Az én ELTE-s történetem: Erdei Nikolett - Vivaldi

Erdei Nikolett (TKK) a 2023. évi "Az én ELTE-s történetem" prózaíró pályázat egyik különdíjasa. Az ELTE Alumni Központ, az ELTE Online az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével immár negyedszer megvalósuló verseny eredményhirdetésére 2023. november 23-án került sor, az ünnepélyes díjkiosztóra pedig az ELTE Alumni Jótékonysági Hálaest keretében, 2023. december 1-én. Íme hallgatónk különdíjjal jutalmazott írása.

Erdei Nikolett: Vivaldi

Utazni számtalan módon lehet. 

Klasszikus értelembe véve persze azonnal az jut az ember eszébe, mikor összepakolja a holmiját, majd felszáll a buszra, vonatra, hajóra, vagy repülőre. Esetleg autóval megy. Netán gyalog. Mindegy is. A lényeg, hogy messzire.

Pillanatnyilag az utazás számomra sem jelent mást. Öt országhatárnyira és nagyjából 2500 km-re vagyok Erasmuson az ELTE-től. Mégis ki számolja? Miközben ezen sorokat írom, az Északi-sarkkörön túl robogok egy ötven fős buszon. Ahányszor kinézek az ablakon, folyton változik a táj, de ami még figyelemreméltóbb, hogy az évszakok is. Tél. Ősz. Tél. Tavasz. Nyár. Megint ősz. Érdekes kombinációja tárul elém a hatalmas, havas hegycsúcsoknak, a sárgulva susogó faleveleknek, meg a nem várt, ugyanakkor nagyvonalú napsütésnek.

A buszon ülő utasok telefontöltőinek kábelein, melyek minden második ember feje felett ott lógnak, egészen szokatlan módon törik meg a busz ablakain, két hófelhő között beszűrődő napfény. Ha nem tudnám hol vagyok, akár azt is hihetném, hogy infúziós csöveket látok. Sok csillogó infúziós csövet. S mivel magyarórán anno megtanultam, hogy a tél az elmúlás, a halál toposza, ha most borúsabb, vagy cinikusabb kedvemben lennék, fanyar mosollyal üdvözölném az elmémben kibontakozó gondolatát annak, hogy ez a busz lesz az utasai végzete. Az én végzetem.

A hangulatom azonban jelenleg sokkal izgatottabb annál, mint hogy az agyamat a danse macabre koreográfiája kösse le, főleg, mivel nem is szeretek táncolni. A zenéért ellenben rajongok, így beizzítom a fülhallgatómat és tovább bámulom a tájat. A dalok révén elindul a belső utazásom is. Hogy mit mondasz Ádám? Madách szerint ez álom az álomban? Nos, most nem ez a lényeg. Ami számít, hogy úgy is lehet utazni, ha egy tapodtat sem mozdul az ember. Fellapoz egy könyvet és új fajokat ismer meg, elmerül a gondolataiban a napi harmadik kávéja fölött, hagyja, hogy a zene emlékeket és különféle életérzéseket elevenítsen fel benne, vagy esetleg képeket nézegetve fedez fel idegen kultúrákat.

Vitatható, hogy a multitaskingolás képessége velem született-e, vagy az évek során a felgyorsuló világ hatására kupálódtam-e ki, de a lényeg, hogy én most pont egyszerre utazok két felé. A busz a jövőbe visz, hisz olyan tájra indultam, ahol korábban még nem jártam. A zene ugyanakkor meg egyenesen a múltba repít. És akkor még szó sem esett a fizikáról, hiszen a testem mindeközben nyugalomban van. Noha sem a fizika, sem a nosztalgiázás nem tartozik a legkedveltebb dolgaim közé, a személyiségemnél már csak a gondolataim makacsabbak és szeszélyesebbek. S csak hogy a matematika is színre léphessen, mindez azt eredményezi, habár öt országhatárnyira és nagyjából 2500 km-re vagyok otthonról – Mégis ki számolja? –, hogy akaratlanul is eszembe jut az egyetemi karrierem legeleje. Ugyanis, mint ahogy azt a jelenlegi földrajzi elhelyezkedésem mutatja, az első napom az ódon téglafalak között több dolog kezdetét is jelentette. Függöny. Kamera. És tessék!

