajegyet. Levettem a nadrágot, és akkor ő azt mondta: „Ez nem anyajegy! Ki ütötte meg, te?” „Nem én” – mondom. „A feleséged?” (nevet) És utána nézi-nézi, és azt mondja viccelődve: „Hát ez Mongólia térképe, én úgy látom.” „Nem, ez Oroszország térképe! Kína és Mongólia együtt van.” Szóval ez egy olyan anyajegy, legalábbis mi azt hisszük, ami csak a mongoloknak van. Én valakitől megkérdeztem, hogy van-e ilyen a magyaroknak, de egy szülész orvos nekem azt mondta, hogy olyan 10-15 emberből 1 születik ilyen folttal. Ez annyit jelent, hogy csak és kizárólag igazi mongol vérrel rendelkező ember születik ezzel, állítólag a koreaiaknak ritkán, a magyaroknak néha van ilyen anyajegye. Mindig azt kérdezték, igaz-e ez a dolog. Én annyit tudok, hogy a magyar miniszterelnök úrnak négy lánya van, és azok közül az egyiknek volt ilyen anyajegye. Ha ez így igaz, akkor lehet, hogy egy családnak négy gyermeke közül egyiknek van, ami annyit jelent, hogy egyrészt nem lehet olyan ritka, másrészt nem mostani jelenség, hanem valamilyen genetikai eredetű lehet. És érthetően persze, hogy micsoda a gulyás. A mongolok ugyanis azt hiszik, hogy a gulyás az nem egy leves, hanem más dolog. És mindig, amikor azt mondom, hogy a gulyás az leves, akkor azt mondják: „Hát te nem tudsz magyarul semmit.” Voltak olyan esetek, amikor azt kérték tőlem, hogy mondjak néhány mondatot vagy szót magyar nyelven. Mert ők azt hiszik, hogy a magyar nyelv hasonló a mongolhoz. És amikor mondok néhány mondatot, akkor azt mondják: „Áh, egészen másmilyen.” Egy kicsit más mint a magyar, de nagyon sok közös szavunk van. Pl. (egyetemi) kar, iker, sereg, harang, kék, barna, sárga. Nagyon érdekes, és ezek a szavak, amiket mondtam, nem új szavak, ezek inkább régiek. Nem tudom, hogy pontosan mióta, de szerintem úgy 1500 éve egymástól külön élünk, és vagy egy helyről származunk, vagy egy helyen, egymás mellett élhettünk. De inkább én arra tippelnék, hogy a hunoktól származunk mind a ketten, és tényleg ez a Hunor-Magor történet vagy legenda szerintem a mongolokról és magyarokról szól.
És a felsoroltakon kívül volt Önnek valamilyen előzetes feltevése a magyarokról, vagy olyan kulturális különbség, amin nagyon megütközött, amikor idekerült egyetemista korában?
Hát olyan dolog, amin annyira megütköztem volna, nem volt. Nem annyira éreztem kulturális különbségeket, de voltak olyan kisebb dolgok, mint például a sör. Nem annyira tudtam, hogy az micsoda. És akkor a dohányzás. A csinos lányok dohányoznak, a csinos lányok és fiúk nem egyet, nem kettőt, de 4-5 korsót isznak. Eleinte nekem ez furcsa volt. Úgyhogy nem voltak nagyon nagy különbségek, de lehet szerintem, hogy mi is akkoriban egy kicsit zárkózottabbak voltunk, mint a mostaniak. Én tehát annyira nem tapasztaltam negatív dolgokat, vagy nem éreztem annyira nagy kulturális különbségeket. De voltak olyan esetek, mint például amikor nyelvet tanultunk, hogy a szegény vietnami barátunknak meg kellett tanulni a latin ábécét. Akkor éreztem különbségeket. Nekünk nem volt annyira nehéz, és akkor gondoltam, hogy hát mi tényleg nem egy picit vagyunk mások mint az ázsiaiak, de egyben mások mint az európaiak, ezért is szoktuk magunkat Közép-Ázsiának nevezni. Mostani szóval, nemzetközi szinten oroszul szrednyijnek nevezik azokat az országokat, amelyek inkább Ázsia felé rendelkeznek hagyománnyal, mi pedig – akkor is, amikor az oroszoknak nem volt hatása – egy kicsit különc nép voltunk Ázsián belül. Mert az ázsiaiak mindig meleg időjáráshoz voltak szokva, mi pedig a hideghez is, meleghez is. Emiatt egészen más az étkezésünk, egészen mások a hagyományaink. Ezért is sikerült a világ legnagyobb birodalmát fölépíteni.
