Vissza a hírekhez
Következő cikk
Korábbi cikk

ELTE 700 szóban - Az én ELTE-s történetem: Német Balázs

Az én ELTE-s történetem

-

2022.06.13

A 2021-es év folyamán ismét kiírta irodalmi pályázatát az ELTE Alumni Központ és az ELTE Online az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével. Az eredményhirdetésre online, 2022. május 26-án került sor a pályázók, a bíráló bizottság és a szervezők jelenlétében. Az ünnepélyes díjkiosztó az ELTE Alumni Est keretében kerül megtartásra 2022. december 2-án. Cikkünkben Német Balázs (BTK-s hallgató), az idei első helyezett írását olvashatja. 


Német Balázs: Az én ELTE-s történetem


ELTE és ADHD - álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a két betűszó valaha egy olyan mondatban fog szerepelni, ami rólam szól. Én ugyanis ADHD-val élek. Az Attention Deficit and Hyperactivity Disorder nevű állapot az, amit leginkább figyelemzavarnak, hiperaktivitásnak neveznek, bár legtöbben talán lusta, neveletlen „hülyegyerek”-ként aposztrofálják az ADHD-sokat. Ez a fejlődési zavar meglehetősen megnehezíti az életemet, hiszen egyaránt kihat a koncentrációs teljesítményemre, a viselkedési készségeimre, és a társadalmi életemre.
Mindezek ismeretében könnyű arra következtetni, hogy nem feltétlenül én vagyok az az ember, aki besétál az ország egyik legjobb egyetemére, az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. Mégis itt vagyok, és be kell vallanom, ez nagy erővel tölt el, úgy érzem, ismét van valami, amire büszke lehetek.
A Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnáziumban végeztem gordonka szakon, és mivel országos versenyen is voltam első helyezett, azt gondolom, jó csellistának számítottam. Ám nem kis részben az ADHD-nak „köszönhetően” végül nem ezen a téren találtam meg a számításaimat. Tanáraim véleménye szerint ugyan kiváló zenei tehetséggel és muzikalitással rendelkeztem, technikai hiányosságaim és pontatlanságom miatt mégsem tartottak engem alkalmasnak a klasszikus zenekari zenész pályára. Ugyanis mint minden vérbeli ADHD-s zenésznek, nekem is csak egy dolog volt a hiperfókuszomban: a muzsika. Nem érdekelt annyira sem a vonótartás, sem a kisujjam helyzete, mint az érzelmek, amelyeket ki szerettem volna fejezni. Egy ideig magas színvonalon tudtam produkálni, de egyre nehezebb fejlődési ugrások következtek, amelyeket technikai nehézségeim miatt sajnos már nem tudtam megugrani. Ráadásul azt sem tudtam elképzelni, hogy évtizedekig Vivaldit játsszak a negyedik pultban, más zenei stílusok is érdekeltek, a zeneszerzés iránt is erős affinitást éreztem.
Kissé kétségbeesetten kezdtem tehát a továbbtanuláson gondolkozni, és – utólag azt mondom – valamiféle égi közbenjárással rátaláltam az ELTE BTK zenekultúra szakára. Úgy döntöttünk a szüleimmel, hogy már a felvételinél sem árulok zsákbamacskát, és a bemutatkozásomban beszámoltam az ADHD-ról. És felvettek!
Tudtam, hogy nem lesz könnyű, hiszen az ADHD-hoz hozzátartozó késői érés, az infantilizmus miatt a felnőtté válás a mai napig kihívásokat jelent számomra. A szervezettség, a napi feladatok rendszerezése, a különféle platformokról érkező információk feldolgozása, sőt, akár még az időben történő elindulás is sokkal nehezebb nekem, mint egy neurotipikus egyetemistának. Egy teljes napig tartott, amíg segítséggel fel tudtam jelentkezni a Neptunba! De kaptam segítséget és ez a lényeg. Bodnár Gábor Tanár Úr, az ELTE BTK Művészetközvetítő és Zenei Intézetének igazgatója nem csak az emailjeimre válaszol nagyon gyorsan, de ha a folyosón szólítom meg kissé elveszve, akkor is segít. Ha az órarend vagy az online oktatás bugyraiban tévedek el, a csoporttársaimra és a DÖK-ös kapcsolattartóra is mindig számíthatok. És hát minden osztályban van egy eminens, aki mindig mindennel tisztában van – őket nevezhetjük az ADHD-sok megmentőjének.
Menet közben az általános művészetközvetítés és a zenei rendezvényszervezés is igazán megtetszett nekem, hiszen ha ezt a tudományt elsajátítom, azzal zenészként is tudom menedzselni magam. Meglehetősen érdekel ez a tantárgy, és roppant élvezetesnek találom az órákat – éppen ez az a „trükk”, ami miatt a figyelmemet is szinte mindig teljesen ennek tudom szentelni, még az sem zavar különösen, hogy az órák online felületen zajlanak.
A végcélomat egyelőre nem tudom meghatározni, de abban teljesen biztos vagyok, hogy zenével szeretnék továbbra is foglalkozni, és ezen a területen az egyetemen is sok lehetőséggel megismerkedhetek. Énekelni, zongorázni, vezényelni tanulhatok, meglepően izgalmas a kreatív szolfézs tantárgy is – hiszen a „klasszikus” szolfézs órák nem tartoznak az ADHD-sok vágyálmai közé. A komolyzenétől sem szakadtam el teljesen, az ELTE szimfonikus zenekarában is megtaláltam a helyem. Terveim közé tartozik még, hogy segíteni szeretnék az ADHD-s sorstársaimnak, hogy a következő generációknak egy kicsit könnyebb legyen megbékélni másságukkal, és talán a neurotipikus társadalom is jobban megismerje az erősségeinket, ha már a gyengeségeink úgyis feltűnőek.
Mindent összevetve nem gondoltam volna a legmerészebb álmomban sem, hogy az ELTE egy diszfunkcióval rendelkező embert is szívesen lát tanulói között. Hogy ne okozzak csalódást a tanáraimnak, és egy kicsit talán reményt nyújthassak a sok elkeseredett sorstársamnak, hiszen olyan gyakran szorongunk a „már megint nem megfelelő” teljesítményünk miatt, igyekszem a lehető legtöbb energiát és figyelmet beletenni abba, hogy tanulmányaim sikeresek legyenek, még akkor is, ha ez sokkal nehezebb nekem, mint egy neurotipikus tanulónak. De azt hiszem, ha túljutok a digitális bölcsészeten (most futok neki másodszor), talán menni fog…

 

Német Balázs
 2022. 02. 22.

kedvel
979 megtekintéss megtekinté
Ossza meg

Megjegyzések0

Megtekintéshez, vagy megjegyzés hozzáadásához kérjük, jelentkezzen be!

Javasolt cikkek

Az én ELTE-s történetem

Az én ELTE-s történetem: Szilva Jánosné - 4 generáció

egy tag profilképe

Alumni Központ

17 január

Az én ELTE-s történetem

Az én ELTE-s történetem: Erdei Nikolett - Vivaldi

egy tag profilképe

Alumni Központ

14 december

Az én ELTE-s történetem

Az én ELTE-s történetem: Faludi Zsolt - Keleti hajnal

egy tag profilképe

Alumni Központ

14 december