Az én ELTE-s történetem: Takó Ferenc - Aktuális

Takó Ferenc (BTK '10, '13, '17) a 2023. évi "Az én ELTE-s történetem" prózaíró pályázat második helyezettje. Az ELTE Alumni Központ, az ELTE Online az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével immár negyedszer megvalósuló verseny eredményhirdetésére 2023. november 23-án került sor, az ünnepélyes díjkiosztóra pedig az ELTE Alumni Jótékonysági Hálaest keretében, 2023. december 1-én. Íme dobogósunk írása. 

Takó Ferenc: Aktuális

Az én ELTE-s történetem holnap kezdődik. A [folyó év mínusz 1635]. tanév [mai nap plusz 1]. délelőttjén. Mert akkor történik a csoda. Holnap. Nem hangosan, nem hivalkodón – finoman, csöndben, szerény közép-európai csodaként történik, de attól még csoda lesz a javából. Sőt.

A Nap ugyanúgy kel majd fel, ahogyan mindig. Megcsúszik a csillagvizsgáló igluján, összeráncolja Trefort szemöldökét, megfiatalítja a Véndiákot. –– K. sietős léptekkel érkezik a campusra, hogy a reggeli nyelvgyakorlat előtt még igyon egy teát. Szereti a hallgatókat, de leginkább az üres folyosót szereti, amikor a reggeli fényben először meglátja. Mintha négy dimenzióban látná: ott vannak az elsőévesek, akik tegnap este az ő órájáról távozóban nevetgéltek, ott vannak a végzősök, akik nemsokára, az óra kezdete előtt (vagy után) fél perccel érkeznek majd, és ott van ő, ahogy köszönti őket, és ott van ő, ahogy annak idején először végigment ezen a folyosón, és ott van ő, ahogy egyszer majd utoljára kisétál rajta. Mint egy esti sorozat, minden hétre jut egy édes-bús rész, minden évad vége megjósolható, de ki nem hagyná a következőt, maga sem érti... –– G. gondosan tekinti át a laborban az aznapi kísérletekhez szükséges eszközöket. Ahogy saját szemébe néz a kémcső oldalán, egy pillanatra eszébe jut, amikor egy hasonlóan zöldeskék teremben végzett kísérletet még hallgatókorában. Akkor is elmélázott, míg M. professzor dörmögése a válla fölött fel nem rázta. „Mit emészt annyira, G.? A lényeg a fejében történhetne, nem az üvegben.” Milyen alacsony volt M. idézettsége, mégis mennyien emlékszünk rá, gondolja. –– L. álmosan kortyol a frappucsínójába a Kazy macskakövén. Úgy érzi, mintha két hete nem aludt volna. Mondjuk az igaz, hogy egy hete tényleg nem aludt. De hát a leadásig már csak egy nap van hátra, és ő tudja, hogy minden ezen múlik, ahogyan az előzőnél is tudta és a következőnél is tudni fogja. Meg lesz róla győződve (vagy meggyőzik róla). És úgy is volt, van, lesz. Dühös is a macskakőre, hogy csak ott hempereg, meg tetszik is neki ez a nemtörődömség. Ha utca lenne, ez az utca akarna lenni.

Aztán telni fog a délelőtt. Amolyan szokásos módon, ahogyan a délelőttök rendszerint. A rend szerint. 105-ös busz. 23-as. 4-es/6-os. 3-as metró. 3-as villamos. Nyöszörgő filcek és sustorgó projektorok. Rezgő mobilok. A Teams üzenethangja (csak egy megkésett tegnapi like). Táblák. Feketék, zöldek, fehérek. Hibák. Kicsik és nagyok. Grafikonok. Vegyületek. Csontok. Sugarak. Hitek, tévhitek, közösségek és magányosságok minden emeleten és képzési szinten. Gondolatok cseperednek a maguk jól ismert, féltve őrzött és elátkozott, kínkeserves és játszi könnyed módján az éltető k-ELTE-tőben, amit néhányan úgy fogalmaznak meg, hogy a tudásgyárban áru készül, mások szerint a dekadencia tengerén egy utolsó sziget csúcsa látszik ki a vízből, no meg sic – mi több, hic et nunc – transit gloria mundi. És csak múlik, és múlik, és múlik, ahogyan már [folyó év mínusz 1635] éve. Nincs, aki megállítsa, nincs az a vihar, nincs az pénz, nincs az a járvány, nincs az a rendelet, nincs, nincs az a...