És említette, hogy például a sör az olyan volt, amit nemigen ismert. Most, hogy már hosszabb ideje itt él Magyarországon, van kedvenc magyar étele-itala? Vagy olyan helyszín, ahova szeret rendszeresen ellátogatni?
Én mindenhova szeretek menni, mert új dolgokat szeretek nézni. De Budapesten sajnos nem nagyon találok igazi magyar konyhát, mindig olyan turistáknak való, magyarnak nevezett ételek vannak csak. Igazi magyar ételeket inkább vidéki éttermekben, vagy vidéki családoknál szoktam enni. A pörkölt az egyik kedvencem, a karcagi pörkölt például. Bocsánat, hogy ezt mondom, de már felsőbb szintű tudással rendelkezem az evésről és ivásról. Persze én nem nagyon szoktam sört inni, a borról fogalmam sincs, de a jó pálinkának szeretem szagolni az illatát, mert mint mongol nem nagyon szoktam gyümölcsöket enni. Nem azt mondom, hogy nem szeretem, de amikor gyerek voltam, akkor nem ettem, és most már nem annyira eszem. A cseresznyét itt mindenki nagyon szereti, itt van, ott van, meg az eper is, de én valahogyan, nem tudom miért, de nem nagyon eszem. Ellenben ha itt lenne egy cseresznyepálinka… Én nagyon szeretem az illatát érezni. És akkor eszembe jut a magyar falusiaknak az a mondása, hogy: „A gyümölcsnek a legjava a pálinkában van.” Szerintem ez igaz is, mert mi mongolok nem annyira eszünk zöldséget, és akkor ott van a magyarázata, hogy a mi állataink azokat a gyógynövényeket legelik, amikre szükségünk van, és mi a saját állatunk húsán keresztül átvesszük a vitaminokat és a szükséges tápanyagokat. Ez ugyanaz, mint a pálinka esete. Még érdekesebb, hogy azért is szeretem a pálinkát – nem csak mint italt, hanem mint terméket –, mert csak Magyarországon lehet készíteni. Persze, most már máshol is készítenek pálinkát, de az nem az igazi. Az igazi házi pálinka, az az igazi. Ugyanúgy, mint Mongóliában a kumisz, csak a jurtában jó, máshol nem. Idehozom példának okáért a kancatejet, itt is csinálnak kumiszt, de ez nem az a kumisz, amit mi szeretünk. Szerintem lehet, hogy azért „szeretem” a pálinkát, mert hungarikum. Máshol nem lehet igazit kapni. A kumiszt azért, ha úgy neveznénk mongolikum, mert csak ott, csak helyben lehet kóstolni. És ott finom. Mi a nagy birodalmunkra nagyon büszkék vagyunk, és mindenki kérdezi – tudományos szempontból is –, hogy hogyan sikerült a mongoloknak ezt a nagy birodalmat felépíteni. Sőt még jogi szempontból is. Olyan kicsinyek voltak, hogyan tudták ezt a nagy birodalmat 60-70 éven át, még ha az Aranyhordáról beszélünk 300 éven át fenntartani, hogyan tudtak megmaradni. Ugye ez már jogi kérdés, szabályozás kérdése. Annak is vannak saját titkai. Például a nagy hadjáratnak a titka a mongol hús és mongol kumisz – mi legalábbis azt hisszük. De a magyarok megmaradásának is a titka szerintem az étellel és itallal lehet kapcsolatos. Ezért szeretem mindazokat, amiket magyarnak neveznek. Azonban a barátaim is tudják, hogy nem szeretem a tiszai halászlevet, még a bajai halászlevet sem – persze kóstoltam –, azért mert én nem eszem halat.
Milyen gyakran nyílik lehetősége nagykövetként, hogy hazalátogasson? Vagy mi az, amit a legjobban hiányol a szülőföldjéről?
