Az én ELTE-s történetem: Tárik Meszár - Az egyetem fogságában
2019 októberében indította el prózaíró pályázatát az ELTE Alumni Központ és az ELTE Online az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével. Az eredményhirdetésre február 27-én, az ELTE Online 15. születésnapján került sor. Cikkünkben Tárik Meszár, az egyik díjazott írását olvashatja:
Tárik Meszár
Az én ELTE-s történetem: Az egyetem fogságában
Történetem egészen BA-s éveim legelejéig nyúlik vissza, mikor még gólyaként koptattam a BTK padjait és kicsit idegenül bolyongtam a Múzeum körút patinás épületei között. Seregnyi kurzust vettem fel az első szemeszterben, és időnként komoly bonyodalmat okozott odaérni az órák kezdetére. Pedig ilyenkor (még) dolgozik a megfelelni akarás, ezért sem akartam késve érkezni egy olyan tanterembe, ahol tömegek zsúfolódnak össze egy átlagos oktatási napon. A gimnáziumomban megszokott szűkös tereket és apró termeket felváltották a tágas aulák és nagyelőadók. Ez utóbbiak általában több bejárattal bírnak, így úgy gondoltam, hogy ha valaki késve érkezik az adott előadásról, akkor minden irányból könnyen kíváncsi szempárok kereszttüzébe kerülhet. A szégyent elkerülve, mindig próbáltam a lehető leghamarabb a terembe érni.
Feliratkoztam egy érdekesnek tűnő tantárgyra, amelyet igencsak izgatottan vártam, mivel már akkor is tisztában voltam vele, hogy a Közel-Kelet történelmével szeretnék foglalkozni hosszabb távon, ezért ezt a kurzust mindenképpen a lehető legjobb produktummal szerettem volna abszolválni. Sajnos akkor még nem ismertem a régi latin közmondást: Obsta principiis! (Óvakodj a kezdeteknél!). Nagy lelkesedésem később abba torkollott, hogy az első órán meg sem jelentem, na de ne szaladjunk ennyire előre.
Mondanom sem kell, hogy ez mekkora trauma volt egy olyan gólyának, aki komoly elhivatottsággal és céltudatos hozzáállással rendelkezik, pláne ha kiderül, hogy egy klasszikus “vécében beragadós” sztori áldozatává is vált egyben.
Történt ugyanis, hogy két előadás között volt néhány szabad percem, mikor úgy gondoltam eljött az ideje meglátogatni a mellékhelyiséget. Teljesen gyanútlanul sétáltam be a Múzeum krt. "D" épületének illemhelyiségébe, mit sem sejtve arról, hogy az elkövetkező 30 percemet egy kis 1 négyzetméteres lyukban fogom tölteni. Magamra csuktam az ajtót és elfordítottam a reteszt, közben pedig azon járt az eszem, hogy illene egy hangyányival még a kezdés előtt a tanterembe érni. Azonban ami ezután következett az alaposan keresztülhúzta a számításaimat.
Dolgom végeztével meglepődve konstatáltam, hogy a tolózárat nem tudom elfordítani és emiatt értelemszerűen képtelen vagyok a helyiséget elhagyni. Úgy éreztem magamat, mintha a konstantinápolyi Héttoronyba kerültem volna. Ekkor még nem uralkodott el rajtam a kétségbeesés, gondoltam az erő mindent megold, és talán ügyességemnek köszönhetően önerőből kiszabadulok. Ezen az alapon megragadtam a reteszt és erőnek erejével elfordítottam, ami kiszakadt a helyéről és az ajtó túloldalán landolt, miközben az ajtó továbbra is zárva maradt. A kis akciómnak köszönhetően egy kb. 8 cm átmérőjű rés keletkezett a zár helyén, ahonnan könnyedén ki tudtam kukucskálni. A nyíláson keresztül tisztán láttam a földre hullott szerkezetet és az is bevillant, hogy épp újdonsült egyetemem tulajdonát tettem tönkre az imént.
Ennél a pontnál már megjelentek baljós gondolatok, de azért igyekeztem elhessegetni őket. A rongálás ténye volt a legkisebb problémám, és a cél szentesíti az eszközt alapon a földre hullott vasat utólag járulékos veszteségként könyveltem el magamban. Ezután az a nagyszerű ötletem támadt, hogy passzivitásba vonulok és majd ha a szükség valakit az illemhely felé sodor, akkor jelzek neki, s könnyedén megmenekülök. Határtalan optimizmusommal azt sem tartottam kizártnak, hogy talán még az órára is időben beérek.