Helyszín: az ELTE Astorián lévő kampusza. Időpont: öt évvel ezelőtt. Szereplők: gólyák. Főszerepben: az öt évvel ezelőtti önmagam. Cselekmény: elsős egyetemisták bolyongása a pepita épületek útvesztőiben, miközben néha kétkedő pillantásokat, illetve pár szót váltanak egymással, főképpen információszerzés céljából.

Nem hiszem el! Már bejártam két épületet, három emeletet és még mindig nem találom a termet. El fogok késni az első órámról. Így járok, amiért az utolsó percben indultam el otthonról. Mondjuk a tanárok biztosan számoltak előre a bolyongó lelkekkel. Jaj, már megint A Karib-tenger kalózai jutottak eszembe. És… persze, hogy nem bírom megállni, hogy dúdoljam a főcímdalt a fel-alá rohangálás közben.

- Szia! – hozta rám a frászt egy barna hajú lány mikor leértem az alagsorba vezető lépcső aljára. – Bocsi, de te tudod esetleg, hol van a 047-es előadó? – nézett rám reménykedve.

Ha ennyire képben lennék a terembeosztással, akkor szerinte mászkálnék itt össze-vissza?! Hé, nyugi! Ne legyél bunkó az első emberrel, aki szembe jött! Ráadásul lent vagyok az elhagyatott alagsorban, szóval, ha beütne a krach, vagy kiderülne, hogy egy horrorfilmbe csöppentem, akkor nem ez a legoptimálisabb helyszín.

- Én is azt keresem, de eddig nem sok sikerrel – válaszoltam pillanatnyi elmélázás után, egy félszeg mosoly kíséretében. – Menjünk fel a földszintre és nézzük meg ott még egyszer! – javasoltam.

- Oké, szuper! – mondta a sorstársam, miközben haladtunk felfelé a lépcsőn. – Egyébként Eszter vagyok – mosolygott rám, miközben hallottam a hangján, hogy arra vár, én is bemutatkozzak.

Ezek a fránya formalitások! Mondjuk egy ideje már tudom, hogy a lelkem egy mogorva vénemberé, de ezt nem kell, hogy mások is azonnal megtudják. Vegyél erőt magadon! 

- Niki – mondtam mielőtt még kínosan hosszúra nyúlt volna a csend.

- Egyébként, amit az előbb dúdoltál, az A Karib-tenger kalózaiból volt, ugye? – kérdezte félig nevetve. – Imádom azt a filmsorozatot!

Hú, mekkora mázli, hogy nem szoktam elvörösödni, amikor valami kínos történik velem. Nem gondoltam, hogy bárki is hallja a dúdolásomat. Viselkedj természetesen! Válaszolj lazán!

- Végre megvan a terem! – tört ki belőlem, mikor a szemem megakadt a keresett számon.

Most vajon egymás mellé kellene ülnünk? Mondjuk majd ő eldönti, hogy hova telepszik. Én már kinéztem egy helyet és el is indultam az irányába. Hát persze, hogy mellém ült. 

- Viszlát később! – köszöntem el Esztertől az előadás végén, majd válaszra nem várva fordultam sarkon és mentem a következő órámra, miközben az járt a fejemben, hogy lehetek ennyire béna szociálisan.

Az első héten még három másik előadáson és két szemináriumon botlottunk egymásba. Mit is mondhatnék? Azóta együtt dúdoljuk a kalózok főcímdalát, szóval annyira még sem ronthattam el az első alagsori találkozónkat.

Arra eszméltem fel, hogy a busz egyre csak lassít, majd megáll. Ezután kellett egy pár pillanat, mire rájöttem, valahonnan tényleg hallom A Karib-tenger kalózai híres dalát, még öt év elteltével is. Ja, igen! A fülhallgatómból. Rohamtempóban lekapcsoltam a zenét, majd felnéztem. A leginkább infúziós csövekre emlékeztető töltők mindegyike eltűnt időközben. Mintha az egész busz egyszerre éledt volna fel a célállomás által ígért kalandoktól.

Viszlát múlt, heló jelen! 

Az én ELTE-s történetem" 2023 prózaíró pályázat kiírása