A lovaglás. Mondtam az egyik barátomnak, aki Baján lakik – csak úgy beszélgetés közben –, hogy Magyarországon sajnos nem tudok lovagolni. Ő azt mondta: „Hát látom a facebook oldaladat, ott lovagolsz, itt lovagolsz.” Én mondtam, hogy ez nem az igazi, egy helyen körbejárni, az szerintünk nem lovaglás. A nomád embereknek az a szabadságérzete lehet, hogy más. Mert itt nem kell irányítani a lovat, mert a ló tudja, hogy hova kell menni. És ha szabad vagyok, akkor szegény ló se tudja, hogy merre kell menni, így a ló és miközöttünk ki kell alakulnia egy olyan egységnek, amelyben én fogom mutatni, hogy hova kell menni, és ő fog engedelmeskedni. És ha ő nem akar engedelmeskedni, akkor baj történik, és akkor lesz gond, hogy ki az erősebb, és mondhatni innentől kezdve a lovaglásnak a kultúrája is más. Mi, kívülről úgy látszik, mintha agyonvernénk a lovainkat, pedig csak mutatjuk, hogy én vagyok a gazda, itt én döntök, és neki oda kell mennie, ahova. Szegény barátom olyan kirándulást is szervezett, hogy kimentünk az erdőbe és ott lovagoltunk. Tereplovaglás. Ez az igazi. A másik pedig, hogy Magyarországon nagyon szép lovak vannak, de nagyon magasak. (nevet) Én a lóról inkább le szoktam ugrani, de amikor egyszer egy nagyon szép, nagyon magas lóról leugrottam, közben azon gondolkoztam, mikor érek le. A mongol ló pedig nagyon alacsony, de szívós. Ha póninak mondják, meg fognak sértődni a mongolok, de vannak olyan pónilovak, amik ugyanúgy néznek ki, mint a mongol lovak. Ezért a középkorban, amikor mongolokat láttak, akkor kinevették őket a szép lovakkal rendelkező lovagok, és ez volt a vesztük. Egyébként nagyon hasonló a mongol ló a huculhoz. Ráadásul a mongol ló érdekes módon nem eszik takarmányt, saját maga keresi meg a táplálékát. Így a hadjáratkor a katonának nem kellett vigyáznia a lóra, itt pedig a huszároknak az egyik legfontosabb dolga az volt, hogy a lónak takarmányt biztosítsanak. Ezt a mongoloknak nem kellett. A legjobban hiányzik tehát – persze, a lovaglás is – egy másik dolog, a vitatkozás. Mert néha-néha én azon gondolkozom, hogy nagyon sokat kell tanulnunk Magyarországtól. Ahogy meséltem eddig, nagyon sok hasonlóság van közöttünk, ugyanolyan hibákat követtünk el, és hogy hogyan tudjuk ezeket a hibákat elkerülni, vagy helyrehozni, ezeket szeretném elmesélni a mongol politikusoknak. Őszintén szólva ez jobban hiányzik, mint a lovaglás, mert néha mint jogász érzem a felelősséget, hogy ha ezeket nem mondanám el, vagy nem értetném meg az emberekkel, akkor lehet hogy ugyanolyan hibákat fogunk elkövetni mint Magyarország, amiknek az eredménye a mi gyerekeinkre lesz hatással. És akkor, ha én egy apa vagyok, ha én egy családfő vagyok, akkor a családomért kell harcolnom. De a mostani világban a családért harcolni nem azt jelenti, hogy neki 3 millió dollárt adunk, a többieknek pedig nem. Ehelyett inkább azt a 3 millió dollárt 300 millióba tesszük, és akkor az egész pénzt az országnak adjuk, vagy országként eladjuk, és mindenki legyen boldog, ne egyedül egyvalaki. Például ezen gondolkozom.
Nagyon régóta, gyerekkorom óta, és egyetemista koromban is, nagyon izgatott a kérdés, hogy mi az igazságosság. Nyelvileg is nehéz kimondani (nevet), de ezen is még gondolkozom. És mindezeket szeretném megvitatni. Biztos, hogy öt év nagyköveti munka alatt nagyon sok dolog változott nem csak bennem, hanem Mongóliában is, sőt még a világban is. Lehet, hogy én rosszul látom, hogy mindent meg kell tanulni a magyaroktól, de annyi biztos, hogy nagyon sok minden van, amit meg lehet tanulni, mert harminc vagy húsz évvel ezelőtt, amikor elvégeztem az egyetemet, azt mondtam nagyon sok mindenkinek, hogy a magyar jogtól nagyon sok mindent kell tanulni. És azt állították, hogy nem annyira, mert oroszon keresztül, vagy a németeken keresztül menni fog. És utána kiderült, hogy tényleg nagyon sok olyan helyzet volt, amikor ha rögtön másoltuk volna a magyar szabályozásokat, akkor sokkal kevesebb időt veszítettünk volna el, vagy nagyon sok időt spóroltunk volna.
