Az én ELTE-s történetem: Hegymegi Flóra - Ecce Homo

2019 októberében indította el prózaíró pályázatát az ELTE Alumni Központ és az ELTE Online az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével. Az eredményhirdetésre február 27-én, az ELTE Online 15. születésnapján került sor. Cikkünkben Hegymegi Flóra különdíjas írását olvashatja:  

Hegymegi Flóra: Ecce Homo

Éveket tettem fel arra, hogy valami költészetet észlelhessek derengő lámpa fényénél, a Múzeum körút 4-ben. Kezdetben nem sejthettem, ki fog nekem utat mutatni, de valójában számára sem derült ki, hogy ő maga a lángoszlop. Lehet, a mai napig nem tud róla, hogy kilökött a fénybe, egy lendületből. Hogy táncoltak a porpihék a D-ben, ha erősen sütött be a szeptemberi nap, miközben a keskeny imapadokon lehetetlen helyzetekben próbáltunk A/4es lapokat teleírni! Ő szinte kérkedett a boríték méretű jegyzetfüzetével, s már egy odavetett mosolyától görbült a jegy, ahogyan omlott belőle, valami, amitől a körzetében állókra rászakadt a régen várt megkönnyebbülés. Milyen könnyen olvad a szájakban ez a derű! S milyen könnyedséggel hajította félre mások dédelgetett, ínséges időkre konzervált konvencióit, amikor ledobta magát velem szemben, ez a szőke gyerek, szakadt, kikopott farmernadrágban, valami reklámpólóban, mely gyűröttebb lehetett a lepedőjénél is, megtisztelve az irodalomtudomány szemináriumot. Ezt a fajta tiszteletet én nem átallottam fenségesként értelmezni. Azelőtt nem mertem farmerban betenni a lábam a Bölcsészkarra, a szövetnadrágokkal és a szigorúan térd alá élő szoknyákkal takaróztam, gondosan ügyelve arra, hogy bennem legfeljebb szóvirágok nyíljanak, megfelelő helyen és időben, a tudomány oltárán csokorba fűzve. Ahogy hűlt az idő, én egyre csak vetkőztem, comközépig húzva a határt, holott a decemberi huzat ellen jó lett volna takarózni a szekrény hátuljába dugdosott, szolid nadrágjaimmal, de a hányaveti stílusában megtestesült maszkulin barbárság kivetkőztetett a bölcsész-unifornisból. 

Eljött az idő, hogy nem esett nehezére rám néznie, és ott felejteni a tekintetét. Beszélgetnünk amúgy is kellett, a csoporttársi viszony édes átkot szórt a fejünkre. Míg én az optikai csalódások ellenére is tartózkodtam tenni, s az ő habkönnyű létezése sem támogatta, hogy az ibolya-bájam mozgolódásra bírja, nyári vizsgaidőszak végeztével, egy távoli országból mégis levelet tett egy ad-hoc chat-ablakba. Megkérdezte tőlem, képes lennék-e nemcsak beszédre használni az ajkaim. A képesség ezen ponton számomra már nem volt kétséges, hisz a farmernadrágos epigrammájának e-nyíltsága David Herbert Lawrence nyomtatott szerelmeskedéseivel vetekedett- már ami a költészetet illeti. 

Könnyedén áthemperegtünk az őszbe, de a Trefort-kert kapujában állva egymásra sem mertünk nézni. Azok a gondolatok nem jöhettek be velünk a kapun: a párizsitól felhízlalt közösségi macska gyanúsan sunyított felénk. Rövidesen azonban szétszaladt a hír, és felperzselt mindent maga után. Mindenki tudta, legalábbis szakos körökben, tanárainkat is beleértve: kölcsön kapott egy könyvet, melyet én vittem vissza a professzornak, aki később meglátott minket a villamosmegállóban, és végignézte az egészet. Valószerűtlenül filmbe illő lehetett, hovatovább én sohasem titkoltam. Sugalltam, akárcsak egy jó költemény, mi folyik a mélyben, s fürdőztem a meggyőződésben, hogy ezt a költészetet kerestem, mert ,,ez az igazi, melyben nincsenek szavak”, csak ösztönös rándulások. Olyan hevesen zuhantam jeltelen önmagamba, kapcsolódásaink alkalmával, hogy rendszerint kerültem a valóság ölelését. Mint a kedvenc dalom, a füllhallgatóból a tömött buszon- az egyetlen hang, amit hallani akarok, másról pedig tudni sem érdemes.

