ELTE 700 szóban - Az én ELTE-s történetem: Jankovits György

A 2021-es év folyamán ismét kiírta irodalmi pályázatát az ELTE Alumni Központ és az ELTE Online az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével. Az eredményhirdetésre online, 2022. május 26-án került sor a pályázók, a bíráló bizottság és a szervezők jelenlétében. Az ünnepélyes díjkiosztó az ELTE Alumni Est keretében kerül megtartásra 2022. december 2-án. Cikkünkben Jankovits György (TTK '57), az idei második helyezett írását olvashatja. 

Jankovits György: Az én ELTE-s történetem

Első generációs értelmiségi vagyok, kinek indulása – 1947-ben – a kaposvári NÉKOSZ-hoz vezetett. A diákos éveim fontos állomásán, a színjeles érettségi után – tanárnak lenni – hajtott a vágy. 1957-ben az ELTE-TTK kitűnő diplomájával, a nyugati végeken – Győrben – kezdtem tanítani, s itt is köszöntem el 1997-ben az iskolától.

ELTE-s alumnisként, örömmel szólalok meg és emlékezem

- 1. feledhetetlen tanáromra és az egyik szellemi párbajunkra,

- 2. a nyolc mat-fizes diák 1956-os mohácsi árvizes közreműködésére, végül

- 3. tedeum gyanánt, a lelkemből kicsordult hozsannára.

– Diákos tantárgyaim közt tallózva, leginkább a geometria professzoromnál, a kétszeres Kossuth-díjas, akadémikus Hajós Györgynél időz az emlékezetem. Mint embert, generációkra hagyományozódó mítosz lengte körül. A róla szóló legendák centrumában nem a bogaras, különc matematikus állt, hanem az, akinek néhány mondatos megszólalása elég ahhoz, hogy kitűnjék: a hazai  palettán ő egy páratlan jelenség. Külsejében semmi feltűnő, inkább alacsony, szálkás-sportos alkatú. Arca rokonszenves, akár egy tipikus utcai járókelő. Abban különbözik a szokványostól, hogy mindig elegáns, s az imponáló úriember benyomását kelti.

 A kommunikációjában távolságtartó és szűkszavú. Előadóként vonzó az artikulációja, nem hadar, nem ööö-zik, mássalhangzóit néha keményebben, ropogtatva teszi hangsúlyosabbá. Jól játszik a hangszínnel, a hangerővel, a tempóval, sőt a szükséges és elégséges mértékig a teátrális eszközök sem voltak távol tőle. Ám ha matematikusként nyilvánult meg, akkor azonnal feltűnt a lehengerlő precizitása, logikus vonalvezetése, s azon rendkívül értékes tulajdonsága, hogy a szabatosság mellett a szemléletességre is figyelmet fordított. Ezek a tulajdonságok a vizsgáztatásában is tetten érhetők. Nem véletlen, hogy a nyilvános és szimultán vizsgáztatását szívesen látogatták más évfolyamok, szakok, egyetemek hallgatói.

 Az index átvételekor a Hajós megkérdezte a diákot, hogy milyen érdemjegyért indul, s a továbbiakat már ehhez súlyozta: fogalmak, definíciók, példák, bizonyítások. A vizsga egyben a közönséget szórakoztató technikai bravúr, szellemi párbaj élményét is adta, s amikor Hajós úgy látta, hogy biztonsággal dönthet az érdemjegyről, azt az indexbe beírta, a hallgatót magához hívta, s teljesítményéről egy tömör, nyilvános értékelést adott.

 Én négyszer vizsgáztam Hajósnál. Az első egyetemi vizsgámat nála abszolváltam, szerényen a négyesért indultam, s kölcsönös elégedettséggel, 10 percen belül az indexbe került az első ELTE-s érdemjegyem. Az ezt követő két Hajós vizsgám mindegyike jeles volt, s az utolsóra is nagyon felkészültem. A tételem egy hosszadalmas, bonyolult, elágazásokkal terhelt levezetés volt, a végén egy könnyű diszkusszióval. A már-már fölényes magabiztosságomhoz ekkor egy elemi figyelmetlenség társult, s bár Hajós ezt szellemesen bírálta, én válaszul a hibámat - hibátlanként ismételgettem. Végül, Hajós ezt dörögte: ”Mondom én Önnek Jankovits György, amit tud, azt nagyon tudja, de amit nem, ott makacsul mellébeszél. Jót adtam!”  E vizsgám szerénységre intő tanulsága, mindmáig kísér!

– A tudomány közeli napjaink mellett, emlékezni akarok egy társadalmi szolidaritásunkat jelző eseményre, arra, hogy az 1956-os dunai jeges árvíz utáni munkálatokban 30 ELTE-s diák, köztük 8-an az évfolyamunkról, dolgozott. Mezőfalván, egy család – nagymama, leánya, unokája – összedőlt házát elbontottuk és helyébe egy 5x6 méteres tégla épületet  – a következő néhány hónapra  ideiglenes lakhatást – teremtettünk. A 8 napos munka végeztével az „asszonyok” vendégei voltunk lecsós búcsúvacsorára, alföldi rizlingre, s nem győztek hálálkodni a szolgálatunkért. A nótára hajló hangulatot a nagymama melengette a „hideg szél fúj édesanyám” kezdetű dallal, majd abbahagyta, „maguk ezt úgy sem tudják”…. Elfordulok….ez anyám nótája…..könnyezek, majd rákezdek a második strófára: ”Ellőtték a jobb karomat folyik piros vérem”……

 Másnap kora reggel dunai hajó vitt Budapestre. Könnyes a búcsú a háziaktól, és mi derűs lélekkel ismertünk rá az elesett embereken való segítés új hajtóerőire, az önzetlenségre és a mások boldogságán ébredő saját örömünkre.

– Bár a 700 szavas penzum a történésról szól, én tán 90 szó erejéig, tedeum gyanánt, azt vallomásra cserélem.

Legőszintébb kitárulkozásként vallom: életem legtartósabb, legtisztább, legmegbízhatóbb örömforrása az a gyönyörűség, amelyet a matematika rendjén, ösvényein való bolyongás nyújt nekem. Ezekre az ösvényekre az ELTE által kínált úton járva találtam rá. E tudomány természete, a közvetítőinek buzgalma ma is e szerelem vonzásában tart. S ha valaha az öregdiákok rajongása glóriás ünnepet varázsol az ELTE köré, biztosan ott leszek ünnep kocsit tolni, az ünnepeltet áldva, sírva koszorúzni.

A kilencvenedik  évem küszöbén járva hálával nyugtázom, hogy matematika tanár lehettem, ekként nemcsak az elvont gondolkodás fényeit mutattam meg diákjaimnak, hanem láttattam a lét maradandó örömeit, s a töltező szellem bő vigalmát is. S most, a katedránál töltött 40 év után boldognak, sikeresnek, gazdagnak érzem magam. A hozzám öregedett diákjaim tekintete, sugárzása tesz igazán gazdaggá!