És mi az esetleg, amit a magyarok tanulhatnának el a mongoloktól?
Én szerintem a családon belüli – keresem a szavakat – nem tiszteletre gondolok, hanem inkább a családon belüli közösségre. Ugye a család, az inkább, amikor az európaiak elkezdenek gondolkozni rajta, mindig két ember közti szerelmet vagy kapcsolatot jelent. A mongol nyelvben, vagy a mi gondolkodásunkban, amikor családról beszélünk, akkor vagy a gyerekre, vagy a szüleire gondolunk, úgyhogy ez is egy más megközelítés, persze mind a kettő igaz. De én a családon a szülő és gyerek közötti kapcsolatot értem, illetve a gyerek és szülő közötti kapcsolatot. Vagyis például én, ha egy családra gondolok, akkor elsősorban az elődeinkre vagy az én apukámra, szüleimre, meg a feleségem szüleire gondolok. Horizontálisan pedig a testvéreinkre, lefele a gyerekeinkre. Szerintem ezeknek a hagyománya az, amit nem kell annyira eltanulni a mongoloktól, hanem felidézni, mivel nagyon sok mindent elvesztettek a hagyományaikból a magyarok az eltelt idő alatt. Van egy közmondás, amit én nagyon nem értek, vagy nagyon nem helyeslek: egy rossz gyerekre – neki nem volt gyerekszobája. Én szerintem nem kell gyerekszoba, nem kell annyira külön lenni, hanem együtt kell növekednie a gyereknek a testvéreivel és még a szüleivel is. Hiszen a mongolok jurtában élnek. (Pontosítjuk a mondás értelmezését, ti. hogy akkor használjuk, amikor egy gyerek nincs rendesen megnevelve, nem tanult meg a szüleitől elég viselkedési módot.) Akkor így azon kell gondolkoznunk, hogyan értelmezzük a közmondást. Ha így értik, akkor én teljesen egyetértek. De a magyar nyelv azért szép, azért szeretem a magyar nyelvet, mert nagyon sokféleképpen lehet értelmezni. Én például inkább szó szerint értem, de a magyar nyelvben nagyon sok titkosított, rejtett jelentés van, különösen a közmondásokban. Én – persze nekem nincs jogom, de – ha olyasmire gondolnék, amit el lehet a magyaroknak tanulni a mongoloktól, nem is a mongoloktól, hanem a nomád életmódtól annak a hagyományait, ami a magyaroknak is megvolt. Arra érdemes visszatekinteni, és érdemes újjáéleszteni, mert az ember egyedül sohasem boldogul. És a családról persze, európai értelemben a család két ember életére vonatkozik, arról is, de a tágabb értelemben vett családról is kell gondolkozni.
Beszéltünk már arról is, hogy kb. 1000 mongol egyetemista tanul itt Magyarországon. Mit gondol, minek köszönhető, hogy ennyire megnövekedett az érdeklődés a magyar egyetemek iránt?
