Interjú Hegymegi Flórával, Az én ELTE-s történetem pályázat különdíjasával

2019 októberében hirdette meg az ELTE Alumni Központ az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével és az ELTE Online-nal közösen Az én ELTE-s történetem elnevezésű prózaíró pályázatot. 

A jelenlegi és leendő ELTE Diplomások Alma Materükhöz köthető írásait szakértő zsűri bírálta el. A dobogósokat az ELTE Alumni Alapítvány egy-egy Kindle ebook olvasóval honorálta. Hegymegi Flórával, a verseny különdíjasával készítettünk interjút. 

Miért döntött az ELTE mellett mikor egyetemet választott?

Vidéken születtem, Egerből származom. Ez a város egész kicsi mikrokozmosz, néha túlságosan is. Szerettem volna kilépni a nagyvilágba, s az első nagy lépés a fővárosba vezetett. Az legendás ELTE-ről csak szuperlativuszokban beszéltek, a gimnáziumban, ahol érettségiztem. Nagy álmom vált valóra, hogy végül én is ott tanulhattam, ahol Babits Mihály, Pilinszky János, vagy Esterházy Péter, habár akkoriban hosszas fejtörés nélkül döntöttem az alma mater mellett. Alig jártam párszor Budapesten, mielőtt felvettek az egyetemre, de az a pár alkalom is elvarázsolt. Naiv kamasz voltam, gyakorlatilag gondolkodás nélkül, érzésből cselekedtem, úgy éreztem, itt jó helyem lesz. Nem tévedtem.

Mi a legmeghatározóbb élménye az egyetemről?

Nem tudnék kiragadni egyet az egészből. Az itt eltöltött öt év önmagában annyira erősen megváltoztatta a személyiségemet, gondolkodásmódomat, hogy visszatekintve folyamatot látok, nem pedig emlékdarabkákat. Az egyetemen mély baráti kapcsolatokat, illetve szerelmi kapcsolatot is sikerült kötnöm, ez utóbbi illetve éppen ennek a köteléknek a felbomlása tanított meg bizonyos alapvető emberi kvalitások észrevételére és megbecsülésére, kulturális nyitottságra, tiszteletre önmagam és mások iránt. Sokan nőttek fel itt, egyetemi éveik alatt, de még a gyermekkori szabadság és biztonság ölelésében. Nekem az egyetem jelentette ezeket az ölelő karokat.

Milyen gyakran találkozik volt egyetemi társaival?

Szerencsére egyre gyakrabban. Nagyon büszke vagyok doktorandusz barátaimra, miattuk sokszor visszajárok, s érzem, hogy még ide tartozom, általuk is. Igyekszünk azonban nem elengedni egymás kezét azokkal a szaktársakkal, akik hozzám hasonlóan szétszéledtek a munka világában. Mindannyian tudjuk, milyen fontos megtartani ezeket a barátságokat. Ha egyikünk nem ír, ráír a másik és fordítva.

Ki a kedvenc írója?

Kosztolányi Dezső. Borzongatóan tűéles képet alkot az olvasónak az emberi természetről. A Nero, a véres költőben írja: ,,Az életre nem szabad nagyon vigyáznunk, különben elveszítjük”. Nekem ez a mondat egyre többet jelent, ez az aforizma húsbavágó. Lépten-nyomon belebotlok általa hasonló kulcsokba, ami a megfelelő ajtókat nyitja. Kosztolányi egy univerzális próféta, aki nem kötött bele az adott kontextusba, egyszerűen felütöm bárhol, és hat.

Mit csinál szabadidejében?

Többnyire alkotó tevékenységekkel ütöm el az időt, az írás mellett szeretek festeni, zenélni, gitározni. Egy ideje folyton úton vagyok, közelebbi célom bejárni Európát. Amikor csak tehetem, elutazom pár napra külföldre, vagy itthon járom a természetet, esetleg mindkettő egyszerre. Legutóbbi őrségi túrám során, az erdőn keresztül véletlenül átsétáltam Szlovéniába. A véletlenekből születnek néha a legnagyobb kalandok.

Korábban is születtek írásai, vagy Az én ELTE-s történetem című pályázat adta meg a kezdőlöketet?

Gyermekkorom óta írok. Főként a fióknak, tehát a magam szórakoztatására. Gimnazistaként írtam a megyei napilapba különböző cikkeket, de az újságírás egészen másféle kereteket kíván, mint a szépirodalom. Még érettségi előtt egy évvel elővettem a fiókból az egyik kezdeményem, egy ifjúsági regényt, és bátorkodtam megmutatni az irodalomtanáromnak. Szerettem volna valamiféle visszajelzést kapni, mert nagyon sokat adtam a véleményére, és már megvolt belőle száz oldal. Javasolta, mindenképpen fejezzem be, így pár hónap alatt még ötven oldalt írtam hozzá. A gimnázium vezetősége és a tanári kar nemes ügyként tekintett erre az ifjúkori zsengére, mely a kamaszkori útkeresésről szól, és mindent megtettek, hogy a regény valamilyen formában megjelenjen. A megjelenés után az a megtiszteltetés ért, hogy Eger város kulturális bizottsága elismerte a munkámat. Az egyetemen a versírás felé fordultam, publikáltam az Agria című irodalmi lapba, Ködöböcz Gábor irodalomtörténész biztatására. Költői tevékenységem néhány véletlenül kibukott versben merült ki akkoriban, sokakkal előfordul ez hirtelen felindulásból, vagy amikor felriad éjszaka, nem tud visszaaludni és írnia kell. A verselés egy időben könnyebben ment, mint a prózaírás, mert jobbára dalformában költöttem, és biztos voltam benne, hogy egy ülésből be tudom valamennyi szösszenetet fejezni.

Milyen témában írt korábban? Más írásában is szerepet játszott az Egyetem?

Téma szempontjából elég egysíkú maradtam, nem sikerült a szerelmi kapcsolatok boncolgatásától elrugaszkodnom, de mindezt megfűszereztem még némi egzisztenciális szorongással, mely karaktereimet igyekszik finoman felőrölni. Persze ez a téma sokakat lázba hoz, még a digitális érdektelenség korában is. Az pályázat előtt az Egyetemet nem használtam szintérként, de készültem rá. Ebben a formában megtetszett a gondolat, és igyekeztem nem túlkomplikálni a lehetőséget. Merész ötletnek tűnt kiadni magam, tudtam, hogy az én történetem nem egyedi és nem is hollywoodi forgatókönyv-gyanús bestseller, de pont emiatt segíthetek vele másoknak és magamnak is megérteni, mi történt vagy mi történhet a BTK berkeiben, s mennyire különböző jelentést nyerhet egy-egy jól ismert helyszín, adott időszakban.

Az én ELTE-s történetem díjátadó