Cikkünkben Szabó Zoé Júlia, az idei prózaíró pályázat egyik indulójának írását olvashatja. A Gazdálkodástudományi Intézet hallgatója a Trefort-kertet egy négylábú, a BTK campusának jellegzetes figurája szemén keresztül mutatja be. Pályaművét hozzájárulásával tesszük közzé. 

Szabó Zoé Júlia: A Trefort-kert – egy macska szemén keresztül

Általában ott szoktam ülni a fülke lépcsőjén. Figyelem, hogy ki jön be és ki megy ki. Vagy az egyik épületből a másikba. Vagy oda le, a zöld ajtón keresztül. Valami jó lehet mögötte, mert mindig, mikor kinyitják ezek a kétlábúak, olyan illat csapja meg a nózimat, melynek forrását én is felkutatnám. De nem mehetek, mert őrt kell állnom. Egyszerűen túl sok a járkálás. A többi két lábú itt a fülkéknél nem is bírná nélkülem a munkát. 

Bezzeg a kolléga, Fekete, ő szabadon mászkálhat és ehet. Látszik is rajta, ez tény. De nem tudom hova tenni, ha bemászik a guruló dobozok alá. A legutóbb is, mikor éppen elbújt, későn vette észre, hogy beindult a doboz, azután pedig rohanhatott, nehogy otthagyjon a farkából egy darabot. Olyan buta sokszor. Nem is való őrmacskának. 

Aztán persze itt vannak ezek a fiatal kétlábúak, akik idejárnak nap, mint nap. Sokuk szokását már fejből tudom. Az a zöld kabátos fiú-kétlábú például a rendszeresen loholva érkezik, csakúgy szedi a tappancsait. De így is először lemegy a zöld ajtón, majd három perc múlva előbukkan, kezében egy papírzacskóval és visszafut a szembe lévő épületbe. Onnan meg csak délután négy órakor látom kijönni. Van egy idősebb férfi-kétlábú, aki pipával a szájában szokott mászkálni. Vagy ott van az az öt főből álló csapat. Ők mindig együtt jönnek. Vagy egyáltalán nem jönnek. És ott van az a lány-kétlábú, aki mindig elmosolyodik, ha meglát. Hétfőnként szokott vele lenni egy másik lány is, aki mindig megáll előttem és elérzékenyülve néz rám. Mintha én lennék a nap legszebb pontja számára. Már csak ezért is megéri, hogy itt álljak és figyeljek. 

Persze, van, mikor szabadságolom magam, olyankor hátramegyek az ezüst rácsokkal elkerített sárga épületbe felfedezni. Hajt a kíváncsiság, mi lehet ott, mert egyetlen kétlábú sem ment be már oda egy ideje. Sokáig keresgéltem, még egy rést találtam, hogy bejussak, de megtérült az időm: most már el tudok bújni mindenki elől, itt úgysem keres senki. És még ijesztgetni is tudom a kétlábúakat: Ősszel, az avarban mászkáltam, a padoknál ülők pedig ijedten rezzentek össze, mikor váratlanul végigfutottam az ezüst rács mögött. Jó vicc volt, jövőre is megcsinálom. 

Van, hogy ellenőrzöm, mi folyik az épületeken belül, olyankor a kétlábúak úgy viselkednek, mintha soha nem láttak volna előtte macskát. Tény, ritka az ilyen szép, délceg példány, mint én. Szóval bementem abba a két tornyú épületbe, az alsó terembe, ami tele volt fiatal kétlábúakkal, elől pedig egy hosszú hajú, pocakos férfi-kétlábú írt mindenféle jeleket a táblára. Úgy tudom, számoknak hívjuk ezeket, ha pedig így van, akkor itt éppen matematika óra volt. Természetesen mindent ellenőrzök, így előre mentem, és felszökkentem az első sor asztalára, és ekkor mindenki engem nézett. Sokan azt a kis téglalap alakú dobozt mutatták felém, ami szinte állandóan ott van a kezükben. Elsétáltam az asztalokon középre, mikor a pocakos, aki elöl állt, elém tett egy barnaszínű folyadékkal töltött poharat. Én kíváncsi voltam, hogy mit adhat a Pocakos, így belelefetyeltem. Meg kell mondjam, nem volt rossz. De hogy miért nézett minden kétlábú ennyire döbbenten rám? Máig nem értem. Mintha nem lenne mindennapos, hogy egy őrmacska bemegy az órára.

Mostanában viszont nekem is kevesebb a dolgom. Jobban mondva, nincs is. A fiatal kétlábúak közül elvétve jön valaki. A zöld kabátos nem fut már zacskóval a kezében. Az öt fős csapat már két hónapja nem járt erre. A pipázóst is ritkán látom. A két lány-kétlábú nem mosolyog már rám. Vajon mi lehet velük? Egészen megváltozott itt minden. Hiányoznak a fiatal kétlábúak, haszontalannak érzem magam nélkülük. Elbújni sincs kedvem, minek? Olyan csönd van, semmi nyüzsgés, semmi futkosás, nincsenek nevetgélő párok, egymást vigasztaló, megölelő társak. Hova tűnt mindenki? Miért nem jönnek? Mi történt? 

A felhasznált fotót Lazar Anilla készítette.