Egyrészt hálával tartozunk a magyar kormánynak, mert évente 200 mongol egyetemistát fogad. Másodsorban, akikről beszéltünk, akik Magyarországon végeztek, azoknak az eredménye, azoknak a sikere mutatja a mongoloknak, hogy érdemes itt tanulni. Harmadsorban már szerencsére belátják azt, hogy például az Oxfordon tanult jogász Mongóliában mit keres. Minden szerződés, minden dolog a római rendszer szerint működik, és akkor mit keres itt valaki, aki az angolszász jogrendszert tanulta. Vannak olyanok, akik Amerikában, Ausztráliában nagyon-nagyon híres, nagyon-nagyon jó iskolákat végeznek, különösen jogászok, és otthon nem annyira tudják használni azt a szép tudást, mert más a rendszer. Például a nagyon nagy hírű egyetemeken végzett közgazdászok, akik a közgazdaságot kutatták, nagyon szép eredményeket értek el, de Mongóliában klasszikus értelemben vett piacgazdaság nem működik, nem is fog működni, mert egy ilyen nagy területen, ilyen pici lakossággal – és a lakosságnak a 2/3-a 35 év alatt van – ez a piacgazdaság nekünk csak elmélet marad. És akkor már az államnak kell gondoskodnia arról, hogy mit tudunk így tenni. Olyan országokban kell tanulnia a fiataloknak, ahol ezekre is gondolnak, például Magyarországon. Nem nagy ország, de 10 millió ember él itt, az nekünk már nagy. Persze a terület nagyon pici, de Magyarországtól lehet tanulni. Például a kisvárosoknak, a kistelepüléseknek az életére, és a fiatalok és az idősek arányára is lehet gondolni. Továbbá tényleg nagyon közel állnak a magyar egyetemek a mongolokhoz, azért mert olyan tárgyakat, vagy olyan szakmákat tanítanak a magyar egyetemeken, amik nekünk nagyon kellenek. (Pl. vízügy, környezetvédelem, mérnöki képzés.) Ott, Oroszország és Kína között másképpen kell mindezt kezelni, ott kellenek más emberek. Ha az oroszokkal és a kínaiakkal az ő szabályaik szerint játszunk, akkor nem tudunk nyerni. Ehelyett olyan embereket kell felkészítenünk, akik az európai szabályokat is ismerik, a szakmákat is. És amikor először jöttem Magyarországra, mint nagykövet, 70 egyetemista volt, most 1000 körüli a létszámuk – persze pontosan nem lehet tudni. Minden évben 200-an jönnek, ahogyan én számolgattam, már közel 200-an befejezték az egyetemet – ugye 3 fajta képzés van: az alapképzésben tanulók most kezdenek végezni, a doktorok pedig most kezdik védeni a doktori munkájukat. A mesteres hallgatók pedig 2 év alatt gyorsan végeznek, sőt még vannak olyanok is, akik itt végezték el a mestert és doktorira is jelentkeznek. Szerencsére 2017 óta minden évben legalább 700-an jelentkeznek erre a 200 helyre, és Magyarország lett most már az az ország Európában, ahol a legtöbb mongol egyetemista tanul. Előtte Németország volt, most már sokkal többen vagyunk itt. És tényleg a magyar egyetemeknek a diplomája, vagy a mongolok Magyarországról való elképzelése nagyon pozitív. Pozitív is volt, de pozitív is lett. És én nagyon bátran azt mondom, hogy – sőt még azt is szoktam mondani nagyképűen, hogy – az én munkámnak az egyik eredménye ez. Nemcsak azért, mert én dolgoztam, hanem azért mert, ha itt végzett, magyarul beszélő valaki nagykövetként működik, akkor minden magyar, minden mongol csak egyszerűen látja, hogy mit tudunk tenni. És most Mongóliában is mongolul beszélő magyar nagykövet asszony működik, dolgozik, ez is sokat segít nekünk.
Mivel Ön élt Magyarországon is, Mongóliában is, mindkét országban épített karriert, és mindkét nyelvet beszéli, mit tanácsolna azoknak az akár magyar, akár mongol diákoknak, akik hezitálnak külföldi tanulmányútra menni?
