Az én ELTE-s történetem 2020: Hegymegi Flóra - Időtlen álmatlanság
Cikkünkben Hegymegi Flóra, az idei első helyezett írását olvashatja, aki az előző pályázat alkalmával a zsűri különdíját vihette haza. A 2020-as év folyamán ismét kiírta prózaíró pályázatát az ELTE Alumni Központ és az ELTE Online az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével. Az eredményhirdetésre online, 2021. április 8-án került sor a pályázók, a bíráló bizottság és a szervezők jelenlétében.
Hegymegi Flóra: Időtlen álmatlanság
Történt egyszer, hogy egy sűrűn kötött ködpulóverbe burkolózott, télvégi hétköznap este lenéztem a Tétény kilencedik emeletéről, és még csak a hangyaautókat se láttam alattam elsuhanni. Túl korán volt még, hogy aludni térjek, megint bűnös virrasztásra csábított az est. Talán szerettem volna randevúzni a leértékelt fánkokkal a Campona Tescoban, különösen jól tud esni egy csokoládés éjjel fél tizenkettőkor, de döntöttem: ma inkább lemegyek. Most, vagy soha. Edit hazautazott, tanulnom sem kell, lelépek. Vagy fel-, ahogy tetszik. Szemem alá a fekete harci festéket behúztam, nincs mese. És elhagytam a szobát, én, a titokzatos idegen az éjszakában. A Metálisten fia a 903-ból, a kiválasztott, kedvenc zenekaros pólójában hirdette az igét, és az emeleti konyhából kilépve felszentelte a folyosót áldott, instant Smack-levessel. Csak ő volt már ott, a rettenthetetlen, aki a Judas Priest őszinte híve volt: ő nem vegyült ezekkel odalenn. Na de én! Karaoke-est volt a büfében, mint minden hétfő este. A Fenevad - még mindig én, a nagybetűs F - bejelentkezett a következő nótára. Kórustag vagyok, baj nem lehet, mantráztam. Várnom kellett pár kört. A favoritok már feljelentkeztek a VIP- listára. Nem tudták, ki vagyok, sose láttak még, nekem is furán esett a forralt bor fehér repibögréből. Mi tagadás, az én bensőm is a forralt bornak, az első találkozások már csak ilyen kínosak. De a törzsi rítuson átesvén mégiscsak ott álltam, és senki sem tudta, ki az a hosszú, fekete haj és ez piszkosul felbátorított. Aznap este egy megtébolyult Janis Joplin kiüvöltötte magából, hogy csak arra vár, hogy szanaszét szaggassák a lelkét, aztán összehúzta magát a borgőzös tapsviharban, és felkúszott a szobájába Jane Austent olvasni, és ellenőrizni az ablakból, nem vár-e véletlenül odalent egy férfi, de lehetőleg pontosan olyan, amilyet elképzelt magának, és aki szét akarja szaggatni a finomra hangolt lelkét, most, azonnal. Olyan sokáig voltam odalenn, hogy valószínűleg addigra már hazament, de volt még az ablakra kiakasztva a hétvégi ellátmányból, az legalább csak az enyém volt. Hajnali kettőkor immár pánikszerűen pizsiben, lefekvésre készen, a tervezettnél sokkal később, de hát ez lassan tendencia. Már épp hunynék, mikor kopogtatnak. Majd elmegy. De nem... Vuki az. Ő sose megy el. A folyosóról a Tungsram örökmécs kiégeti a retinám, ahogy benyit.
- Fló! Figyelj...Alszol?
- Igen.
- Ne haragudj, nem zártad be az ajtót.
- Kellett volna? Ugyan ki jönne ide?
- Angol háziban tudsz segíteni?
- Hozzad.
Vuki becsoszog, susogós mackóban és gumipapucsban, leül Edit ágyára, felkapcsolja vallatólámpát, és felolvassa a fogalmazását. Az arca még mindig borotválatlan, haja összeér a szakállával. Vuki tudja, hogy Vukinak hívom, és nem bánja. Sokat beszélgettünk. Történelem szakos, a szomszéd szobában lakik. Mindenkinél próbálkozott már, aki nő. Nálam is. Azt mondtam neki, én úgy szeretlek, mint a bátyámat. Egyesek szerint ennél kegyetlenebb nem lehettem volna, de másnap már sisternek szólított, és elmesélte, ki lesz a soron következő. Méhecske-típus, virágról virágra, csak ez a beporzás-dolog nem akar neki összejönni. Engem a virágok istennőjéről neveztek el, de azt senki se gondolta komolyan, hogy istennő vagyok, virág meg pláne nem, szóval ezt ugyanúgy buktam, mint ő, ezért is találtam rá, Vukira, hasonszőrű bátyámra. Csukott szemmel, hallás után javítottam a hibáit. Majd lekapcsolta a lámpát, leheveredett az ágyra, és arról regélt, hogy hallotta, valaki úgy énekelt ma este odalenn, mint egy istennő, mint egy Joplin-jelenés, én meg már majdnem elmondtam neki, hogy én voltam, de addigra elaludt.
