Az én ELTE-s történetem: Könyves-Tóth Réka

Könyves-Tóth Réka (TTK '20) a 2023. évi "Az én ELTE-s történetem" prózaíró pályázat harmadik helyezettje. Az ELTE Alumni Központ, az ELTE Online az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével immár negyedszer megvalósuló verseny eredményhirdetésére 2023. november 23-án került sor, az ünnepélyes díjkiosztóra pedig az ELTE Alumni Jótékonysági Hálaest keretében, 2023. december 1-én. Íme dobogósunk írása. 

Könyves-Tóth Réka: Az én ELTE-s történetem

- Egyszer én is egyetemista voltam. - hangzik el a méla gondolat agyamban, ahányszor csak a Lágymányosi hídon áthajtva tekintetem az ELTE TTK robusztus épületeire vetül. A Déli Épület vörös téglarengetegének látványa azóta is egyfajta belső borzongással tölt el: milyen sok órát töltöttem el a hatalmas előadótermekben, neves professzorok előadását hallgatva, vagy a könyvtár hangulatos, csendes asztalainál ülve! Továbbhaladva megpillantom az Észak Tömböt is, két gömbölyű alakzattal a tetején, és egyszeriben büszkeség tölt el a planetárium kupolája láttán: én itt végeztem el a csillagász mesterszakot ebben a szép, kék épületben, amelyet gyerekkoromban még távolinak és misztikusnak találtam. 

Amikor felvettek az ELTE-re, még bizonytalan voltam a hivatásomat tekintve: annyi minden érdekelt egyszerre! Szintén félelemmel töltött el a rengeteg ember látványa, akik reggelente a 4-es 6-os villamosról szinte folyamként csődülnek az egyetem hátsó bejárata, a "Földgömb" felé. Zaklatott gimnazista éveim után tiszta lappal és új reményekkel felvértezve igyekeztem minél inkább árnyékká válni a tömegben: itt senki sem ismer, és ez így van rendjén, elvegyülhetek csendesen a hatalmas, 130 fős alapszakos évfolyamban anélkül, hogy bárki is észrevegyen, vagy éppen belém kössön. 

Először labirintusnak tűnt az Északi épület, s a Gömbaula egyetlen biztos pontként szolgált mindig, amikor egy termet igyekeztem megkeresni. Nagy nehezen találtam meg az Ortvay előadótermet, életem első egyetemi órájának helyszínét, ahol Mezei tanár úr analízis órát tartott nekünk. Mezei tanár úr egy nyugdíjas korú, rendkívül nagy tudású professzor volt, s emellett kedvessége, és a matematika iránti szeretete rögtön megmozdított bennem valamit. Hirtelen úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok, pontosan ilyesmire vágytam mindig is. A tanár úr sajnos ma már nincs közöttünk, de azóta is sokszor eszembe jut, ahogy mosolyogva köszön nekem a folyosón, és megkérdezi, hogy vagyok. Ha találkozhatnék vele, talán elmondanám neki, hogy ő indított el azon a pályán, ahol jelenleg vagyok. 

Alapszakosként a legtöbb órám százfős termekben tartott össz-évfolyamos előadás volt, hol a fizika, hol a matematika, hol a földtudományok, vagy csillagászat alapjainak témakörében. Itt minden egészen más volt, mint a gimnáziumban: hirtelen szabadnak éreztem magam, mint a madár. Az oktatóink felnőttként kezeltek minket, ennek minden előnyével és buktatójával együtt. Nem volt szükség fegyelmezésre sem: akit nem érdekelt egy előadás, nem járt be rá, akit pedig igen, az csendben hallgatta végig. Én legtöbbször az első sorban ültem, és a külvilágot kizárva élveztem, amint magába szippant az a sok újdonság, amiről itt hallok. Ahogy bizonyos témakörökben egyre inkább elmélyültem, megerősödött benne a gondolat, hogy nekem valóban itt a helyem. 

Végül a 130 fős évfolyamból alapszak végére 30-an maradtunk, legalábbis azok közül, akik időben szerezték meg a diplomájukat. Később, a csillagász mesterszakra mindössze 5-en jelentkeztünk, így egyfajta családiasabb légkör vette át a tömegoktatás helyét: volt olyan oktatónk is, aki felajánlotta a tegeződést. Ekkorra már a legtöbbünknek volt saját kutatási témája, amivel az egyetemi tanulmányok mellett foglalkozhatott. Érdekes érzés volt a csillagászat egy adott részterületének kevéske képviselője közé tartozni, és észrevenni azt, hogy mindannyian más-más irányba tartunk még akkor is, ha ugyanazt a szakot végezzük. Ezzel a kicsi, pár személyes évfolyammal összetartó barátokká kovácsolódtunk az együtt töltött két év alatt, olyannyira, hogy még ma is tartjuk a kapcsolatot. Sokszor együtt merengünk el az egyetemi éveken, amelyeket akkoriban néha kínzón nehéznek éltünk meg, de ugyanakkor életünk egyik legszebb korszaka is volt. A közös szenvedés, a szemináriumok és vizsgák előtti gyomorgörcs ugyanúgy összeköt bennünket, mint a sok nevetés akár az órákon, akár egyetemen kívüli találkozásainkkor. 

Az összes emlék közül azonban az egyik mindnél mélyebben ivódott belém. Még alapszakosként az egyik oktatónk névsor szerint ültetett le minket, és a következőképpen kezdte az előadást a bemutatkozás után:
- Amit itt fogunk tanulni, meghaladja majd a legtöbbjük értelmi képességeit. Kössék fel a gatyát, és próbálják meg felvenni a ritmust. - Hirtelen meghűlt bennem a vér. - Akiket itt látnak maguk mellett, nem kollégák, hanem önökkel versengő riválisok lesznek, egytől egyig. Egymás elől fogják elnyerni az ösztöndíjakat, az álláshelyeket, a pályázati lehetőségeket. Akinek ez nem tetszik, gondolkodjon el azon, hogy jó helyen van-e. - Félelem járt át. - És akkor most nézzenek jobbra, és nézzenek balra. Jegyezzék meg jól ezeket az arcokat. Az egyiküket két év múlva már nem fogják a hallgatók között látni.

És valóban így lett, bármilyen abszurdnak is hangzott első hallásra a tanárunk levegőt is belénk fagyasztó szónoklata. Az évfolyam gyorsan feleződött: a legtöbben túl nehéznek találták a szak elvégzését, vagy egyszerűen máshol találták meg az őket érdeklő hivatást. A mellettem jobboldalt ülő fiút azóta sem tudom, merre sodorta az élet. Baloldali szomszédomként egy másik ismeretlen srác mosolygott rám bizonytalanul. Így ismerkedtem meg a férjemmel.

Az én ELTE-s történetem" 2023 prózaíró pályázat kiírása 

Felhasznált kép forrása: konkoly.hu