Az embernek az életét szerintem három részre lehet osztani. Egyik, az első, boldognak lenni, a második tanulni, a harmadik harcolni. Boldognak lenni a gyerekkort jelenti, érthető. Tanulni az már szerintem az egyetem időszaka, olyan 32 vagy 30 éves korig, ha lehet, minél többet kell átvenni a tudománytól, minél többet kell tanulni, és utána, amikor harcban lesz valaki valamikor, az a tanulás, az a mondat, az a szó, amit olvasott, vagy hallott a tanártól, biztos, hogy nagyon nagy segítségére lesz. Úgyhogy, ha tanulni akar valaki, máshova kell menni, mert akkor sokkal többet tud tanulni. Lehet, hogy egyetemen nem, de útközben például. Amikor én először jöttem Mongóliából Budapestre, vonattal jöttem, és Ulánbátor és Moszkva között 5 napot, Moszkva és Budapest között 2 napot, összesen egy hetet kellett utazni. Gyönyörű volt az út. Sajnos Omszkban, ez a második vagy a harmadik nap lehetett, elloptak tőlem mindent – az útlevelemtől kezdve a pénzemen át mindent, amit egy helyen tartottam. És amikor leszálltam a vonatról Moszkvában, rögtön odamentem a mongol nagykövetséghez, és én akkor ott először életemben mentem mongol nagykövetségre, este 10 óra környékén. Egy idős portás bácsi kijött, és azt mondta: „Hát gyermekem, látszik, hogy mongolul szépen beszélsz, de semmi más nincs, ami bizonyítja, hogy mongol állampolgár vagy.” Akkor kezdtem el gondolkozni, mint jogász, hogy kit nevezünk állampolgárnak. Nagyon egyszerű, akinek van igazolványa, vagy aki tudja azt bizonyítani. Mindegy hogy igazolvánnyal, útlevéllel, vagy ujjlenyomattal, de csak az az állampolgár, vagy nagyon egyszerűen annak lehet joga vagy lehetősége belépni egy nagykövetségre, aki tudja bizonyítani az állampolgárságát. Ez például nekem nagyon nagy lecke volt. Másnap beszéltem apukámmal, aki azt mondta, hogy „Nagyfiam, nem fog menni, gyere vissza!” Ugye szegény, ha az első utazáskor már elveszíti a fia mindenét, akkor neki nem fog menni. (nevet) Én annyit mondtam: „Nem apuka, ha már elkezdtem, akkor végigcsinálom.” És azóta néhányszor ellopták tőlem, vagy én veszítettem el a pénztárcám, mindenem, de mindig azon gondolkozom, hogy ki vagyok én. De nem olyan filozófiai a kérdés, hanem csak hogy kinek, mikor tudok mit mutatni vagy hogyan tudom bizonyítani az állampolgárságomat. Csak ezzel tud valaki tanulni. Utána, Omszk után, a második napon – mivel mindent elloptak tőlem – nekem nem volt pénzem ennivalóra. Persze ott voltak együtt a srácok, ők adtak nekem enni, de akkor először a kabátomat adtam el. Eladás közben én elbeszélgettem egy orosz sráccal, addig nem annyira használtam az orosz nyelvtudásom, és kellett. Na, ez a két eset nekem azt tanította például, hogy érdemes volt elindulni Mongóliából. Ha nem indultam volna el, akkor nem tanultam volna meg ezt. Úgyhogy a fiataloknak ennyit mondok, ha valaki nem próbálkozik, akkor nem tanul semmit. Ha próbálkozik, lehet, hogy 99-szer hibázik, de egyszer az igazi siker el fog jönni. Lehet, hogy nem érzi, micsoda a hiba, micsoda a siker, mostani siker, lehet, hogy hiba, de a mostani hibák lehet, hogy az életének legnagyobb sikerei.
Végezetül: mi a kedvenc magyar szava?
Természetesen. (nevet) Ez a szó… Szerintem nem kell magyarázni, de természetesen – szerintem minden benne van. Én, mint jogász, persze egyrészt nagyon büszke vagyok, hogy jogász vagyok és ilyen jó iskolát végeztem, ennek az egyetemnek a falán valamikor kint volt a képem is, mint végzős, és ott vannak az irataimban az én a jegyeim. És ez természetes dolog. Másrészt én a mongol vízügyi hivatalban jogász létemre hét évet dolgoztam, és nagyon sok mindenki kérdezi tőlem, hogy egy jogász mit keres a vízügyi területen. Ez úgy jött, hogy én dolgoztam a vízszabályozási törvénytervezeten. Akkor én azt gondoltam, hogy csak két évet fogok ott dolgozni. Utána kettőből már hét lett, mert olyannyira beleszerettem a vízügybe, hiszen a vízügy már a mongoloknak, de nem csak a mongoloknak, hanem mindenkinek a jövőt jelenti. Szerintem, ha valaki politikus akar lenni, ha egy politikus valamit tenni akar a népéért, akkor nem a választással, hanem a vízüggyel kell foglalkoznia. Ettől kezdve természetvédő, vagy természeti ember lettem. Ez is kapcsolódik ugye ehhez a szóhoz – természetesen. És természetesen, mint apa, természetesen, mint családfő, a gyerekeimért és a gyerekekért, vagyis a jövőért is kell, ha kell, harcolni, ha kell, építeni. És ezeket összesimítva én nagyon szeretem ezt a szót kimondani is, a kedvencem – természetesen.
Comments0
Please log in to see or add a comment
Suggested Articles