Tanult közönyöm önmagammal és másokkal szemben mesterfokon műveltem. Hallgatóként továbbra is megfeleltem minden követelménynek, csak éppen nem maradtam pártatlan. Ennek megfelelően műélvezőként és értelmezőként megvolt a magam három T-je: Könnyed fiatalkori szerelmi zsengék mindenek felett, versek minden másról, égetnivaló versek a csalódásról. Életem, mint Mrs. Dalloway partija Woolf modern irodalmi remekében, teljesen beszűkült: ,,ne beszéljünk halálról az én bulimon”. Noha minden elmúlik egyszer, reméltem, van mégis valami, ami nem múlik el, csak átalakul. Vakon tettem le az esküt. Majd fél évre elutazott, egy bőrönddel, melybe behajtogattam az ingeket és nadrágokat, melyeket a tanulmányi ösztöndíjamból vásároltam neki a születésnapjára.

A hang legalább megmaradt nekem, de azért minden adandó alkalommal elsuhantam a hat-nyolc alagsorában, hátha a könyvtár kukucskálóján át meglátom őt, ahogy ott ül az asztalnál, és olvas. Vagy a Sasfészekben, a kari olvasó galériáján, a folyóiratok mellett. Belebolondultam a jelenségbe, majd a jelenség hiányába. Ám a hanggal, ami esténként a telefonban várt, eszköz lett a szó is. Ezek a szavak márpedig test nélkül, alaktalanul és súlytalanul lebegtek a közegben, ritmus és kötés nélkül. Dekonstruáltam hát a variációkat egy témára, és mindenkit levettem a polcról, aki számított. Kérdezni kényszerültem, s eközben sajgó sebként tátongtam magamban. Füleltem és figyeltem,új szavakat tanultam,   este pedig, a telefonbeszélgetések alkalmával csak mosolyogtam, de szerintem nem hallotta meg odaát. Süket maradt, mert már halálra ítélt, de én továbbra sem mertem szólni.

Hazajött, teljesen idegenként. Felszólítottam, hogy nézzen a szemembe, pedig kitapintottam a közönyét. Emlékeztem, mit mondott nem sokkal előtte a telefonban; sírni kezdett, és halkan megjegyezte:

• Gyűlölöm magam, mert ezt teszem veled. Gyűlölöm.
• Van még valami, amit szeretnél elmondani? - kérdeztem.
• Nincs. Neked van valami, amit...
• Tulajdonképpen igen...
• Ki volt az?
• Többen is.
• Kik?
• Nem ismered őket, mindegy.

Egy évvel e beszélgetés után eljegyzett egy német nőt, akit Nünbergben ismert meg akkor, amikor én még a telefonvégen vártam. Eszembe jutott a sírása és elundorodtam. Beigazolódott, milyen széles is a  költészet palettája, miközben Ámor kiátkozott- ateista lettem. Visszafejtettem a szálakat, s láttam, majdnem teljesen bebábozódtam a vattacukor-fonálba. Kiemelkedtek a tömegbe veszett barátaim is. Egyik este, a Könyvtár Klubban pár kör után, kötetlenül, a férfiak nevét akarták tudni. Csalódtak, mikor megtudták, nincsenek fenn Facebookon, másrészről, egy úrinő különben sem beszél bizonyos ügyekről. Egy napon mégis szólnom kellett, mikor már kötelezővé vált lelepleznem a titkot. A Kertben ugyanis könnyebb összetalálkozni azokkal, akiket jobb elkerülni, mint bárki mással. Odajött. Maga volt a kifinomult derű, de aztán a tárgyra tért. A neveket akarta csupán.

• A neveket? Tabine tudja, hogy most itt vagy?
• Hát te tudod?
• Most akkor beszélgessünk rólad vagy rólam?
• Ismerem őket?
• Kéne... volt egyszer Misi, még az elején.
• Amerikanisztikás? Mindig ott lebzselt körülötted a D-ben, láttam, Lázár előadásán.
• Nem, ő Pázmányos amúgy.
• Milyen Misi?
• Babits.
• Hogy?
• Babits Mihály, és mások. Kosztolányi Dezső, például. De kavartam angolokkal is... Majdnem minden este. Beszéltek hozzám, és gyönyörű szavakat suttogtak a fülembe.

Megtorpant a nyelve, de kisvártatva rákezdte:

• Sajnálom, hogy...
• Maradjunk ennyiben, jó? 

Elsiettem a TO-ra átvenni a papírjaimat. Nem akartam, hogy visszakérdezzen. Elvégre nem tehet ő semmiről. Én égettem meg magam, Nietsche jól tudja.