De hirtelen –– hirtelen, és holnap, és dél körül, azaz még dél előtt, még éhesen, még a hírek előtt –– de mik a hírek, mi az éhség, mi a dél!? Mert holnap, akkor, igen, holnap történik. Egy pillanat alatt. –– K. kezében megáll a kréta, a pontot oda sem kanyarítja szép példamondata végére. –– G. kezéből kihullik a fiola, és a piros folyadék szerény lila foltot hagy a kékeszöld linóleumon. –– L. a Ctrl. billentyűn felejti a hüvelykujját anélkül, hogy megnyomná vele az „S”-t, és átfut az agyán, hogy ebben a teremben ezek a hallgatók még soha nem voltak ilyen csöndben, pedig éppenséggel olyasmit vetít ki, amit tizenegy évvel ezelőtt már ő is unt. –– Szóval ekkor. Ekkor lesz meg. Ekkor jön. Mind egyszerre állnak föl a székből, minden hallgató és minden oktatójuk. Egyszerre lépnek ki a laborból a vegyészek, ki a gödörből a régészek, ki a Windows-ból a gépészek –– és egyszerre, egy időben, egyetlen pillanatban mennek ki mind az utcára, a gyepre, a macskakőre, szabadon –– mert egyszerre tudják és érzik és hiszik, hogy most, most van meg a válasz, most derült ki, most jöttek rá, most mutatta meg magát nekik. Hirtelen, ebben a kiterjedés nélküli, legalábbis az ő okos eszük számára érzékelhető kiterjedéssel nem rendelkező, példátlan pillanatban, ebben történik meg a csoda, amiért generációk irigyelték őket már előre [folyó év mínusz 1635] esztendőn keresztül, és amiért az ő utódaik még [folyó év mínusz 1635] év múlva is irigyelni fogják őket.

Mert ez a csoda, ez a magyar csoda, ez a világra szóló ráébredés, ez nem több alkalommal történik meg mint egyszer, pontosan és csakis egyszer ezen a világon. Holnap. És tudni fogják, mind tudni fogják az én ELTE-s történetem csak kezdőbetűvel jelölt szereplői, és az ő több ezer munkatársuk és több tízezer hallgatójuk is, ők mind, egytől egyig tudni fogják, hogy soha, soha még egyszer ez a csoda meg nem történik. De egy pillanatig sem szomorkodnak emiatt. Mert nem érdekli őket abban a megismételhetetlen pillanatban semmi, de semmi a kerek világon, csak hogy megértették, csak hogy megtalálták. Táblák, filcek, kémcsövek, macskakövek annyira érdektelenek lesznek ebben a pillanatban, hogy szinte nem is lesznek. Mit szinte? Nem lesznek. Mintha sosem lettek volna, mintha ezután sem lennének. Akkor érzik csak majd, hogy mégis volt okuk, hogy mégis volt értelme, hogy mégis jól tették. Hogy ők azok, akik mégis. Hogy ők azok, akik így is, ők azok, akik még így is, hogy ők, akiknek bizony mindenből kijutott, de mégis, de mégis, ők mégis.

Nos, elmondtam. Ez az én ELTE-s történetem. Meg a tied. Ez lesz tehát. Így fog történni. Velünk. Holnap.

KELTE: Hic et nunc, [folyó év, jelen hó, mai nap].

Az én ELTE-s történetem" 2023 prózaíró pályázat kiírása