Ez még nem a messenger korszaka volt, legfeljebb telefonhívással lett volna esély segítséget kérni, de persze egy valamirevaló elsőéves nem bajlódik holmi egyenlegfeltöltéssel, így általában sosincs felhasználható összeg a mobilján, ezért a telefonos segítség kiesett a játékból. Eltelt néhány perc, majd nyilvánvalóvá vált, hogy a kezdésre már nem fogok odaérni.
Fogságba esésem után 10 perccel két diák hangját véltem felfedezni, akik a mosdó felé közeledtek. Amikor kinéztem a hasadékon már a piszoárnál álltak, s mivel nem akartam félbeszakítani tevékenységüket, úgy gondoltam, hogy inkább megvárom míg végeznek, csak azután szólok nekik. Ekkor azonban bejött egy harmadik személy is, aki csak a mosdót használta, majd amikor végzett, a kezeit a szárító alá helyezte, ami olyan nagy hangot generált, hogy elejét vette elhaló próbálkozásomnak. Szerencsétlenségemre egyikük se vette észre a törött zárszerkezetet a padlón és egyikük se hallotta meg a hangomat a zúgó kézszárítónak köszönhetően.
Acta est fabula, újra egyedül maradtam, de ekkor már nem siettem sehova. A megoldhatatlannak tűnő szituáció ellenére sem estem pánikba, inkább táskámból elővettem szótárfüzetemet és ismétlés a tudás anyja jeligével az abban található szavakat és kifejezéseket kezdtem el memorizálni. Itt eszembe jutottak Michel Foucault szavai, aki szerint a falak büntetik a bűnt és a cellában a fogoly szembekerül önmagával. Habár nem kőfalak vettek körül, hanem műanyag lemezek, mégis cellaként tekintettem lokációmra, azt azonban homály fedte, hogy miféle bűnök miatt csöppentem ezen szituációba. A francia filozófus bizonyosan nem kezdő egyetemisták túlbuzgó habitusára asszociált, mikor a bűnről értekezett, bár nyilvánvalóvá vált, hogy túlzásokba estem egyetemi pályafutásom kezdeti szakaszában. Azonban végletes tanulási szokásaim és megfelelési kényszerem ezidáig még nem sodortak ilyen kínos helyzetbe diákéveim alatt.
Albert Camus szavai is vészjóslóan felsejlettek, miszerint mindenféle szélsőség tragédiához vezet, bár utólag visszagondolva azért messze álltam tőle. Elvégre nem sorscsapás ha bezárjuk magunkat és egy kicsit lelassítunk, meg azt is éreztem, hogy a tanuláshoz való lelkes hozzáállásom kinyilvánításának nem egy árnyékszékre hasonlító placcon van a helye, ezért eltettem a füzetet és Foucault tanácsára megpróbáltam szembekerülni magammal.
Az önvizsgálat bűntudatot szült, megbánást amiért a szótáramat a táska mélyére száműztem. Így még inkább mankó nélkül maradtam és a teljes kilátástalanság felidéztette bennem Kafka egyik novelláját, amit nem sokkal korábban ismertem meg: 'Az átváltozást'. Ebben a műben a főszereplő Gregor bogárrá változott és életképtelenné vált. Ez a három részből álló alkotás a magány és elidegenedés ábrázolásának mesterműve, ahol a magatehetetlen "főhős" vergődése beleillett a kialakult helyzetbe.
A saját történetemben a tolózár szétesésére, mint egyfajta büntetésre kezdtem tekinteni, amelyet talán túlzott motiváltságom idézett elő. Ilyen és ehhez hasonló elméletek villantak be, de csodák csodájára megcsörrent a mobilom. A bátyám hívott valami miatt, amire már magam sem emlékszem, és nem akart hinni a fülének, amikor tudomást szerzett az esetről. Szerencsére nem tartott sokáig, míg a Kosztolányi Dezső térről az Astoriáig ért, bár mint utólag kiderült ő is majdhogynem fennragadt a 49-esen, mert ott sem nyílt ki az ajtó.
Miután kiszabadított úgy döntöttem, hogy inkább kihagyom az előadást és gyalog indulok haza. Útközben a gondolataimba mélyedve elhaladtam egy antikvárium mellett. A kirakatában színpompás könyveket, kódexeket, enciklopédiákat helyeztek el, - na meg nem hittem a szememnek - Franz Kafka díszborítóban ékeskedő novelláskötetét. Reflexszerűen elindultam a bejárat felé, hogy szert tegyek a szemmel láthatóan különleges példányra, de megtorpantam, mert aznap már nem szerettem volna egy újabb felvonást a saját történetemben.
Comments0
Please log in to see or add a comment
Suggested Articles