De hogy a tárgyra térjek, másnap reggel fél nyolckor ráébredtem a valóságra, hogy elkések a negyed kilences szemináriumról. Öt egész percbe telt felöltöznöm, majd végül elkaptam egy buszt. Negyven perc alatt, míg beér velem a kék szörnyeteg, még embert csinálhatok magamból, gondoltam. Gondosan felkentem egy kis vörös rúzst, hátha ez a hangsúly elvonja a figyelmet a szemem alatti táskákról (bőröndökről!!!). Majd tovább rettegtem a busz hátuljában, hogy ha elkések, észrevesz, és megjegyzi a nevemet. Ő ugyanis régi vágású tanárember, ahogy végigvonul a folyosón, amolyan tiszteletet parancsoló tekintettel, kemény kalapban és fekete aktatáskájával, menten vigyázzba áll tőle minden kósza szál hajam. Azért sikerült beérnem, még nyitott ajtóval várt a szemináriumi szoba, s amint beléptem, intettek is, hogy becsukhatom. Egyetlen hely volt szabad, a hosszú kanapé legszélén, így velem kiegészülve már négy lány nyomorgott rajta: három bölcsészcica kifogástalan kontyba tűzött frizurával, és...én. Velem szemben a valószínűtlenül magas és vékonydongájú, japános Anime-Mágus (valamilyen Péter) ült a fotelban. Utáltam érte. Valahogy ő mindig elég hamar érkezett, hogy elfoglalhassa azt a helyet, az egyetlen legkényelmesebbet a szobában. Ebből következik, és ki merem jelenteni, hogy egy igazi szemétláda. Nem sokan gyűltünk ma össze - a többieknek volt még szabad vegyértékű hiányzása, a mázlisták...
Előkészítettem a füzetem, tollam, már épp feszülnék neki a jegyzetelésnek, de éppen egy olyan rész következett a mondandóban, mely inkább csak a figyelmemet igényelte - volna, de hát az a reggeli, meg nem ivott kávémba oltva váratott magára. Jobb híján szemlélődni kezdtem. Láttam, a kanapé, amin elfoglalom az engem megillető zsebkendőnyi helyet (jó is, hogy nem ettem meg azt a fánkot), a tanári asztalra merőlegesen helyezkedik el. Ahogy szomszédaim behajoltak elém a füzeteikbe, teljesen láthatatlanná tettek oldalirányból. És akkor, hátrahajtottam a fejem a puha fejtámlára, és megbámultam a mennyezetet. Egy kicsit relaxálok, kinyújtóztatom a nyakam, mentegetőztem. Majd ezután hirtelen elment a kép és a hang. Körülbelül tizenöt perc után visszajött. Riadtan pislogtam körbe. Tanár úr még mélyen benne volt a történetben, senki nem változtatott pozícióján, csak Anime-Mágus emelte az arca elé a füzetét, aki velem szemben ült a trónszékén, és kegyetlenül, de hangtalanul röhögött. Mellesleg megjegyzem, ez a bravúr egyre nehezebben ment neki, pillanatról pillanatra. Eközben én is realizáltam, hogy nem vagyok nyerő helyzetben, mert ha nem is derült ki hivatalosan, hogy bealudtam éppen, az bizonyosan ki fog derülni, hogy a ,,Vámpíréjszaka” színű drogériás csodaterméket belekentem a kanapéhuzatba, teljes mértékben megbecstelenítve azt. Az órának rövidesen vége lett, és kifelé sunnyogás közben láttam, hogy a szembeszomszédom még mindig engem néz, már nem röhög, de fulladozik az elfojtástól, érzi, hogy ez már sok, és már-már infantilis, de nem tudja abbahagyni, és még a rúzsfoltot nem is látta. Illetve, dehogyisnem. Kimentem ugyanis a mosdóba, és tükörbe néztem. Láttam, valamit mégis sikerült elérnem: rocksztár lettem, ez volt a ,,jel”. Csúnyán elmászott arcfestékem immár lemezborító-gyanús. Én már nem tartozom többé az arctalan tömeghez! Korábban kéne lefeküdni? Ugyan. Nekem? Ez is csak egy átlátszó fogadalom, mint az ,,időben elkezdek tanulni a vizsgákra” vagy ,,a beadandót nem a határidő napján írom meg”.
Az igazat megvallva, egész jól jártam. Jobban, mintha ébredés után bogárrá változtam volna, ott, helyben, mindenki előtt. Azt azért nehezebb lett volna eltussolni.
Comments0
Please log in to see or add a comment
Suggested Articles